Kato emlékezete: világbajnok japán motoros tragédiája

A 2003-as idénynyitó Japán Nagydíjon, április 6-án a MotoGP kategória küzdelmének harmadik körében Kato Daidzsiro az egyik kanyarban több mint 200 kilométer/órás sebességgel a falnak ütközött. Azonnal elvesztette az eszméletét, a mentőhelikopterben már újra kellett éleszteni, és utána is élet-halál között lebegett. Fej-, nyak-, valamint hát- és mellkasi sérüléseket szenvedett, s az első hírek szerint valószínűleg a gerince is eltört.

A 2001-es szezon negyedliteres világbajnokának 15 százalék esélyt adtak ekkor a túlélésre, azzal a kiegészítéssel, hogy ha életben is marad, motorra többé biztosan nem ülhet. Sokan mégis bíztak a csodában – ők a két nappal korábbi edzésen súlyos sérüléseket szenvedő Marco Melandrit hozták fel példának, aki félelmetes bukása után másnap már kivitette magát a versenypályára.

Sajnos azonban a japán versenyző állapota nemigen javult a történtek után. Továbbra is kómában feküdt és gépek tartották életben. Egyelőre az orvosok is tehetetlenek voltak, nem tudták végrehajtani a 27 éves motoroson azokat az agy- és gerincműtéteket, amelyek elősegíthették volna a gyógyulását.

Claudio Costa, a gyorsasági vb „csodadoktora" ugyanúgy bekísérte a kórházba az ázsiai pilótát, mint két nappal korábban Melandrit. „A legnagyobb gond az, hogy Kato első és második csigolyája összecsúszott. Sajnos azt kell mondanom, hogy valószínűleg már sohasem lesz egészséges. Ilyen mértékű gerincsérülést követően az emberek általában mind a négy végtagjukra lebénulnak, és levegőt venni is csak lélegeztetőgéppel tudnak. Ennek ellenére bizakodó vagyok, hiszen a motorosok mindig képesek csodákra."

S hogy mi volt az oka a szörnyű balesetnek? A rendezők azt nyilatkozták, ez bárhol megtörténhetett volna, ám a versenyzőtársak szerint a szuzukai aszfaltcsík is szerepet játszott benne. És nem is csupán Katónál, mert rajta kívül mások is összetörték magukat Japánban, csak az övé volt a legsúlyosabb bukás. A gépek ugyanis évről évre gyorsulnak, a pálya azonban maradt a régi, nem tartott lépést a követelményekkel.

„Rengeteg félelmetes esés történt a hét végén, ezért ha jövőre nem teszik biztonságossá ezt a ringet, akkor 2004-ben mi, versenyzők biztosan nem utazunk el a Japán Nagydíjra" – fakadt ki a legnagyobb csillag, Valentino Rossi, aki jelezte, hogy új pilóta-szakszervezetet akar létrehozni.

Az olasz klasszis levelet is írt a Dornának, amelyben nyomatékosította a vb rendezője felé az iménti elvárását. Tökéletesen egyetértett vele Loris Capirossi, Max Biaggi, Melandri, Colin Edwards és Sete Gibernau is. Utóbbi, aki abban az évben Kato csapattársa volt, még azt is hozzátette: „Soha többé nem teszem be a lábam Szuzukába!"

A japán sztárok többsége ugyanakkor nem tartotta veszélyesnek a hazai helyszínt: „Szuzuka semmivel sem rosszabb, mint a többi" – mondta Abe Norifumi, Haga Norijuki pedig még azt is megjegyezte, hogy szerinte inkább a Donington Parkot kellene bezárni.

Közben nemsokára Kato vérnyomása és szívverése normalizálódott, aminek köszönhetően csökkent a nyomás az agyában lévő vérömlenyben. A Honda a legjobb japán és amerikai specialistákat rendelte a Joakicsi kórházba, míg a pilóta szobájában egymást váltották a márka vezetői, csapata tagjai és a vb-beli barátok. A szobában volt egy magnó is, amely végtelenített szalagon két mondatot játszott le: „Hajrá, Daidzsiro! Ébredj fel!"

Valamivel később még mindig kómában volt, ám apró javulásról érkezett hír: a világbajnok agyműködése visszatért, négy nappal a bukását követően az orvosok agyi elektromos impulzusokat mértek nála. „Ha a következő negyvennyolc órában ez stabilizálódik, akkor reménykedhetünk, hogy Kato túléli a szörnyű balesetet" – mondta ekkor Costa doktor.

A dolgok más téren is kezdtek visszatérni a normális kerékvágásba, hiszen a Honda a tragédia után a tervezett módon folytatta a tesztprogramját Szuzukában, majd hamarosan kiderült, hogy a szerencsétlenül járt japán motoros alakulata, a Telefónica Movistar Honda az első információkkal ellentétben mégis folytatni kívánja világbajnoki szereplését.

Aztán április 20-án szembe kellett nézni a szomorú ténnyel: hiába a bizakodás, mégis belehalt súlyos agysérülésébe Kato Daidzsiro, aki a nem egészen két hét alatt már nem is nyerte vissza az eszméletét.

Két nappal később kísérték utolsó útjára a 17-szeres futamgyőztes versenyzőt, aki már a második teljes vb-idényében bajnok lett a 250-esek között, mégpedig kétszeres rekorddal: 11 futamot nyert meg, valamint 322 pontot gyűjtött – egyiknél sem fordult elő jobb addig! Ráadásul a következő szezonban, amikor feljebb lépett a MotoGP-be és hetedik lett, őt választották meg az év újoncának a legfelső géposztályban.

Otthonában, Tokióban temették el buddhista szertartás szerint, amelyet szűk körben tartottak meg, még a sajtó munkatársai sem vehettek részt rajta. Azért az együttese jelen volt Fausto Gresini csapatfőnökkel az élen, ahogy a Honda versenyrészlegének elnöke is. Utóbbi megígérte, hogy a gyár a szurkolók számára májusban külön szertartást rendez, amelynek keretében Kato összes rajongója búcsút vehet kedvencétől.

A motorosoknak azonban már a következő futamon meg kellett birkózniuk a tragédia nyomasztó emlékével. Három hét szünet után a Dél-afrikai Nagydíjjal folytatódott a világbajnokság – érthetően szomorú hangulatban, hiszen tíz év elteltével újra gyászolt a mezőny. Kato halála előtt 1993-ban, a szintén japán Vakai Nobojuki halt meg a vb-n.

Nagy volt a letörtség a pilóták körében, kiszolgáltatottnak érezték magukat. A szörnyű bukás után ugyanis semmilyen hivatalos intézkedést nem hoztak annak érdekében, hogy ők, akik az életükkel játszanak, biztonságosabb ringeken száguldhassanak. Pedig Kato azért halt meg, mert a szuzukai pályát övező betonfal túl közel volt az aszfaltcsíkhoz. Ennek ellenére sem a Nemzetközi Motorkerékpáros-szövetség (FIM), sem a vb-t rendező Dorna nem adott ki még csak egy hivatalos közleményt sem a történtekkel kapcsolatban...

A versenyzők azért is feszengtek, mert addig egyik érdekelt fél, a szuzukai rendőrség, Kato munkaadója, valamint a vb-futamokat felügyelő FIM és Dorna sem állt elő semmiféle érdemi válasszal arra, mi is volt az oka társuk végzetes esésének (a Honda a bukás után öt nappal olyan közleményt tett közzé, amelyben minden műszaki hibát kizárt!).

Találgatások természetesen napvilágot láttak – az egyik szerint a japán gépének első féktárcsái törtek el, és volt olyan elképzelés is, hogy valaki hátulról belement a 27 éves motorosba –, ám ezek csak növelték a bizonytalanságérzetet a motorosokban. Akik épp ezért 1995 után újra tanácskozást tartottak egymás között.

Igaz, hogy csak az elitkategória, a MotoGP sztárjai vettek részt a gyűlésen, de így is fontos döntés született: bejelentették, hogy a Spanyol GP-n hivatalosan is megalakul a szakszervezetük, amely minden erejével harcolni fog a pályák biztonságosabbá tétele érdekében.

Ezt leszámítva is a szörnyű baleset volt a központi téma a mezőnyben. A Welkomban összegyűlt pilóták zöme fekete gyászszalagot viselt a bal karján, és legtöbbjük felragasztotta a 74-est, Kato rajtszámát is a gépére. A bukósisakosok külön megemlékezést is rendeztek az elhunyt tiszteletére, ami azért jelentett különlegességet, mert a Dornának semmi köze nem volt hozzá.

A Dél-afrikai Nagydíj második napján viszont a vb spanyol szervezője, illetve Kato spanyol főszponzora is feltűnő gesztust tett. Az előbbi a MotoGP-ben eredetileg minden csapatot arra kötelezett, hogy két versenyzőt indítson el, a rendkívüli helyzet miatt azonban most engedélyezte, hogy Gresiniéknek abban az évben ne kelljen helyettesíteniük az elveszített motorost – ugyanakkor a főszponzor egész évben fizette a japánnak járó pénzt is.

Kato emléke előtt azonban főleg a barátai akartak szépen tisztelegni. Igaz, hogy Sete Gibernau csak pár hónappal azelőtt lett a csapattársa, ám a téli tesztelések alatt barátság alakult ki közöttük. A katalánt nagyon letörte a haláleset, mégis roppant elszántan érkezett meg a folytatásra. „Kato tiszteletére mindenképpen nyerni akarok Dél-Afrikában" – mondta, és nem beszélt a levegőbe, rögtön meg is szerezte pályafutása második rajtelsőségét.

Másnap pedig karrierje második diadalát is learatta! Azzal is feltűnést keltett, hogy száraz aszfalton volt képes győzni, hiszen addig mindenki úgy tartotta őt számon, mint esőmenőt. A legnagyobb szenzációt mégsem ezzel okozta

„Csak hosszas rábeszélés után döntöttem el, hogy rajthoz állok most. A tragikus haláleset ugyanis rendkívül megviselt, ezért nem szerettem volna szerepelni. Utólag azonban azt kell mondjam, hogy hatalmas hiba lett volna, ha nem indulok el.

Igaz, győzelmem elsősorban nem magamnak, hanem Kato Daidzsirónak köszönhetem. Az egész versenyen segített nekem fentről, sőt úgy érzem, hogy az egész vébé folyamán is segít majd. Így pedig bármire képes lehetek, hiszen ketten fogunk megküzdeni az ellenfelekkel" – hökkentett meg mindenkit Gibernau, aki azt is meggyőzően állította, hogy a futam alatt végig hallotta az elhunyt Kato hangját.

Az extázisban motorozó versenyző szavai első hallásra talán megfoghatatlannak és elképzelhetetlennek tűnhettek, mégis lehetett valami igazság bennük. Hiszen a második helyezett, akkor már négyszeres világbajnok Rossi is azt nyilatkozta, hogy nem ismert rá riválisára: „Sete mindig is túl agresszív és heves volt, ezért rengeteg győzelemtől esett el. Vasárnap azonban ugyanúgy motorozott, mint Kato: rendkívül koncentrált és nyugodt volt, így Welkomban senki sem vehette el tőle az elsőséget. Pedig én mindent megpróbáltam!"

A fenti Gibernau-nyilatkozat szép gesztus volt a csapattárs részéről, még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy remek gépe ugyancsak közrejátszott a sikerében: abban a szezonban és a következőben is összesen négy-négy első helyet szerzett, és mindkétszer vb-második lett Rossi mögött – ez volt pályája két csúcsidénye.

Ugyanakkor Kato halála abban az értelemben még nagyobb hatást gyakorolt, hogy Szuzukába tényleg nem mentek többé vissza a gyorsasági motorosok, akik a távol-keleti országban azóta évről évre Motegiben vetélkednek a pontokért.

Sajnos a 2003-as szerencsétlenség tavaly újra szóba került, és nem az évforduló kapcsán, hanem a misanói viadalt követően, amikor a 250-esek között szereplő Tomizava Soja személyében ismét halálos áldozatot követelt a vb – és ismét egy japánt. Tragédiájuk azzal együtt is szívbemarkoló, hogy jelentősége érthetően háttérbe szorul a honfitársaik tömegeit mostanában sújtó (és továbbra is fenyegető), nagyobbnál nagyobb csapások nyomán.