Újpest: a hét csapás után az év csapása

Hét évvel ezelőtt a rájátszás utolsó napján a listavezető Debrecen még nem tudta átvenni a hatalmat, az még egy szezonnal kitolódott, ugyanis emlékezetes mérkőzésen 3–1-re kikapott a mindössze két ponttal rosszabbul álló – és mégis csupán harmadik helyezett(!) – Ferencváros otthonában.

Ez a fordulat a találkozó közben már látszott, így megnyílt a lehetőség a meccsét még másodikként kezdő Újpest előtt, amelynek nyernie kellett volna a címvédő MTK-nál, hogy befutó legyen – az 1–1 azonban azt jelentette, hogy a csalódott csapat továbbra is beékelődve maradt (egy-egy pont távolságnyira) két riválisa közé, csak éppen a sorrend cserélődött meg körülötte az Üllői útiak javára.

Ezzel szemben két esztendővel később az újpestiek a tavasz kellős közepén bravúros, drámai csatában nyerni tudtak a Fradi vendégeként – a rendes játékidő leteltekor még a zöldek javára volt 1–0... –, és a következő körben, a Honvédot fogadva sem maradtak adósak a bravúrral, csak éppen másmilyen formában. Pedig a gárda szakvezetőjének, Mészöly Gézának négy kulcsjátékosa – Böjte Attila, Vanczák Vilmos, Kovács Zoltán és Rajczi Péter – is hiányzott eltiltás miatt...

Ez persze távolról sem jelentette, hogy az éllovas visszafogottan kezdte volna a mérkőzést. Éppen ellenkezőleg, lényegében nekiesett középmezőnybeli ellenfelének, amely így azonnal a tizenhatosára szorult. A házigazdák a labda elvesztése után azonnal letámadtak, majd keresték a réseket, és – igaz, egy kapushibának is köszönhetően – gyorsan vezetést szereztek.

A kispestiek azonban fokozatosan feljavultak, és az első félidő utolsó negyedórájára át is vették az irányítást. Sikerült több átgondolt akciót vezetniük, helyzethez is jutottak, ám a buzgalmukra végül ráfizettek, mert a szünet előtti percben egy igazán nagyszerű kontrából megint gólt kaptak. A második játékrész elején aztán újabb, megnyugtató találatot ért el a IV. kerületi együttes.

A látogatókat dicsérte, hogy derekasan küzdöttek tovább – de tényleg csak ennyi volt a javukra írható. A magabiztos és határozott újpestiek ugyanis ekkor már szemlátomást nagyon élvezték a játékot, míg a Honvéd futballistái gyakran képtelenek voltak követni a szellemes hazai akciókat. Nem túlzás, hogy a listavezető szebbnél szebb gólokat szerezve végezte ki Aldo Dolcetti alakulatát, ráadásul úgy, hogy a góllövőlistáját vezető Rajczi csak a lelátón ülve örülhetett a sikernek.

A lilák gyönyörű délutánt szereztek szurkolóiknak, elsősorban azzal, hogy nem elégedtek meg a biztos győzelemmel, egészen a lefújás pillanatáig szórakoztatni akarták a publikumot. A Megyeri úti drukkerek – akik az utolsó félórában már felállva ünnepeltek – nem estek túlzásba, amikor a 60. percében rázendítettek az „Újpest-parádé!" kezdetű rigmusukra. Kedvenceik akkor már néggyel vezettek a finisre teljesen széteső (a befejező két gólt emberhátrányban beszedő) Honvéddal szemben, és hol volt még a vége...

A két együttes – különösen a második félidőben – nem volt egy súlycsoportban, és mivel a hét gólt heten szerezték (Vermes Krisztián, Lucas Cariati, Füzi Ákos, Tisza Tibor, Sándor György, Hullám Attila, Vituska István), elmondható: nemcsak egy-két jó játékos, hanem az egész társaság, a remek csapatjáték érdeme volt a fölényes siker.

Az NS által a mezőny legjobbjának megválasztott Tisza arra a kérdésre, hogy „az Újpest valóban ennyivel jobb?", így felelt: „Ezúttal nagy különbség volt a két csapat között. Ha azt veszem, hogy kihagytunk két óriási ziccert és kapufát is lőttem, akkor talán még nagyobb különbségű is lehetett volna a győzelmünk. De azért azt ne felejtsük el, hogy ilyen meccse egy csapatnak legfeljebb kettő van egy évben, nekünk most minden sikerült" – mondta a Diósgyőrből télen igazolt csatár.

Mészöly Géza is felhívta a figyelmet a történtek józan kezelésére: „Most kell nagyon szerénynek maradnunk! Roppant büszke vagyok a játékosaimra, akik átérezték a mérkőzés jelentőségét, csodás mentalitással futballoztak, és végig kiszolgálták fantasztikus közönségüket."

Az Újpest tehát 7–0-val földbe gyalulta a Honvédot, és a Fehérvár kaposvári bukása miatt megszilárdította pozícióját az első helyen Hat körrel a vége előtt magának (és a besegítő Rákóczinak) köszönhetően még inkább a saját kezébe vette a sorsát, hiszen immár öt pont volt az előnye a második helyezett, illetve hat a feljövőben lévő címvédő, a három forduló óta hibátlan Debrecen előtt.

A Megyeri útiak helyzete több szempontból is igen kedvezőnek számított. A tabellán azonos pontszámnál a több győzelem rangsorolt, és ebből ők 17-et tudtak felmutatni, szemben a másik két dobogós 15-jével és 14-ével, ráadásul az élvonal legeredményesebb támadófutballját nyújtó, immár 59 találatnál járó együttesnek a gólkülönbsége is tizeneggyel jobb volt, mint a fehérváriaké, továbbá nyolccal meghaladta a Lokiét is.

A lilák külön szerencséjének tűnt, hogy miközben ők hat nappal később a sereghajtó Pápánál folytatták, addig az éppen egymással megütköző két nagy vetélytárs közül valamelyik újabb három pontot „készült" elhullajtani – illetve döntetlen esetén ketten együtt összesen négyet –, azaz egyikük ismét egy lépéssel messzebb kerülhetett a legfőbb aranyvárományostól. Feltéve, hogy az nyerni tud a kiesést aligha elkerülő Lombardnál, amely az előző körben sima négyest kapott Győrben...

„A héten sokat beszélgettem a játékosokkal, és állítom, a Honvéd elleni kiütéses győzelmünk ellenére is a földön maradtak. Az élen állunk, céljaink vannak, ezért nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne tökéletes koncentrációval fussunk neki minden mérkőzésnek. Akkor lesz igazán értéke a két fővárosi rivális elleni emlékezetes győzelemnek, ha hozzuk a kötelezőt is..." – fogalmazott felvezetésként a fővárosiak vezetőedzője.

A történtek ismeretében állíthatjuk, hogy aligha a helytelen hozzáálláson múlt – ezt azonban az évkönyvek és statisztikák nem tüntetik fel, csakis a száraz tényeket. Még akkor is, ha azok valójában vizesek voltak... Lássuk, mi történt a Mészöly-legénységgel 2006. április 28-án a Perutz Stadionban.

Előbb a mintegy ezer újpesti drukker érkezett meg Pápára, majd nem sokkal később a vihar is. De nem akármilyen: dörgött, villámlott, aztán ömleni kezdett az eső. A viszonylag jó talaj pillanatok alatt mocsárrá, ingovánnyá változott, a pályán melegítő és csúszkáló játékosokat azonnal berendelték az öltözőbe. Mindenki Bede Ferenc döntésére várt. A bíró kikocogott a pályára, s üzent a népnek: húsz perc várakozás, aztán meglátják, lehet-e ott futballozni.

A tét nem volt csekély: az ilyen irreális talajon kiegyenlítődnek az erőviszonyok, a technikásabb csapat nagyobb tudása kevésbé érvényesül, egyszóval bármi megeshet. Majd a játékvezető sporttárs döntött, és a gyepre vezényelte a főszereplőket. A hatalmas lila tábor űzte kedvenceit, akik megpróbáltak megfelelni a szurkolók elvárásainak, ám ez nem ment könnyen.

A lapos passzok rendre elakadtak a vízben, így mindkét csapat hasonló taktikát választott. Visszatérve a legendás kezdetekhez, jó nagyokat bikáztak bele a labdába, hátha az majd úgy csúszik vagy pattan, hogy helyzet alakul ki belőle. Az Újpest csak enyhe mezőnyfölényt tudott kiharcolni, de jelentősebb ziccerek nélkül. A pápaiak derekasan állták a sarat, no meg a vizet, és ha a helyzet úgy hozta, gyors ellenakciókra vállalkoztak. Persze szó sem lehetett folyamatos játékról, a küzdőtér állaga és a végig zuhogó eső lehetetlenné tette ezt.

Aztán egy brazil fiú, bizonyos Fabinho Oliveira egyszer csak meglódult, majd huszonöt méterről a meglepett Vlaszák Géza felett a jobb felső sarokba zúdította a labdát. Váratlan fordulat volt. Továbbra is zuhogott az eső, a talaj pedig, ha lehet, még nehezebbé és mélyebbé vált. Ám a pápaiakat ez valahogy nem zavarta. Ők mintha mindig ilyen lápföldön játszottak volna, semmit sem kombináltak túl.

Ennek aztán gyorsan meg is lett az eredménye, hiszen a japán Honma Kazuo egy gyors kontra végén kettőre növelte a hazaiak előnyét. A két csapat között 47 pont különbség volt a mérkőzés előtt, és ez bizony a 90 perc során nem látszott meg. A sereghajtó meglepően bátran és elszántan futballozott, sőt a mérkőzés nagy részében – a talajhoz alkalmazkodva – jobban is.

Az Újpest az utolsó tíz percre ébredt fel, a lila-fehérek ekkor dolgoztak ki igazán veszélyes helyzeteket, de csak a szépítésre futotta az erejükből (Tóth Norbert révén a 87. percben). Fontos azonban hangsúlyozni a gyalázatos körülményeket, és azt a tényt, hogy a budapestieknek úgy általában nem ment ilyen talajon. Vereség az ősszel Kispesten, kudarc Pécsett, és most a Lombardnál – mindhárom alkalommal irreális körülmények között.

A lényeg azonban, hogy „Vízilabdában is jobb volt a Pápa! A bravúr titka: a focira alkalmatlan, pocsolyákkal teli pályához a hazaiak remekül alkalmazkodtak" – kiáltotta nagy betűkkel világgá tudósításának főcímét a Nemzeti Sport, hozzátéve: az eredmény teljesen megérdemelt volt, s ezzel a 2–1-gyel megszületett a bajnokság legnagyobb meglepetése, vagyis hogy a már biztos búcsúzónak tartott sereghajtó (amely végül nem is tudott elmozdulni a táblázat legaljáról) megverte a bombaformában érkező listavezetőt.

Mivel a hajdúságiak közben a fehérvári 2–1-es sikerükkel megszerezték a „kihívó jogát", három pontra csökkenő hátrányukkal ők lettek a legfőbb üldözők. A következő két alkalommal mindkét csapat nyert, és hogy az Újpest esetében csak a körülmények szerencsétlen összjátéka okozta a pápai kisiklást, mutatta: a ZTE-t 5–1-re mészárolta le, majd később az ETO-nál is rúgott egy ötöst.

Mire azonban az utóbbi elkövetkezett, megint változott kicsit a párharc állása, mivel a 28. körben (tehát kettővel a zalaiak elleni parádé után, eggyel a győri kirándulás előtt) 2–1-re kikapott hazai pályán az MTK-tól. Ezt a mecset is vehettük volna fordulópontnak – pláne, hogy a kék-fehérek a 88. és a 90. percben szerzett találatokkal állították fejre az összecsapást –, de az előző évi aranyérmessel szemben ez mégsem nevezhető annyira váratlannak, mint előzőleg a Lombardnál elkönyvelt hasonló kimenetel volt.

Mondani sem kell, az elképesztő lendületbe jött DVSC már egyáltalán nem hibázott, ezen a játéknapon például, részben a fiatal Dzsudzsák Balázs góljával, 3–1-re megverte a Ferencvárost is. Aztán eljött a záró kör, de a pontazonosság és a több győzelem miatt még mindig a lila-fehérek kezében volt a sorsuk.

Viszont míg Sándor Tamásék a Pápát kapták, és az özönvízmentes közeget kihasználva saját szurkolóik előtt 4–1-re a dunántúliakat is kiütötték, addig a Megyeri útiaknak a bronzéremért kapaszkodó Fehérvár jutott. A 63. percben megszerezte a vezetést Mészöly Géza együttese, ám nem tartott sokáig az öröm, mert hármat kapott cserébe a vendégektől.

Ez volt az Újpest új évezredbeli három ezüstérme közül a középsőnek a rövid története, amely egy nagyon erős rivális meg a hajrában olykor megremegő lila lábak mellett egy végzetes viharról is szólt.