A Győr, a Viborg és európai kupadöntőik

A Győr női kézilabdacsapata háromgólos előnyt szerzett idehaza története első nemzetközi kupadöntőjén, és ebből legalább egyet meg kellett tartania az EHF-kupa végső párharcának 1999. május 15-i visszavágóján, mégpedig annak a csapatnak a vendégeként, amelynél a Graboplast ETO KC-hez képest jóval híresebb együttesek sem úszták meg általában a súlyos vereséget.

A magyar alakulatból régóta harcképtelen volt Pigniczki Krisztina, Nagy Anikó és Szilágyi Bea, miközben Ulrik Wilbeknek, a Viborg HK sok nagy csatát megélt mesterének nem adódtak ilyen gondjai sztárjátékosaival. A mérkőzést mindenesetre nem saját csarnokukban vívták meg, hanem onnan ötven kilométerre, Herningben, ahol ötezren is elfértek a nézőtéren.

Izgalomnak vagy idegességnek a nyoma sem látszott a jobbára zöld és fehér színekben pompázó dán arcokon. Bárkit kérdezett az NS tudósítója, teljes meggyőződéssel állították, hogy csakis az övéik lehetnek kupagyőztesek. Ha azt nézzük, milyen könnyedén jutottak el a fináléig – továbbá hogy öt évvel korábban már megnyerték a sorozatot (pont a DVSC ellen), majd 1997-ben a BL-ben játszhattak döntőt –, érthető volt a drukkerek magabiztossága, ám így is kissé bántóan hatott, mennyire nem érdekelte őket, hogy 24–21-re kikaptak Győrben.

Vura József csapatának összeállítása: Pálinger – Dumitru 1, Moszkovaja 2, Köbli, Kulcsár 10 (4), Kindl 4, Horváth M. 1, illetve csereként Hoffmann (kapus), Némethné 1, Laczó 1 és Kovács 1. A hazaiaktól Heidi Tjugum kapust, Heidi Astrupot, Tonje Larsent, Natalja Gyerjuginát, valamint Karen Brödsgaardot érdemes nevesíteni.

Ők dobták a nyitógólt, de szerencsére Kulcsár Anita ott folytatta, ahol itthon abbahagyta, és két találatával már nemcsak összesítésben, hanem odakint is vezetett az ETO. A jó kezdés után azonban kínkeserves folytatás következett: a mieink átlövései nem jöttek be, a Viborg indításai viszont igen, és a 11. percre elfogyott Pálinger Katalinék odavágón szerzett fórja. Sőt hamarosan már néggyel is elhúztak a dánok.

Aztán azzal, hogy beállósunk mellett a többiek is felbátorodtak, a félidő utolsó percére egygólosra csökkent a mérkőzésen belüli hátrány. A szünet után fordult a kocka, de aztán megint, amikor a Győr egymás után háromszor is eredményes volt. Sajnos a magyaroknak arra sem maradt idejük, hogy kiünnepeljék magukat a felzárkózás miatt, két perc alatt négy gólt lőtt és közben egyet sem kapott a lendületbe jövő és ilyenkor életveszélyes Viborg.

Együttesünk hiába próbálkozott, csupán elvétve tudta bevenni a szenzációsan védő Tjugum hálóját, a norvég kapus pedig a bravúrjai után remek labdákkal hozta helyzetbe előrerohanó társait, és a villámgyors akciók végén rendre vigadhatott a helyi közönség. A jól sikerült indításokból nyolc góllal elhúztak a jobb erőnlétnek örvendő vendéglátók, a vége pedig 28–21 (összesítésben 49–45) lett a javukra.

Azután eltelt kerek tíz esztendő, ami alatt a Rába partján igazi kézilabdás nagyhatalom formálódott. Sajnos azonban a herningi debütálás egy elátkozott sorozatnak volt a nyitánya – persze csak egyfajta szemszögből, mert az vitán felül hatalmas teljesítmény (és véletlenül sem átok), hogy a csapat 2002-ben, 2004-ben és 2005-ben is eljutott az EHF-kupa fináléjába. Más kérdés, hogy újra és újra (tehát összesen mind a négyszer) elbukott, és nem is akárkik ellen: először megint egy dán riválissal (Ikast) szemben, aztán ismét a Viborggal összefutva, végül honfitársak (Cornexi) keze által...

Ezután az alakulat a KEK-re váltott, de az ötödik nemzetközi döntőjében sem járt jobban, mert 2006-ban a Buducsnoszt Podgorica állta az útját. Attól fogva a lányoknak a BL-ben volt a helyük, és így érkeztünk el zsinórban harmadik szereplésükhöz, illetve azon belül is 2009. május 16-hoz, amikor a legfelsőbb szinten is az aranypárharcig meneteltek.

Sajnos újfent a „mumus" Viborggal nézhettek farkasszemet, amely a világ talán leggazdagabb klubjának számított a maga férfielithez mérhető 8–8.5 millió eurós költségvetésével, melynek köszönhetően három esztendővel azelőtt a Krim Ljubljanát felülmúlva (egyben a 2001-es fináléért visszavágva) egyszer már elhódította a legrangosabb klubtrófeát.

Ugyanakkor a fennállása legnagyobb sikereként idáig eljutó ETO kisebb csodát szolgáltatva, Pálinger szenzációs védéseivel 26–24-re megnyerte az aalborgi első meccset, s ez azt sugallta, hogy a mieinknek szinte „kötelező" lett behúzni a serleget a második meccsen. A közvélemény és az egész sportág hihetetlenül ki volt éhezve a diadalra – hát még az utolsó küszöböt hatodszorra végre átlépni készülő Győr!

Voltak kedvező és kedvezőtlen előjelek. Előbbiek közé tartozott, hogy a kilencvenes évek második felének magyar sztáregyüttese, a Dunaferr pontosan egy évtizeddel korábban, 1999. május 16-án (Kulcsárék fent elmesélt találkozójának másnapján) szerezte meg a magyar női kézilabda második BL-címét! Az első a Mocsai Lajos-féle Vasasé volt 1982-ben, míg a dunaújvárosiak – akik négy évvel korábban KEK-et, a megelőző idény végén pedig EHF-kupát nyertek – a Krimet múlták felül itthon két góllal, majd Szlovéniában 26–26-tal biztosították be a sikerüket!

Erőt adhatott erre visszatekinteni, ugyanakkor óvatosságra intettek az előző szezon tavaszán történtek. Akkor a Zvezda Zvenyigorod elleni BL-elődöntő első mérkőzése előtt Görbicz Anita súlyos bokasérülést szenvedett, és Csehovban nem is tudott pályára lépni. A vendégek nélküle is győztek 25–23-ra, ám a visszavágón a klasszis irányítóval kiegészülve – de talán egy kicsit elbizakodottan játszva – 27–21-re alulmaradtak...

Szomorú egybeesés, hogy Görbicz megint nem volt bevethető, épp a meccs után három nappal esedékes térdszalagműtétjére készült (rajta kívül a kisbabát váró Aurelia Bradeanu és a lábadozó Mayer Szabina sem szerepelhetett). Igaz, az ellenfélnél is hiányzott az egyik legnagyobb csillag, a térdoperációjából gyógyuló Bojana Popovics-Petrovics.

Ugyanakkor számíthattak a BL góllövőlistáját – éppen Görbiczet megelőzve – vezető német Grit Jurackra, a már tíz évvel korábban is látott Rikke Skovra, valamint Anja Althausra, Henriette Mikkelsenre, Cristina Varzarura. No és vezéregyéniség volt náluk a norvég testvérpár is: a kapuban az azóta Győrbe szerződő Katrine Lunde Haraldsen, mezőnyben pedig Kristine Lunde.

Jakob Vestergaard edző panaszkodott egy kicsit az elvesztett odavágóra („Együttesem ebben az évadban a BL-mérkőzéseken rendre kiemelkedő formában volt, s nem tudom, miért szerepelt gyengén éppen most"), de összességében határtalanul optimistán nyilatkozott; azt hangoztatta, hogy még egyszer nem játszhatnak olyan rosszul, mint a párharc nyitó felvonásában.

A Viborg amúgy még a dán bajnoki döntő előtt állt, ennyiben mindenképpen távolabb járt a mesterhármastól, mint az Audi ETO, amely addigra már megnyerte a Magyar Kupát, gyakorlatilag már bajnoknak is lehetett tekinteni (matematikailag még nem), míg a BL-sikerre – az egyik szakmailag mértékadó beharangozó írás szerint – legalább nyolcvan százalék volt a sansza.

A 125. európai kupameccsét játszó Győr abban viszont hasonlított az első meccsen Aalborgba átköltöző vetélytársához, hogy neki is helyszínt kellett keresnie, mivel saját csarnoka az EHF szabályai szerint nem volt alkalmas BL-finálé rendezésére. Így a lányok körülnéztek, és egyhangúlag a sportág másik hazai fellegvárát, Veszprémet választották.

Ahol aztán valódi hangrobbanás kísérte a Pálinger – Mraviková 3, Hornyák 1, Kovacsics A. 6 (3), Spiridon 3, Tomori 2, Vérten 4 felállású, csereként Herr Orsolya kapust, Herr Anitát 4 (4) és Rotis-Nagyot bevető győriek első támadását.

A továbbiakban viszont a többször is emberelőnybe kerülő dánok eleinte egy-egy góllal vezettek, míg a mieink az első három hetesüket kihagyták, és csak Pálinger bravúrjai tartották őket versenyben. Igyekeztek lassítani az iramot, mert kevés cseréjük miatt be kellett osztani az erejüket. Ezt ki is használták a vendégek, és 5–8-nál átvették összesítésben a vezetést.

A Győr hullámzóan teljesített, és a második félidő közepéhez közeledve már 14–21-re állt. Ekkor a sorozatos viborgi szabálytalanságok révén többször emberelőnyben játszhatott, és ezt kihasználva felzárkózott 18–21-re. Talpon volt a lelátó népe, mert úgy tűnt, megállíthatatlan az ETO, amely ismét a valódi tudását mutatta.

Herr Anita 20–25 után három hetesből szépített, így a két meccset egybevéve egyenlő lett az állás. Még két és fél perc volt hátra, amikor Lene Nielsen betalált (23–26), Herr viszont ezúttal, ötven másodperccel a vége előtt elhibázta a hetest (átívelt a kapus felett, de a labda a lécen landolt és onnan kifelé pattant). A Győr időntúli szabaddobását Tomori Zsuzsanna a szélről a blokkba vágta – 24–26 esetén szétlövésre került volna sor –, s ezzel a végig vezető Viborg lett a BL-győztes.

A Nemzeti Sport „Van mit siratni", illetve „Egy álommal lettek szegényebbek" főcímekkel számolt be a visszavágóról, míg Konkoly Csaba edző így értékelt: „Sajnálom, hogy elszalasztottuk ezt a hatalmas lehetőséget, mert nagyon akartunk, és fel is készültünk. Együttesem a végjátékot megnyerte, de a korábbi sok hibája miatt veszített."

Az odavágóhoz képest sokkal jobban kézilabdázó Viborg győzelmének egy magyar örülhetett: az ETO korábbi játékosa, Kovacsicz Mónika, aki ezúttal egyébként nem jutott szóhoz a látogatóknál. Ő így értékelt utólag:

„Az első meccs tapasztalatai alapján sikerült jobban felkészülnünk. Főleg lelkileg, mert mást sem mondtunk egész héten, csak azt, hogy megnyerjük, megnyerjük... Nem szerénytelenség, de tudtuk, jobbak vagyunk, s ezt akartuk bebizonyítani. Sikerült, pedig sok büntetőt és kiállítást ítéltek ellenünk. Végig uraltuk a visszavágót, eredményesek voltak a lerohanásaink, és előbb is eldönthettük volna a csatát, ha hétgólos előnyünknél nem hagyunk ki ziccereket. A Győr fantasztikusan harcolt, de úgy látszott, mintha agyonnyomta volna az óriási várakozás."

A magyar szurkolók azonban nagyra becsülték a BL-döntőig riválisával ellentétben még csak először eljutó csapat teljesítményét. A győri Városház előtti térre vezetett a szurkolók útja, akik valamivel előbb futottak be Veszprémből, mint a játékosok. S mivel „alapból" is voltak már ott drukkerek, többen jöttek össze, mint máshol egy meccsen. Vigasztalni egyre kevésbé kellett bárkit is, az emberek újra tudtak mosolyogni.

Amikor megjöttek a rajongásig szeretett főszereplők, egyenként szólították őket a színpadra, és aki addig el volt kenődve, uram bocsá', sírt a vereség miatt, most már annak is mosoly ült ki az arcára. Még szebbé tette az estét, hogy a szpíker hamarosan kihozta Európa legjobb női együttesének a Győrt, mondván, az előző három idény nemzetközi eredményeit összevetve magasan a zöld-fehérek voltak a legjobbak. Nem csoda, hogy a „ki a világ legjobbja?" kérdésre ezrek vágták rá: „az ETO!"

A hangulat akkor hágott a tetőfokára, amikor bejelentették, hogy mivel a Békéscsaba délután nyert a Debrecen otthonában, a Rába-partiak immár ténylegesen is magyar bajnokok lettek! Azaz mégiscsak jutott arany erre a napra...