Fatális futam: fáklyaként lángolt a Ferrari

Lorenzo Baldini Monacóban szenvedett halálos balesetet (Fotó: archív)

Az F1-ben elejétől jelenlévő Ferrari-istállónak is akadt nem egy hullámvölgye az ötvenes évek óta, és ezek közül az első olyan, amikor egymást követő három idényben sem tudott dobogóra kerülni a konstruktőrök végelszámolásánál, 1967-ben kezdődött.

A Scuderia három esztendővel korábban kettős győzelmet aratott John Surtees egyéni címe révén, és még 1966-ban is második volt, igaz, jócskán lemaradva a Brabhamtől. Ezután viszont két ötödik hely következett, közéjük ékelve egy negyedikkel (amikor legalább egy futamelsőséget összehozott szépségtapaszként) – e kellemetlen széria 1969-es zárása volt minden idők mélypontja az együttesnél: hét árva pont mint termés...

Itt azonban még nem tartottunk, csupán egy törvényszerű dél-afrikai nullázásnál – az Újév másnapján megrendezett viadal túl korán jött, így a Scuderia el sem utazott az akkor bemutatkozó ismeretlen Kyalamiba –, amikor 1967. május 7-én a második nagydíjjal az azúrparti hercegségben folytatódott a vb-sorozat. A Ferrari a frissen igazolt új-zélandi Chris Amont vetette be, valamint a már jó ideje náluk „szolgáló" Lorenzo Bandinit.

Ismerkedjünk meg az utóbbival. 1935-ben született egy, a líbiai olasz gyarmaton boldogulni próbáló telepes családban, majd visszaköltözésük után tizenévesen állt munkába egy milánói műhelyben. Először motoron versenyzett, majd 1957-től egy kölcsön Fiattal négy kerékre váltott. Ezt első patrónusának köszönhette: a neki kenyeret adó üzlet egyaránt jómódú és jószívű tulajdonosa (későbbi apósa!) egyengette eleinte az útját.

A következő évben megszerezte az első győzelmét egy Lanciával, majd a Formula Junior kategóriában vitézkedett. Rögtön a bemutatkozásakor harmadik lett Szicíliában, 1960-ban pedig negyedik az összesítésben. Felfigyelt rá második jótevője, bizonyos Mimo Dei is, aki a Scuderia Centro Sud csapatot szerepeltette a száguldó cirkuszban. Bandini 1961-ben először a vb-n kívüli kapott lehetőséget, majd Spában egy Maserati-motoros Cooper volánjánál az F1-be is bekopogtatott.

Közben az angol alakulatok mind lemaradtak a fejlesztésekkel, mert jó ideig nem vették tudomásul a megengedett hengerűrtartalmat drasztikusan korlátozó új szabályokat, és mire észbe kaptak, hogy nincs visszaút, a Ferrari alaposan elhúzott tőlük. A vörösök új, farmotoros gépei Phil Hill-lel és a szezon közben életét vesztő Wolfgang von Tripsszel tönkreverték őket.

Emiatt viszont Maranellóban kényelmesedtek el kicsit, így fordulhatott elő a már említett visszaesés. Többedmagával Bandini is ekkor kapott lehetőséget a gárdánál, s egyből az első alkalommal harmadikként zárt Monacóban – azon a számára végzetes pályán, amelynek az egyik specialistájává vált, hiszen az évek során kétszer is második lett a nyitány „bronzérme" után.

Ám hiába remekelt a beköszönésekor, 1962-ben így sem volt stabil vezetői helye, sőt egy idénnyel később a Ferrari csupán sportautó-versenyzőnek tartotta meg. Mimo Dei azonban ismét a hóna alá nyúlt, és saját teamjében egy BRM-et biztosított a fiatal olasznak – aki azért közben az ágaskodó lovacskás másik társaságnak is megmutatta, mit tud: Ludovico Scarfiottival párban megnyerték a Le Mans-i 24 órást. Nem csoda, hogy az évad végére megint Ferrariban ülhetett az F1-es hétvégéken is.

Élete legsikeresebb időszaka következett: 1964-ben két harmadik helyezés között a zeltwegi repülőtér ideiglenes pályáján (amely nem azonos a későbbi állandó ottani ringgel) szépen „kivárta", amíg az első sorból induló négy favorit mind kiáll, majd begurult a célba, hogy az első Osztrák GP leintése után megünnepelhesse karrierje egyetlen futamdiadalát. Év végén pedig a negyedik legjobb pilóta volt a világbajnokságban.

1965 és 1966 kevésbé sikerült jól, 1967 elején viszont a Daytonai 24 órás viadal első helyével megint megvillantotta a tehetségét. Dél-Afrikában nem indult, de így is jól alakultak a dolgok, mert Kyalamiban a legtöbb nagy rivális betlizett, néhány alig ismert ellenfélnek jött ki ott a lépés. Monacóban pedig a vb-címvédő Jack Brabham mellé kvalifikálta magát az időmérőn, és mint tudjuk, ott ez már fél siker – meg különben is: ez az „ő pályája" volt!

Ráadásul a saját gyártású autójában és csapatával szereplő háromszoros világbajnok veterán ausztrált mindjárt az elején műszaki hiba sújtotta, ami a mögötte haladókkal is jól kitolt: egyes források szerint az autó keresztbeállása, más leírásokban a kifolyó olaj miatt az ötödik sorból startoló Jo Siffert és Bruce McLaren össze is ütközött, miközben a kétszeres vb-győztes Jim Clark a bajt elkerülendő menekülőútra futott – neki aztán a 14. helyről kellett újra felzárkóznia, mígnem a 43. körben törött felfüggesztése végleg kiszólította a küzdelemből a Lotusát.

A peches Brabham mellől kilövő Bandini tehát kis ideig vezethetett, ám hamarosan a mögüle induló Denny Hulme (a másik Brabhammel) és az ifjú Jackie Stewart (aki csak a negyedik sorból, Clark mellől kezdhetett) egyaránt lehagyta – azonban a skót BRM-jének differenciálműve a 15. körben az élről megadta magát... Így tehát Hulme, Bandini, McLaren, Amon volt a sorrend, majd utóbbi kettő helyet cserélt az új-zélandi McLaren McLarenjének kényszerű boxlátogatása alatt, a lotusos Graham Hill pedig mindkettejük elé tudott kerülni.

Eztán már csak egyetlen kérdés maradt: behozza-e Bandini Hulme-ot? Úgy tűnt, nem, mert az éllovasnak húsz másodperc körüli előnye volt. Az olasz kocsija pedig a 82. körben a kikötőbe érkezvén a sikánban a bal hátsó kerekével állítólag érintette a szalagkorlátot, és ettől kormányozhatatlanná válva tovább csúszott. Hogy mi okozta a bajt? Talán egy olajfolt, talán a túlzott sebesség, talán egyszerűen fáradtságból fakadó koncentrációkihagyás.

A Ferrari mindenesetre a pályát szegélyező szalmabálákba csapódott. A pilóta a felborult gép alá szorult, de nagyobb baj volt, hogy a megsérült tankból kifolyó benzin a szikráktól fellobbant és a szalmában hálás égéstermékre talált: a négykerekű – háttérben az idilii jachtokkal – ijesztően lángolt, miközben a láthatóan tanácstalan pályamunkások próbálták valahogy megfordítani és az öntudatlan Bandinit kihúzni belőle. Mire a benzintank is felrobbant, már sikerült – de sajnos így is túl későn: a versenyzőt addigra három percig mardosta a tűz...

Több különböző sérülést szenvedett, így például a mellkasán, bordái is eltörtek, ugyanakkor mindez semmi sem volt ahhoz mérten, hogy testfelületének 70 százalék megégett. Az orvosoknak várniuk kellett, hogy szállítható állapotba kerüljön és a helyi kórházból egy lyoni szakklinikára vigyék, de az is felmerült, hogy specialisták érkeznek hozzá Angliából. Mindezek a tervek már nem menthették meg Bandinit, aki három nappal később belehalt a sérüléseibe.

A tragikus esemény természetesen abszolút háttérbe szorította, hogy az új-zélandi Hulme a második teljes idényében, 31 esztendősen megszerezte az első futamgyőzelmét, amely a szezon végén majd nagyon jól jött neki, hogy megelőzze csapattársát, egyben főnökét, Jack Brabhamet, és ezzel F1-es világbajnokká váljon.

Az is csak utólag tűnik érdekesnek, hogy a Formula–1 történetének három számottevő új-zélandi versenyzője egyszerre három helyet is kisajátított az első négyből (a kakukktojás Damon Hill papája, az angol Graham volt), miközben a távoli ország azelőtt – és a hetvenes évek közepétől „végleg" újra – szinte sehol sem volt, sehol sincs a sorozatban.

Ami igazán foglalkoztatta az embereket: a biztonság. Bandini szörnyű halála „kellett" ahhoz, hogy a monacói szervezők – akik vizsgálatuk alapján tisztázták a körülményeskedő mentésért nagyon sokat bírált, nem éppen a helyzet magaslatán álló pályamunkásokat – örökre eltüntessék a tengerpartról és az egész pályáról a veszélyesnek bizonyuló szalmabálákat.

Történt azonban még fontosabb változás: általánosságban is felülvizsgálták a biztonsági követelményeket. Brabham és Stewart attól fogva biztonsági övet használt, az utóbbi pedig hamarosan bemutatta tűzbiztos kezeslábasát, a hozzátartozó strapabíró cipővel és bukósisakkal, míg az overalljára felvarratta a vércsoportját. Egyre többen követték aztán a példáját.

Erre a szintre sajnos csak most, 1967-ben jutott el az F1... De legalább eljutott, ami biztosan megmentette később mások életét. Lorenzo Bandiniét még nem – tévénézők milliói láthatták megrendítő tragédiáját, és hat nappal a balesete után mintegy százezren(!) személyesen is elkísérték az utolsó útjára.