Magyaros csapat lett Románia legjobbja

Mondhatnánk, hogy három éve május 7-én este a bevett régi sláger csendült fel, amikor a CFR (ejtsd: Csefere) szurkolótábora rázendített az „Ünnepel az egész város, bajnok lett a, bajnok lett a kincses város!" nótára, ez azonban nem lenne igaz: 101 éves múltja dacára a „Vasutas" addig még sosem végzett az első helyen a román bajnokságban. És a miénkben sem.

Hiteles statisztikák szerint 1910-ben Kolozsvár 60 808 polgárából 50 704 volt magyar, azonban az akkorinál hiába nagyobb némileg az anyanyelvünket sajátjaként használó közösség mai lélekszáma, a közelmúltbeli népszámlálási adatok szerint a teljes (317 953 fős) lakosságnak már csak az egyötödét teszi ki.

Kolozs megye székhelye Erdély történelmi és kulturális központja, többek között Mátyás király és Bocskai István szülővárosa, no meg két-két színház és opera, továbbá tizenegy felsőfokú tanintézmény otthona. Valahol szükségszerű, hogy e rangnak a labdarúgásban ugyancsak legyen valami nyoma.

És volt is. A Kolozsvári Vasutas Sport Clubot 1907-ben ezen a néven alapították, s ezzel Románia „legöregebb", még jelenleg is működő együttese. Elindult az erdélyi bajnokságban (bizony, volt ilyen: fővároson kívüli gárdáink külön helyi pontvadászatokban szerepeltek, miközben a sportág históriája és statisztikája a kizárólag budapesti résztvevőkkel üzemelő NB I eseményeit és egykori legjobbjait tartja számon abból az időből, már csak azért is, mert azok országos döntőben – ha egyáltalán sor került olyanra – mindig legyőzték a vidék bajnokát), és illő módon rögtön az élen járt: 1910-ben egyből megnyerte az első kiírást. Utána a KVSC zsinórban háromszor végzett a második helyen, végül jött az első világháború...

Aztán pedig az ország- és névváltoztatás: 1919-ben már CFR Clujként lépett pályára az alakulat – aztán majdnem három évtizedig hol a második, hol a harmadik ligában (1940 és 1944 között pedig a magyar harmadosztályban Kolozsvári MÁV-ként!). Az élvonalban 1947-ben debütált, azonban nem tudott gyökeret verni a legjobbak között (három idény jutott neki, majd a hetvenes évek első felében további hét), és amikor a legutóbbi tulajdonosváltás lezajlott a klubnál, akkor is egészen odalent szerénykedett.

Pászkány Árpád – mint Kolozsvár egyik híres szülötte, Bolyai János matematikus – osztott-szorzott, végül úgy döntött: beszáll a CFR-be. A KVSC örökségét felvállaló egyesület tulajdonosát Erdély Abramovicsának is szokták nevezni, és a becslések szerint több tízmillió dolláros vagyonra szert tevő üzletember 2001-ben gondolta úgy, hogy sikeres vállalkozásai mellett megengedheti magának a futball támogatását is – olyannyira, hogy az évek alatt mintegy tízmillió eurót költött a bordó-fehérekre, mígnem pénztárcájába egyre mélyebbre nyúlva a 2007–2008-as szezonra már húszmilliós költségvetést biztosított.

Addigra a C-liga a múlté lett: a második vonalba 2002-ben, az elsőbe 2004-ben jutott fel az együttes, mi több, a 2007-ben elért harmadik helyének köszönhetően a második számú európai kupasorozatban is megmérte magát (igaz, hamar könnyűnek találtatott: a második selejtezőkörben a ciprusi Anorthoszisz búcsúztatta). Hogy a jóról is megemlékezzünk: 2005-ben, az Intertotó-kupában sokkal jobban ment, a végállomást akkor a Lens jelentette – de csak a döntőben!

A labdarúgást a szenvedélyeként emlegető mecénás az évek során a dr. Constantin Radulescu nevét viselő, ötezer férőhelyes ütött-kopott stadiont 14 ezres, az UEFA előírásainak is megfelelővé alakíttatta át, sőt 2008 nyarára 23 ezresre bővítették az arénát, amelybe időközben már azok a kolozsváriak is elkezdtek kilátogatni (főleg a Steaua vagy a Dinamo sokszor telt házat vonzó vendégeskedései alkalmából), akik évekkel azelőtt még nem számítottak CFR-híveknek. Egyre hangosabban és több torokból zúgott a „Haide, CFR!".

Fájdalom azonban, a tulajdonoson kívül sok magyar nincs a klubban. Az egylet mellett ugyanakkor magyarok ezrei állnak ki nyíltan, hogy mást ne mondjunk: javarészt honfitársaink alkotják a KVSC 1907 galeri nevű szurkolói csoportot.

A romániai (él)futball egyetlen magyar frakciója ugyan többnyire románul biztatja a csapatot (abban a légkörben – erős kisebbségben és egy nemzetiségi szempontból nem túl toleráns városban – problémás lenne máshogy, ráadásul a játékosokat sem feltétlenül lelkesítené), de kedvezőtlen játékvezetői döntés esetén azonnal átvált a K..va anyád! szlogenre...

Ha őket netán nem is találják meg a riválisok hívei, Pászkány Árpádot igen – talán ezzel is magyarázható, hogy a tulajdonos a legritkább esetben nyilvánul meg, a közszereplést meghagyja Iuliu Muresan elnöknek. Azért olykor így is célkeresztbe kerül (általában Bukarestből indul a támadás...): a Steaua mindenhatója, Gigi Becali a nagy berobbanás időszakában „magyar csapatnak" nevezte a CFR-t, míg a főnökét „lebozgorozta"...

Becali közelebb járt volna az igazsághoz, ha „portugál csapatnak" titulálja a korábban a Benficával együttműködési szerződést aláíró egyesületet. A kolozsvári keretben ugyanis tizennyolc légiós volt az áttörést hozó évadban, s közülük tízen is Portugáliából érkeztek.

Akadt még külföldi egy rakás másik országból is; az öltözőben mindössze nyolc román futballistának jutott hely, a kezdő tizenegyben pedig – általában – kettőnek... (Azóta változott kicsit a helyzet, mert sok portugál hazament, és a keretnek már a felét hazai játékosok adják.)

Mindez azt a célt szolgálta, hogy a csapat eljusson a BL-be. A Nemzeti Sport 2007 decemberének közepén lelkesen tudósított arról, hogy 18 forduló elteltével a még veretlen CFR tizenegy pontos előnyre tett szert a riválisok előtt, vagyis gyakorlatilag már akkor aranyérmesnek lehetett tekinteni.

Igen ám, de tavaszra fogyott a lendület, és az utolsó előtti játéknapra a Steaua nemcsak hogy ledolgozta tetemes hátrányát, hanem kétpontos fórra tett szert. Ekkor, május 4-én következett a bukaresti rangadó, ahol kiderült, hogy a Dinamo jobban utálja (finomítsunk: kevésbé szereti) városi vetélytársát, mint az erdélyit.

A Steaua 1–2-es kudarca után egyszerű volt a képlet, ha a „Vasutas" megnyeri a hátralevő két partiját, felzúghat a „Csepereg az eső, Csefere az első!" rigmus. A Gloria Bistrita elleni hazai mérkőzés ígérkezett könnyebbnek, ezt be is húzta (1–0). Az utolsó körben is Kolozsváron meccselt a listavezető, csakhogy azon a pályán, ahol nagyon nem kedvelik: a már biztos kieső Universitatea Cluj otthonában.

A cikkünk elején már szóba hozott május 7-i csata előzményeiről csupán annyit, hogy a Ion Moina Stadionba – biztonsági okokból – mindössze ötszáz CFR-hívő nyert bebocsátást. E helyütt hadd szóljunk az „egyetemisták" felsőfokú végzettséggel aligha büszkélkedő fanatikusairól is: a derbi előtt megfenyegették saját játékosaikat, hogy ha kikapnak, eltörik a lábukat...

Hogy ez jelenthetett-e nagyobb ösztönzőerőt, vagy a Steaua tulajdonosa, Gigi Becali által meglebegtetett 1.7 millió eurós extra prémium, nehéz lenne eldönteni, az viszont tény, hogy a meccs után a Román Korrupcióellenes Tanács nyomozói lecsaptak Becali fő bizalmasára Kolozsvár egyik éttermében a fent említett összeggel az aktatáskájában – utóbb azzal védekezett, hogy telket akart vásárolni...

Végül egy sérültje tényleg lett az összecsapásnak: Aurel Litant, a megyei csendőrség parancsnokát téglával dobták fejbe. Más választása nem lévén, a hazai kemény mag verbálisan próbálta inzultálni a látogatókat, azonban a magyarellenes bekiabálásokra frappáns válasz érkezett a vendégszektorból: a házigazdák edzőjét, a magyar nemzetiségű Mészáros Alpárt éltették a szurkolók... A lefújást követően pedig Románia új bajnokát!

A kolozsváriak örömét az sem rontotta el, hogy a legfényesebb medáliák átadására csak napok múltán kerülhetett sor, mivel a román szövetség illetékesei a záró napon Bukarestbe vitték a kollekciót – talán csak megszokásból, hiszen a megelőző 17 évben rendre valamelyik fővárosi alakulat végzett az élen.

Mondhatni, így még jobban is járt a CFR. A feledhetetlen szerdát követő szombaton, azaz 2008. május 10-én a Román Kupa-győztest megillető serleget is megkaparintotta (2–1 az Urziceni ellen), aminek következtében akkora fiesztát rendezhettek a hetvenes évek sikeredzőjéről elnevezett Radulescu-stadionban, amekkorát még nem látott Kolozsvár.

Egyedül Emil Boc vette komolyra a figurát, amikor a rendezvény hivatalos részeként köszöntötte a város első bajnokcsapatát, ám a polgármester szavaira dobhártyaszaggató füttyel reagált az ünneplő sereg – szegény ember ugyanis az (amúgy a helyi románság szimbólumának számító) Universitatea drukkere...

Kénytelen volt azonban tudomásul venni, hogy kupadiadalát a CFR legközelebb megvédte, sőt tavaly sorozatban harmadszor is megnyerte a döntőt, továbbá ami még fontosabb: egy esztendő kihagyással 2010-ben újra bajnok lett! Ez tehát két BL-csoportkörbeli szereplést jelentett (Románia legjobbjának tudniillik automatikusan jár ott egy hely...), és az együttes mindkétszer össze tudott hozni négy pontot!

Első alkalommal római győzelemmel kezdett, majd a Chelsea elleni hazai 0–0 következett; más kérdés, hogy a többi meccsen, így a Bordeaux ellen már nem sikerült pontot szerezni. Múlt ősszel megint összejött az álomrajt (a vendég Basel felülmúlásával), majd később a Roma elleni döntetlen vitte tovább a(z olasz gárda elleni) szép hagyományt.

Összességében mindehhez nekünk, határon innenieknek nem sok közünk van, de azért az sem lebecsülendő, hogy hazánkból sokan kaptak az alkalmon és elutaztak megnézni a közelünkben vizitáló Chelsea-t és társait (a Bayernt még nem is említettük). Legalább ilyen fontos, hogy az erdélyi magyaroknak is jutott végre egy pici öröm és sikerélmény a futballban, amelyben ilyesmi nem igazán jellemző Bölöni László ragyogó karrierje óta.

A CFR jelentősége számu(n)kra persze messze nem ér fel a csupa honfitársunk alkotta Nagyváradi AC (valamint a mögötte bronzérmes Kolozsvári AC!) egykori dicsőségével, és magyar jelképek nélkül nem nyújthat olyan katarzist sem, mint a romániai hokiélet (ahol a légiósokat leszámítva „színszékely" csapatok viszik a prímet), de azért ez is valami...