(Angolok végre) Lőttek az argentinoknak!

Az egész az angliai világbajnokságon, 1966-ban kezdődött. Az argentin klubok akkorra már jócskán megerősödtek, és a válogatott hatalmas önbizalommal érkezett a tornára. A sors szeszélye azonban úgy hozta, hogy a negyeddöntőben a házigazdákkal kellett megmérkőzniük, és miután a német játékvezető kiállította az egyik játékosukat, Antonio Rattínt, kikaptak 1–0-ra.

A másik ágon az angol bíró két uruguayit küldött le idő előtt a pályáról a Németország elleni összecsapáson, gyepen maradt társaik pedig képtelenek voltak megakadályozni a vereséget.
Dél-Amerika felhördült, és összeesküvést emlegetett, leplezetlenül célozva arra, hogy a FIFA akkori elnöke, Sir Stanley Rous angol, ő befolyásol mindenkit.

Egy későbbi Sir, az angolok akkori kapitánya, Alf Ramsey erre egyetlen szóval reagált: animals. Azaz nemes egyszerűséggel állatoknak titulálta az argentinokat. Lehet-e csodálni, hogy erre ők vérig sértődtek? Az eset végül odáig fajult, hogy a két ország diplomatáinak kellett közbelépniük és elsimítaniuk a bonyodalmakat.

A sebek azonban csak látszólag gyógyultak be. Két évvel később az Interkontinentális Kupa döntőjében a Manchester United és az Estudiantes találkozott egymással. Az első meccsen az argentinok kékre-zöldre rugdosták a szigetországiakat, akik a visszavágón fizették meg a kölcsönt, ám a bosszú nem sikerült túl nemesre, mert végül a dél-amerikai csapat nyert. Cseppet sem mellékesen: a győztes gólt egy bizonyos Juan Ramón Verón szerezte, aki nem más, mint Argentína és a Manchester United(!) néhány évvel ezelőtti csillaga, Juan Sebastián Verón édesapja...

Háborúvá fajuló ellentét

Ám a két ország közötti háború még csak ezután kezdődött, de most már sajnos a szó legszorosabb értelmében a fegyverek is szerepet játszottak. Az 1982-es falklandi válságnak pusztán annyi köze volt a futballhoz, hogy a Tottenham akkori legnagyobb sztárját, az 1978-ban világbajnokságot nyerő argentin válogatott egyik legjobbját, Osvaldo Ardílest kölcsön kellett adni fél évre a Paris Saint-Germainnek. A londoni klub vezetői ugyanis jobbnak látták az Angliában eluralkodott argentingyűlölet elől rövid időre elbújtatni a játékmestert, aki csak akkor tért vissza, amikor az indulatok elcsitultak.

A konfliktust egyébként a brit nagyhatalom „nyerte meg", visszafoglalta magának az egyébként nem túl barátságos vidéken fekvő, szeles-fagyos volta miatt alig lakott, viszonylag értéktelen Falkland-szigeteket (spanyolul: Islas Malvinas) a dél-amerikai partoktól nem messze. A győzteseknek igen rosszulesett, hogy (még ha csak átmeneti sikerrel is, de) megtámadták őket, míg a veszteseknek rosszulesett – a presztízs- és területveszteség. Mindez érthetően nem egy gyönyörű barátság kezdete volt a lelkekben (sem).

Nem teremtett békét az 1986-os mexikói világbajnokság negyeddöntője sem, ahol – nyilván említeni sem kellene – ismét összetalálkozott a két fél. Diego Maradona nevéhez két örökké emlékezetes találat is fűződik: a másodikat azóta megválasztották a világbajnokságok történetének legszebb góljává (a felezővonalon túlról indulva az egész angol védelemből bohócot csinált és úgy helyezett a hálóba), az elsővel azonban tényleg magára haragította egész Angliát.

Tudniillik szabálytalan testrésszel paskolta be a labdát a kapuba, a játékvezető viszont szemet hunyt e felett, és az „Isten keze" révén az isteni Diego a mennybe ment (aztán meg társaival a megnyert döntőbe).

A két válogatott legközelebbi mérkőzése sem múlt el kisebb botrány nélkül. Franciaországban a nyolcaddöntő hozta össze őket, az angolok remekül futballoztak – ezen a meccsen lőtte Michael Owen egy remek szólót követően az emlékezetes gólját –, ám a második félidőben David Beckham visszarúgott Diego Simeonénak. Kiállították, csapata kiesett, a brit sajtó pedig jó ideig csak hülyegyerekként emlegette...

Egekbe szökő várakozás

És akkor 2002. június 7-én Szapporóban Argentína–Anglia mérkőzés következett az F-csoportban. A fentiek alapján cseppet sem túlzás azt állítani, hogy a sorsolás óta ez volt a legnagyobb érdeklődéssel várt párosítása a távol-keleti torna csoportszakaszának. Az angolok már négy esztendeje fenték a fogukat riválisukra, nagyon fájt nekik ugyanis az 1998-as vereség, ám sokkal prózaibb oka is volt annak, hogy ezúttal csak a győzelemben gondolkodtak: a svédek elleni pontvesztésük (1–1) miatt ha ezúttal kikapnak, szinte biztosan kiesnek, döntetlennél pedig bizonytalanná válik a sorsuk.

Ám érdekes módon a meccsnapot megelőző esti edzéseket követő sajtótájékoztatókon nem magáról a mérkőzésről esett a legtöbb szó – a jellemző kérdés ez volt: háború vagy béke? Nyilvánvaló lenne a válasz, hogy természetesen béke, ám nem véletlen a feltételes mód. Az argentinok Nigéria elleni mérkőzésén tudniillik a szurkolók már kifeszítettek egy „Malvin-szigetek, visszahódítunk" feliratú transzparenst, ami nem sok jót sejtetett a folytatásra.

Pablo Aímar pedig ezt nyilatkozta: „Tudjuk, hogy Argentínában az emberek az utcára tódultak örömükben, miután legyőztük Nigériát. Biztos vagyok benne, hogy az angolok elleni siker komoly gyógyír lenne a gazdasági problémák miatt manapság sokat szenvedő népünknek. Pontosan tudjuk, mit akarunk: ez a világbajnoki cím, és ezt el is fogjuk érni."

Marcelo Bielsa szövetségi kapitány viszont roppant józan hangot ütött meg. Kijelentette, hogy ő futballmérkőzésre készül, nem háborúra, ezért csak erre vonatkozó kérdésekre hajlandó válaszolni. Ugyancsak a visszafogottság jellemezte a másik kapitány, az amúgy sem angol nemzetiségű Sven-Göran Eriksson szavait valamivel később, az ellenfél tréningje után.

Szintén kifejtette, hogy nem vesz tudomást a múltról, őt csak a világbajnokság, és annak is mindig a soron következő mérkőzése érdekli. Természetesen tudatában volt annak, hogy milyen hangulat köríti a két válogatott meccseit, de mint mondta, ez őt nem befolyásolhatja.

A játékosok közül Beckham jelent meg elsőként, és a nyitó találkozó tanulságain meg az egészségi állapotán kívül nem kerülhette ki a második erőpróba háttérsztoriját sem: „A múlttal nem foglalkozom, nem az hajt, hogy a négy évvel korábbi hibámat helyrehozzam, hiszen az lehetetlen. A jövőnk miatt kell győzni. Azt gondolom, egész biztosan béke lesz a pályán és a stadion környékén is."

Hatalmas várakozással tekintett Anglia a meccs elé. A szurkolók csak az egyik irodában tízmillió fontot tettek fel erre a párharcra, valamint nem kevesebb mint két és fél millió derék honpolgár döntött úgy, hogy erre a napra neki bizony kötelező bevállalni egy kiiratkozást, ezért ritkán látott embertömeg lepte el – jobbára nevetséges betegségekre hivatkozva – az orvosi rendelők várószobáit.

Sokan a hagyományosabb módszert választották, a BBC felmérése szerint minden ötödik brit szabadnapot vett ki aznapra, míg a dolgozni kényszerülők szinte egyöntetűen meghosszabbították az ebédszünetüket egy órácskával.

Hibátlanul koncentráló kulcsember

A kedvencek között is legfontosabb láncszemnek tekintett Spice Boy aztán az első negyven percben hozzávetőleg négyszer ért lábbal a labdához – és egyszer ököllel Kily González arcához, miáltal az argentin támadó percekig bajlódhatott a vérző orrával. Beckham azonban megúszta.

A rendkívül fiatal angol válogatott (a svédek ellen a mezőnyjátékosoknál 23 év volt az átlagéletkor, Sol Campbell a maga 27 esztendejével a többiekhez képest szinte nagypapakorba lépett...) jól kezdte a mérkőzést, Michael Owen többször is szépen megkavarta az argentin védelmet. Igaz, a bekkeket a térfél közepén már nem izgatta, hogy a labdába vagy az emberbe rúgnak, szorgalmasan takarítottak – tegyük hozzá, az angolokat sem hozta zavarba, ha oda kellett lépni.

Mielőtt azonban nagyon eldurvulhatott volna a meccs, Pierluigi Collina sporttárs jó pedagógiai érzékkel sárgát dugott a csúnyán szabálytalankodó Gabriel Batistuta orra alá, így a mérkőzés sokkal inkább a futballról, mint a pankrációról szólt. Aztán a 44. percben Mauricio Pochettino lába igen rossz ütemben találkozott a tizenhatos bal oldaláról befelé cselező Owen térdével, és mivel a liverpooli srác annak rendje s módja szerint hempergett egyet a gyepen, az olasz sztárbíró büntetőt ítélt. Innentől beszéljen maga az ítélet-végrehajtó – David Beckham.

– Az argentinok ellen különös érzésekkel készülhetett, hiszen mindenki felhozta a négy évvel ezelőtti afférját Simeonéval. Beszélt vele a meccs előtt?
– Amikor a két csapat tagjai kezet fogtak egymással, köszöntünk a másiknak. Ennek már nincs jelentősége, nagyon régi történet ez, amelyet csak a sajtó tart még mindig fontosnak felemlegetni.

– Simeone a tizenegyes előtt hosszasan traktálta önt valamivel. Mit akart?
– Mindenáron kezet próbált fogni, de én nem törődtem vele. Amikor Michaelt felvágták a tizenhatoson belül, odaszaladtam hozzá, és megkérdezte, vállalom-e, vagy rúgja ő. Nagyon szerettem volna én elvégezni a büntetőt, ezért éltem a lehetőséggel. Ilyenkor mindig koncentrálok, és kikapcsolom a külvilágot. Veszek néhány nagy levegőt, aztán egy pillanatra megállítom a légzésemet, újabb nagy levegő, és nekifutok a labdának. Fogalmam sincs, Diego mit akart valójában és mit mondott, csak azt észleltem egy idő után, hogy a kezét nyújtogatja. Szándékosan elkerültem, hogy a tekintetünk találkozzon, mert arra összpontosítottam, amit éppen tennem kellett. Buttie és Scholesie terelték el a közelemből, közben Pablo Cavallero azt mutogatta, hogy hova kéri a lövést.

– Utólag nem gondolt arra, hogy ha a labda tíz centivel odébb megy, akkor éppen eltalálja a középen maradt kapust?
– Ez mindegy. Sikerült annyira erősen meglőnöm a labdát, hogy mire észbe kapott, már mögötte volt. Diegóról még annyit, hogy amikor az első félidő után mentünk az öltözőbe, odajött hozzám, és gratulált. Természetesen akkor már kezet ráztam vele, hiszen bármi történt és bármit beszéltek rólunk, végső soron sportemberek vagyunk.

Vissza a meccshez. Hogy Beckham tudatosan vagy szerencsével járt-e el a lövésénél, azt csak ő tudja, a lényeg, hogy 1­–0 lett a csapatának. Szünet után az angolok el akarták dönteni a mérkőzést, és a helyzeteikkel fűszerezett káprázatos első negyedórában igencsak kitettek magukért. Az új fiúknak köszönhetően azonban utána feljavult az ellenfél, és a félidő közepén még a megérdemelten lecserélt Batistuta nélkül is átvették az irányítást a dél-amerikaiak. Mentek, küzdöttek, ám a „háromoroszlánosok" jól szervezett védelmével nem tudtak mit kezdeni.

Megosztottan reagáló anyaország

A világbajnokság addigi egyetlen olyan összecsapását tehát, amelyen két, a végső győzelemre is esélyesnek tartott gárda játszott egymás ellen, Anglia nyerte meg. Az argentinok emelt fővel vették tudomásul a vereséget, és úgy tűnt, a sok-sok régi ellentét a múlté lett (lásd például Simeone gesztusát, valamint hogy nem történt botrány).

Persze otthon Argentínában mindenki szomorú volt és (majdnem) mindenki sírt. Ezzel együtt mégsem uralkodott el gyászhangulat azt követően, hogy a verhetetlennek tartott Bielsa-legénység történelmi vereséget szenvedett a régi „ellenségtől". (Az albiceleste 2000. július 26. óta ekkor kapott ki először, míg Anglia előtt 1980 után volt kénytelen újra fejet hajtani a gárda.)

Nem volt pánik, a szurkolók továbbra is nagyon bíztak benne, hogy a története legjobb vb-selejtezősorozatát maga mögött tudó válogatott 2002-ben megszerzi az ország harmadik vb-címét. Az emberek hitét azok a felvonulások jelezték leghitelesebben, amelyeket Buenos Airesben és a többi nagyvárosban tartottak a vereséget követően. „Argentína nem adja fel!" – skandálták az utcákon.

A gaúcho válogatott Japánban lévő edzőtábora sem alakult át siralomházzá, főleg mert a nagyon önkritikus futballisták is hittek abban, hogy legközelebb már újra győzni tudnak majd. Ennek ellenére a sajtó elég szkeptikusan állt a feltámadás esélyéhez. Ezt a véleményt két érvvel támasztották alá a szakírók.

„Az argentin együttes nagyon fáradt alakulat benyomását keltette. Verónon, Batistután és Ariel Ortegán látszott, hogy rendkívül hosszú és megterhelő szezonon vannak túl. A fáradtság pedig nem a legjobb előjel a hajtós svédek ellen. Válogatottunk azonban pszichésen is összeomlott, hiszen a kapott gól után észrevehetőek voltak a dekoncentráltság jelei: a játékosok nem tudtak nyugodtak maradni, és az idegesség miatt képtelenek voltak figyelni az összjátékra" – írta a La Nación című lap, amely elsősorban Bielsa kapitányt hibáztatta a vereség miatt.

Nagy sokára feloldódó fóbia

Eközben „odaát" Beckham úgy érezte: válogatottbeli pályafutása legcsodálatosabb állomásához érkezett Szapporóban. Anglia az ő góljával nyert 1–0-ra és fizette vissza a kölcsönt Argentínának a négy évvel azelőtti, tizenegyesekkel elszenvedett nyolcaddöntőbeli vereségért, amely neki ráadásul oly rossz ifjúkori hírét keltette.

„Hihetetlen! Azt hiszem, az egész nemzet régóta várt erre a győzelemre. »Picit« jobb érzés, mint 1998-ban – örülök, hogy sikerült feledtetnem az akkor történteket. Négy év, négy hosszú év telt el azóta, általában sikeresen, a mai diadal pedig megkoronázta ezt az időszakot. A tizenegyest elég ijesztő volt elvégezni, mert a kapus beszólt, hogy szerinte hová rúgjam, Simeone meg odajött előtte kezet rázni, de hát ilyenek az argentinok...

Amúgy lehet, hogy én rúgtam a gólt, ám ez a siker az egész csapaté, mert mindenki fantasztikusan játszott. Nicky Butt óriási volt, meg sem állt a középpályán, isteni labdákat osztogatott. Jók voltunk, roppant keményen küzdöttünk, az egész együttes csodálatosan teljesített a meccs folyamán" – nyilatkozta a Spice Boy.

Természetesen a többiek is lubickoltak a boldogságban. „A csapatnak ilyen meccsen nem lehet gyenge pontja, minden egyes játékosnak a maximumot kell nyújtania. Mi most ilyenek voltunk. A kapusunk fantasztikus volt, a négy védőnkből pedig három parádés teljesítményt nyújtott. Csodálatos este!" – mondta Owen.

Világbajnokságon Anglia 1966-ban nyert azelőtt utoljára Argentína ellen, mindent összevetve pedig ugye immár 22 esztendő telt el a legutóbbi szigetországi siker óta ebben a párharcban. Paul Scholes ezért még a selejtezők során Németország ellen idegenben elért 5–1-et is lefokozta: „Ez tízszer jobb volt, mint München. Az is szép volt, de ez a világbajnokság harminckettes döntője, ahol nehéz jobb csapatot találni Argentínánál. Elmondhatatlan érzés, boldog vagyok David miatt, és persze azért, mert jó esélyünk van a továbbjutásra."

Ebben kétségkívül igaza volt: a halálcsoportból utolsó helyezettként búcsúzó Nigéria ellen elegendőnek bizonyult a 0–0, míg az enervált Argentína nem bírt az élen végző svédekkel (1–1) – ez ekkor már benne volt a pakliban, de ha a vb előtti latolgatásokat nézzük, azokhoz képest hatalmas meglepetést jelentett annak idején!

Ám David Seamanék sem jártak sokkal jobban: kevesebb lőtt góljuk miatt a skandinávok mögé szorultak, ami hosszabb távon a balsorsukba sodorta őket. Mert bár egy körrel tovább jutottak, mint Henke Larssonék (akik rögtön beleszaladtak a szenegáliak „bravúrkésébe"), hiszen Dániát simán búcsúztatták, de utána nem a törökökkel kerültek szembe, hanem máris a legfőbb favorit brazilokkal. Ott pedig Ronaldinho emlékezetes távoli góllal tette lóvá az ellenfél veterán lófarkas kapusát...

Másrészt a vb pozitív hozadékát már senki sem vehette el az angoloktól. Mit is mondott még a második meccsük után David Beckham? „Otthonról több barátom is felhívott. Elmondták, hogy csodálatos élmény volt a számukra a királynő jubileumi ünnepsége és a Lennox Lewis–Mike Tyson bokszmeccs is, de olyan boldogságot még semmi sem okozott nekik, mint az, hogy legyőztük Argentínát."