Minden idők legnagyobb világbajnokégése

A távol-keleti vb csoportszakaszának harmadik fordulója előtt a francia szurkolók mintha előre megérezték volna csapatuk bukását. A Dánia elleni találkozóra már nem érkeztek akkora létszámban, mint a Szenegállal játszott nyitó mérkőzésre (0–1) vagy az Uruguay elleni összecsapásra (0–0).

Persze aki most is ott volt, még nyilván bízott abban, hogy a világbajnok továbbjut a négyeséből, és nem esik meg vele ugyanaz a szégyen, ami előtte kizárólag 1966-ban a brazilokkal fordult elő, azaz hogy címvédő létére már az első kör után haza kelljen kullognia. Inkább egy másik példa lebegett a franciák szeme előtt. Argentína példája. A „gauchók" 1990-ben alig tudtak továbbevickélni a kvartettjükből – csak a négy legjobb harmadik egyikeként léptek be a nyolcaddöntőbe –, azt követően azonban meg sem álltak a fináléig.

„Holnap fel kell ébrednünk" – írta 2002. június 10-én a L'Équipe című tekintélyes párizsi lap a másnapi, 11-i meccsel kapcsolatban, de a drukkerek a helyszínen mintha csak titokban mertek volna az említett argentin mintára gondolni. Elmaradtak a megszokott dalok, csak néha hangzott fel a „kékeket" éltető rigmus.

Egy középkorú, láthatóan jó hangulatban lévő úriember legalább a vidámságot megpróbálta visszacsempészni az övéi közé. A stadion előtt még boldog-boldogtalannak mutogatta a franciák kabalaállatát, a kakast, majd kabátja alá rejtve a lelátóra is becsempészte. Motozás nem volt, a fémdetektor ugyebár nem az ilyen jószágok kimutatására szolgál, az pedig nem tűnt fel a rendőröknek, hogy az említett úr sörhasa igencsak intenzíven mozgott minden irányban. A szerencsehozó tehát bejutott, rajta nem múlhatott a siker.

A dánok teljesen más karakterek. Mentek, sorban mentek a „viking vezérek" az incshoni arénába, mindegyikük arca – a bátrabbaknak a teste is – piros-fehérre mázolva, legalább egy nemzeti zászló a hátukon, harci sisak a fejükön.

Érdemes kiemelni: a tét ellenére az összes északi vidám volt, kortyolgatta a különböző nedűket, fotóztatta magát mindenkivel, énekelt, szórakozott. Akadt, aki beállt táncolni a helyiek közé, mások a dobosok előadásában vettek részt, valamiben azonban megegyeztek. Mindannyian gondtalanul élvezték az életet. Ahogyan azt tőlük megszokhatta a világ.

„We are reds, we are whites, we are Danish dynamites" – skandálták a skandinávok, miközben vonultak a stadionba. Abba a stadionba, ahol történelmet írhatott Morten Olsen együttese. A statisztikák elárulták: ha Thomas Sörensen kapus „lehúzza a rolót", akkor a vb-k történetében először esik ki rúgott gól nélkül az aktuális címvédő. A keretében többek között David Trezeguet-t, Thierry Henryt, Djibril Cissét – sorrendben az olasz és az angol bajnokság gókirályát, a francia idény társgólkirályát –, továbbá Sylvain Wiltord-t meg Zinedine Zidane-t is felvonultató címvédő...

A fenti névsorból kétségtelenül utóbbi, a legnagyobb sztár jelentette a reményt. A kopaszodó karmester az első két találkozót combsérülés miatt kihagyta, ám a dánok elleni meccsre összedrótozták az orvosok – a játékos klubja, a Real Madrid elképesztő felháborodására –, hátha ő csodát tud tenni. A várakozás egyébként megalapozott volt, hiszen vele nagyon régen nem veszített mérkőzést a válogatottja, míg nélküle egész máshogy festett a mérleg (8 diadal, 6 döntetlen, 4 vereség).

A remélt csodának pedig világbajnoki arany lehetett (volna) a vége, azt ugyanis tudta mindenki: 1984 óta, ha összekerült ez a két csapat valamilyen világversenyen, akkor amelyikük megnyerte kettőjük ütközetét, az a végső sikert is begyűjtötte (összesen négyszer történt ez meg: 1984-ben és 2000-ben Eb-t, 1998-ban vb-t nyertek így a franciák, illetve 1992-ben kontinensbajnokságot a „strandról beeső" dánok).

Zidane megjelenése aztán szó szerint életet lehelt az addig csüggedő francia szurkolókba. Amikor kisétált melegíteni, hangorkán fogadta. Amikor a játékosok bemutatására került sor, az övénél nagyobb éljenzést senki sem kapott. Még a dánok is tapsoltak.

Nem véletlenül, ők a sportszerűségükről is híresek. Szurkolóik teljes sikert akartak, azt szerették volna, ha az Olsen-banda az első számú csillagával felálló francia válogatott ellen csikarja ki a továbbjutást. Ha a Zizou nélküli csapatot verik meg Tomassonék, akkor sem szomorkodott volna senki, na de úgy az igazi a diadal, ha a volt aranylabdás, a földkerekség akkori legdrágább játékosa is szóhoz jut.

Szóhoz jutott. Néha briliáns dolgokat művelt a labdával, küzdött, szerelt, lőtt, mindent megpróbált, ő lett a mérkőzés embere, mindez azonban kevésnek bizonyult. Eleinte a szurkolók minden labdaérintését hatalmas ovációval fogadták, később már ez is elmaradt.

A képlet egyszerű volt, az ázsiai túra biztos meghosszabbításához két góllal kellett nyerni, ehhez képest Dennis Rommedahl a 22. percben az ellenfélnek szerzett vezetést. Ezáltal a továbbjutáshoz máris három találat szükségeltetett a világ- és Európa-bajnoki cím védőjétől, és a lehetőségek meg is voltak az egyenlítéshez, hiszen a kétségbeejtő helyzetbe került gárda végre úgy futballozott, ahogy azt az első két meccsen is elvárható lett volna. Nagy rössel zúdultak az ezúttal fehérben játszó „kékek" Sörensen kapuja elé, de a dán mindent megfogott. A 67. percben aztán Jon Dahl Tomasson végleg eldöntötte a kérdést (2–0).

A torna egyik legnagyobb esélyese tehát még a csoportmérkőzéseket sem élte túl. Lehet keresgélni az okokat: mi lett volna, ha Zidane az első két meccsen is játszik; ha a kapufán csattanó fél tucat labdából néhány egy-két centivel lejjebb vagy beljebb megy; ha a francia újságírók többsége által kimondottan utált Roger Lemerre jobban választja meg a taktikát; ha, ha, ha...

Lehetett persze jókat röhögni Fabien Barthezék szánalmas eredménysorán, másrészről pedig a sajnálatra is volt ok a rengeteg balszerencsés kapufa és a számukra kedvezőtlen bírói ítéletek (mondjuk, az uruguayiak ellen visszavont gól) miatt – az teljesen világos, hogy az együttes nem ilyen érzéseket akart kelteni a szurkolókban.

Annyi bizonyos, hogy egy korszak lezárult. A vesztes játékosok némelyike még megköszönte a szurkolók buzdítását, mások olyan arckifejezéssel álltak a gyepen, amelyből kiderült: nem értették, mi történt velük. Ők nem erre készültek. Ők a fényhez, a pompához, az aranyérmekhez, a kupából való pezsgőzéshez szoktak.

A dánok azonban befejezték azt a forgatókönyvet, amelynek első két fejezetét Szenegál és Uruguay már napokkal korábban megírta. Immár hivatalossá, visszavonhatatlanná vált: Franciaország csoportutolsóként, egyetlen ponttal, de egyetlen rúgott gól nélkül kiesett a világbajnokságról. A földkerekség négy éven keresztül csodálta a csapatot, amely híveinek „Allez les Bleus" kiáltásaitól hajtva sikert sikerre halmozott. Most viszont a dán drukkerek átírták a szöveget, és búcsút vettek az esélyesebb riválistól, valahogyan így: Adieu les Bleus!

Az „Isten veletek"-et azonban – némileg talán meglepő módon – „Isten hozott bennetek" követte otthon. Alig 24 órával a búcsú után tudniillik már haza is érkezett a csúfosan leszereplő válogatott. Henry a francia főváros helyett Londont választotta úti célul, s nem tért még haza néhány vezető sem – nekik nem sikerült sebtiben jegyet szerezni a Szöul–Párizs járatra...

A többiek ezúttal nem keresték a kapcsolatot a fogadásukra megjelent mintegy háromszáz szurkolóval, Emmanuel Petit vezetésével szótlanul törtek utat maguknak, és a lehető leggyorsabban elhagyták a repülőteret. Pedig néhány kósza füttyszót leszámítva csak szeretetet kaptak legkitartóbb rajongóiktól, még néhány biztató tábla is a magasba emelkedett. „Ha nyernek, ha veszítenek, ők a mi legjobb futballistáink" – így jellemezhető a megjelentek filozófiája.

A sajtó természetesen már korántsem bánt kesztyűs kézzel a levitézlett bajnokokkal. „Ez a szereplés méltatlan volt a múlthoz, legjobbjaink tehetségéhez, a francia labdarúgás színvonalához" – hogy csak a L'Équipe című sportnapilapot idézzük, amely A történet vége címet adta tudósításának.

Franciaország a lapoktól függetlenül is képtelen volt magyarázatot találni az egyetlen pontra és a gólképtelenségre – ugyanakkor szinte minden szakember vallotta: a „kékek" ezúttal nem érdemelték volna meg a továbbjutást. „Sem taktikailag, sem technikailag, sem lélekben, sem erőnlétben nem ütöttük meg a mércét" – jegyezte meg Guy Roux, az Auxerre veterán edzője.

„Fáradt csapattal, nevetségesen rövid felkészülést követően utaztunk el Dél-Koreába, és talán egy kicsit túl is becsültük a csapat értékét" – állapította meg a nagy tekintélynek örvendő Daniel Costantini, az 1995-ben és 2001-ben világbajnok francia férfi kézilabda-válogatott sikerkovácsa.

„A nyomát sem lehetett felfedezni annak a lendületnek, finesznek, amellyel nem is olyan régen még a világ minden védelmét az őrületbe kergettük" – nyilatkozta Michel Hidalgo. Az 1982-ben vb-elődöntőt játszó francia alakulat szövetségi kapitánya azonban védelmébe vette Lemerre-t, mondván: ne akarja senki sem kontárnak kikiáltani azt az embert, akivel két éve még Európa-bajnok lett a csapat.

Tanulságos felidézni, mit mondott (egyebek mellett) maga a szakvezető: „El kell ismernem, egy pillanatig sem voltunk százszázalékosak. Azonban nem elkeseredni kell, hanem végiggondolni, mi történt, és odafigyelni a fiatalokra. A francia válogatott fel fog támadni, mert megvan hozzá a tehetsége!"

Tudta, miről beszél, ismerte hazája utánpótlás-nevelését és egyéb erőtartalékait – de aztán nem is kellett kivárni az újabb generációk beérését: már a következő esztendőben sikerült élen zárniuk (igaz, hazai pályán, de hibátlan szerepléssel, ötből öt győzelemmel) a Konföderációs Kupán. Újabb három évvel később, 2006-ban pedig hajszál híján megint világbajnokok lettek, csupán tizenegyesekkel buktak el a döntőben az olaszokkal szemben!

A gallkakasos alakulat hullámvasútszerű „viselkedését" – amely már 1994-ben megkezdődött, hiszen egy ciklussal az első vb-diadaluk előtt ki sem jutottak az amerikai viadalra, holott akkoriban is hatalmas sztárjaik voltak (Eric Cantona, David Ginola, Jean-Pierre Papin, stb.) – a futballglóbusz legutóbbi, dél-afrikai csúcstalálkozója újfent igazolta, mivel megint kiestek a csoportszakasz végén...

Megint csak egy döntetlenre tellett az erejükből, és ezúttal is hadilábon álltak a góllövéssel, mert mindössze egyszer tudtak betalálni, és azt is már reménytelen helyzetben, az utolsó meccsük lefújása előtt húsz perccel, kétgólos hátrányban... Tavalyi csapatuk azonban a jelentős hasonlóságok ellenére is egyértelműen alulmúlta a 2002-est: az Anelka-botrány és a kollektív sztrájk, a kereten belüli széthúzás, sőt egymás esetenkénti megalázása nagyon komoly morális válságról árulkodott. Őket nem is várta otthon senki vigasztaló szóval...