A futballhistória tán legfőbb ezüstművese

Az egykori NDK-ban, Görlitzben született Michael Ballack pechsorozata 2002 tavaszán kezdődött. A „keletnémet" középpályás – aki Chemnitzben lett futballista, majd Kaiserslauternben élvonalbeli játékos, sőt 1998-ban bajnok is – drámai két és fél hetet élt át.

Április 27-én csapata, a Leverkusen sorsdöntő meccset bukott el a kiesés elől menekülő Nürnbergnél, és át kellett engednie a Bundesliga-tabella első helyét a Dortmundnak. Május 4-én beteljesedett a Bayer sorsa, hiszen hiába nyert a záró körben, az egyetlen ponttal jobban álló rivális Borussia nem tette meg azt a szívességet, hogy rontson.

Az ezüstérem után újabb egy héttel következett az országos kupa berlini fináléja, amelyben vezettek ugyan a gyógyszergyáriak, ám végül 4–2-re kikaptak a Schalkétól. Négy nappal rá, május 15-én a glasgow-i Bajnokok Ligája-döntőben, a Hampden Park több mint ötvenezer nézője előtt szinte végig ők játszottak fölényben a Real Madrid ellen, de Raúl és Lúcio korai gólváltását követően Zidane-nak a 45. percben eleresztett varázslatos ballábas „röptéje" kialakította a végeredményt, a 2–1-es spanyol sikert – a Ballack vezérelte németek, noha megtettek mindent, már nem tudtak újra kiegyenlíteni.

Másfél hónappal később jött a távol-keleti világbajnokság fináléja, amelyet Brazília és a Nationalelf vívott – Michael Ballack nélkül. A tornán addig már három gólt szerző s pazar formában futballozó irányító a Dél-Korea elleni elődöntőben összeszedte a második sárga lapját, s ezért ki kellett hagynia a végül 2–0-ra elveszített mérkőzést (az persze rekonstruálhatatlan, mi lett volna az eredmény, ha ő is játszik...).

Az ismét csalódó játékos nem (csupán) a még fájó májusi kudarcok miatt hagyta ott azon a nyáron a Leverkusent, hanem mert egy Bayern München kaliberű egylet mégiscsak több lehetőséget tud nyújtani. (Szintén hívta őt a galaktizálódó Real, de mint utóbb kiderült, ott kevesebb sikerélmény várt volna rá, és nemcsak a kalkulálható konkurenciaharc, hanem az elmaradó trófeák miatt is.)

A váltással bejött a számítása, mert a következő vb-ig három-három bajnoki, illetve kupaaranyat gyűjtött be a bajorokkal, és a szóban forgó idények (2002–2003, 2004–2005, 2005–2006) közül az előbbi kettőben ugyanúgy az év labdarúgója lett hazájában, mint már 2002-ben is. Közben 2005-ben a válogatottal harmadik helyet szerzett a Konföderációs Kupán – és mellé egy holtversenyes Ezüstcipőt...

A hazai rendezésű 2006-os világbajnokságot a kispadon kezdte Ballack, mert néhány nappal a Costa Rica elleni, június 9-i mérkőzés előtt vádlisérülést szenvedett. S bár egy nappal a találkozó előtt játékra jelentkezett Jürgen Klinsmann-nál, a csapatfőnök Borowskit állította be azzal a felkiáltással, hogy nála csak az léphet pályára, aki legalább negyvennyolc órával a szóban forgó meccs előtt egészségesnek bizonyul.

Így a középpálya stratégája lemaradt a látványos 4–2-es győzelemről, viszont ölelkezése a szövetségi kapitánnyal – amit a televízió jóvoltából százmilliók láthattak – egyértelművé tette, hogy nincs feszültség kettejük között. Lengyelország ellen aztán már ott volt a pázsiton, miként az összes további találkozón, azaz Ecuador, Svédország, Argentína és Olaszország ellen is, de... Nem kifejezetten remekelt: a megszokottnál kissé hátravontabban nem jutott túl sok lehetősége a lövésekre, s főleg egyik erősségére, a fejesekre.

Egy szó mint száz: egyetlen gólt sem rúgott a németországi vb-n, holott a világ leggólveszélyesebb középpályása – ahogy annak idején az előző szakvezető, Rudi Völler nevezte – hetven válogatott fellépéssel és a nemzeti színekben szerzett harmincegy találattal állt a torna zárása után. A fináléban például azért nem lehetett eredményes, mert az elődöntőben Olaszország emlékezetes finissel 2–0-ra legyőzte a Berlin felé addig imponáló megingathatatlansággal menetelő vendéglátót. A portugálok ellen megnyert helyosztón már nem is játszott Ballack.

A csapatkapitány tehát immár a második világbajnoki döntőjéről maradt le, s erősen kérdéses volt, lesz-e még alkalma egy harmadik próbálkozásra. Hiszen tudni lehetett, hogy a 2010-es dél-afrikai viadal idejére a harmincharmadik évét is betölti majd. Persze a krisztusi kor nem feltétlenül akadálya a világraszóló sikernek: az akkori döntős franciáknál a kapus Barthez, a centerhalf Thuram, az egyik „szűrő", Makelele és a karmester Zidane is túl volt már ezen az életkoron.

Mindenesetre vigaszt keresve ismét a klubfutball felé volt kénytelen fordulni egy időre. S nem akárhol, hanem még talán a korábbinál is egy „polccal" feljebb: a legjómódúbb londoni klubhoz írt alá heti 120 ezer fontos (akkori árfolyamon 48 millió forintos) fizetés fejében. „Meg akarom nyerni a Chelsea-vel a Bajnokok Ligáját" – jelentette ki a sztár, aki a vele együtt Lampardot, Makelelét, Essient és Joe Cole-t is felvonultató középpályássorba (amelyből még ki is kellett hagyni valakit helyhiány miatt...), azaz alighanem a legerősebb hasonló szerepű csapatrészbe került a világon.

Bizonyos értelemben megtalálta a számítását, mivel játéklehetőségben többnyire nem szenvedett hiányt, és az első idénye végén Liga- és FA-kupát, két évvel később az utóbbit újra, illetve angol Szuperkupát, negyedik nekifutásra pedig megint FA-kupát és végre bajnokságot is nyert a kékekkel. A müncheni időkhöz képest ez ugyan némi visszaesést jelentett a címek minőségében, csakhogy a riválisok is erősebbek voltak.

Az iménti gyorslistában 2008-ra nem utaltunk, mégis az az esztendő lehetett volna Ballack csúcséve a szigetországi életszakaszában. Nagy kihívások előtt állt: válogatottjától az osztrák–svájci rendezésű Európa-bajnokságon diadalt remélt a fantasztikus hangulatú 2006-os vb óta a nemzeti együttesbe beleszerető német publikum, sőt az ottani sajtó a „Klinsmannschaftot" már két évvel a rajt előtt kikiáltotta esélyesnek, azzal, hogy a fiatal alakulat akkor érhet a csúcsra.

De még mielőtt nekivágtak volna az Euro-kalandnak, Ballack a Chelsea-vel a BL-döntőre is hivatalos volt, amelynek sikeres megvívása nagy valószínűséggel az egész klubot kárpótolta volna azért, hogy a Premier League-ben egymás után másodszor is lemaradtak a Manchester United mögött. És éppen az MU-n vehettek volna revánsot tíz nappal a PL-zárás után – azonban a moszkvai meccsen is veszítettek, méghozzá a lehető legkellemetlenebb módon, tizenegyesekkel... S ezek után a német klasszisnak az Eb-n is a második hely jutott: meg kellett hajolniuk a spanyolok (valamivel) nagyobb tudása előtt.

A fenyegetően múló évek által egyre jobban „sürgetett" Michael Ballacknak még egy nagy torna belefért – volna. A vb-k kapcsán azonban az átélt örömökbe (az első két alkalommal beválasztották az esemény álomcsapatába) mind több üröm keveredett számára. 2002-ben még legalább a döntő összejött, de ugye ő lemaradt a meccsről. 2006-ban már a finálét sem sikerült kiharcolni – óriási küzdelem után, a legutolsó pillanatokban bukott el Németország (ezt hétfőn idézte fel a Sportnaptár). 2010-ben pedig bár megint bronzérmes lett az együttes, ezt a játékmester már csupán kívülről szemlélhette.

Tavaly május közepén történt, hogy a Chelsea megnyerte az FA-kupát, de Ballacknak még az sem adatott meg, hogy a győzelmeire mind jó szívvel gondolhasson vissza: a Portsmouth elleni összecsapáson Kevin-Prince Boateng (aki német földön született ugyan, de Ghána képviseletében épp a Nationalelf elleni vb-meccsre hangolódott már ekkor) úgy felrúgta a világbajnoki selejtezők során négy gólt is szerző, azaz még mindig fontos szerepű veteránt, hogy az a megsérülő bokája miatt nem vehetett részt a tornán...

Nélküle a megfiatalított válogatott még a 2006-osnál is nagyobb (ráadásul nemzetközi) elismerést váltott ki, a korábbi cséká pedig visszavonhatatlanul kiszorult. Joachim Löw kapitány idén tavasszal – tisztelettel, de mégiscsak fájdalmat okozva – közölte vele, hogy már nem számít rá, a megsértődő futballista pedig nem kért abból, hogy jutalom gyanánt a 99. válogatott meccsén (augusztus 10-én, Brazília ellen) búcsúztassák el.

Egyébként a legutóbbi szezonban már klubszinten is hátrébb lépett egyet a légióskodással felhagyó játékos: visszatért korábbi sikerei helyszínére, Leverkusenbe. Ez mindenképpen más elvárásokat jelent(ett), mint az Abramovics-féle Chelsea-ben trófeákat hajkurászni, de azért messze nem levezetés: a Bayer legutóbb az élcsapatok közé tartozott a Bundesligában. És persze a Michael Ballackhoz legjobban illó módon zárta az idényt: ezüstéremmel...