Aki egyszerre lenyomta Leót, CR-t, Cescet

A versenyben az 1985. január 1. után született futballisták „vehettek részt". Hárman, Lionel Messi, Cristiano Ronaldo és Antonio Valencia a világbajnokság hivatalos honlapján rendezett szurkolói szavazás alapján került fel a listára, míg a másik három finalista a szövetség illetékes bizottságának véleménye folytán jutott a legjobb hat közé.

Lukas Podolski addig hat mérkőzésen három gólt szerzett, a házigazdák a nyolcaddöntőben az ő két góljával verték meg 2–0-ra a svédeket. Ezen kívül még az Ecuador elleni csoportmérkőzésen talált a kapuba. Holger Osieck, a testület vezetője elmondta, hogy nem csak a három találata miatt választották a német csatárt a legjobbnak, hanem mert nagyszerűen formálta csapata támadójátékát Miroslav Kloséval.

A szakember indoklása mintegy magyarázkodásnak is elment, mivel amint a győztes a díjátadás után edzésre sietve kilépett a teremből, a sajtó képviselői kritizálni kezdték a döntést: szerintük a játéka nem olyan látványos, mint a másik két dobogósé, akik egy-egy csellel képesek ámulatba ejteni a publikumot.

Az egyik táborhoz tartozók – természetesen főleg a portugálok és a velük rokonszenvezők – azt nehezményezték, miért nem Cristiano Ronaldo kapta az elismerést: „Hogy lehet egyáltalán összehasonlítani őt és Podolskit? Előbbi Maradona szintű klasszis, akit a franciák elleni meccsen olyakor négyen sem tudtak lefogni, utóbbi pedig egy játékos a sok közül, aki – már elnézést – semmit sem tett még le a labdarúgás asztalára..."

A másik végletet az angol zsurnaliszták képviselték. Egyikük egyenesen nekiszegezte a kérdést a szponzori hátteret biztosító Gillette jelen lévő médiaigazgatójának, Jim Lamie-nek: vajon nem aggasztja-e, hogy a világhírű márkát egy csaló nevével asszociálják? Egy olyan futballistával, aki az Anglia elleni negyeddöntőn feldobta magát, azaz szimulált, majd harminc méterről rohant oda a bíróhoz, hogy „bemószerolja" klubtársát, Wayne Rooneyt, végül cinkosan kikacsintott a portugál kispadra, mintegy jelezve: sikerült kiállíttatnom az angolt.

Természetesen a kezdettől megosztó személyiségű CR-ről volt szó, akire (akkor még bizonyosan) rettenetes mód haragudtak a kiesés friss csalódását csak fokozatosan megemésztő szigetországban...

Hazája (brazil) szövetségi kapitánya persze az ördöngös szélső mellé állt: kijelentette, hogy ha rábízzák a választást, ő bizony Cristiano Ronaldo mellett tette volna le a garast. „Tudom, hogy külföldön nem a legjobb mostanában a megítélése, de megérdemelte volna ezt a jutalmat, hiszen fantasztikusan játszott, és a jövő egyik legnagyobb klasszisa válhat belőle" – mondta Luiz Felipe Scolari, aki ugyanakkor udvariasan elismerte, hogy Podolski esetében sem került rossz kezekbe az elismerés, mert pompás játékos.

Ezt még inkább így gondolta az érintett támadó honfitársa, korábbi kapitányunk, Lothar Matthäus, aki a szponzorcég szóvivőjeként 2006. július 7-én átadta a díjat. „Tudom, kritizálják a FIFA-t, mondván, Cristiano Ronaldót kellett volna inkább megjutalmazni, ám én egyetértek a választással. Az ifjú portugál tudását természetesen nagyra tartom, sokra viheti még, de Lukas többet tett le az asztalra. Ő úgy bizonyított, hogy lerítt róla: nem görcsöl, hanem élvezi a játékot. Arra persze kíváncsi lettem volna, hogyan alakul a végeredmény, ha Messi több lehetőséget kap José Pekermantól, vagy ha Rooney nem sérül meg a világbajnokság előtt, és nem szed össze piros lapot a negyeddöntőben."

No de hallgassuk meg immár a lengyelnek született, de németként megismert Lukas Podolskit is. „Óriási motivációt jelent ez a díj a jövőre nézve. Szeretnék négy év múlva még jobban játszani, s azt a trófeát is elnyerni, amelyet ezúttal nem sikerült Németországnak... Hatalmas nyomás nehezedett rám, mert az első két meccsen nem rúgtam gólt, de amikor Ecuador ellen betaláltam, megkönnyebbültem. Azt hiszem, Svédország ellen játszottam legjobban. Nem könnyű a drámai körülmények között elvesztett elődöntő után rákészülnünk a bronzmérkőzésre, de azért megpróbáljuk."

A záró fellépésén már nem igazán sikerült újból alátámasztania a (javára szóló) döntés helyességét, viszont csapata így is 3–1-re nyert a portugálok ellen. A „Poldinál" csupán egy évvel idősebb Bastian Schweinsteiger – akit egyébként az olaszok elleni elődöntőn Jürgen Klinsmann kihagyott a kezdőből... – két bombagóljával és egy öngólt eredményező szabadrúgásával nem hagyott kétséget afelől, hogy ki lesz a meccs embere.

Ő amúgy a fiataloknak járó elismerés odaítélése szempontjából nem csak egyszerűen túl későn, az eredményhirdetés után villogott, de eleve fél évvel túlkorosnak minősült... Annál nagyobb volt viszont az öröm a Bayern Münchennél, amelyben Podolski és Schweinsteiger a bajor remények szerint az ősztől majd együtt parádézhatott, feledtetve az addigi vezér, Michael Ballack Chelsea-hez való távozását.

A következő esztendők aztán az ifjabbik tehetség számára társánál kevésbé voltak sikeresek. Az élvonalba részben az ő remeklése révén feljutó Kölntől – amelyet az újbóli kieséstől a vb előtt nem tudott megmenteni – egy igazi sztárgárdához került (miközben Basti már eleve ott nevelkedett), és meg kellett harcolnia a helyéért. Viszonylag sokat játszott, de amikor az első szezonja után összeállt a frissen vásárolt Luca Toni, Miroslav Klose duó, hátrébb csúszott a házi rangsorban.

Két és fél év elteltével ezért úgy határozott, hogy visszatér az időközben ismét Bundesliga 1-essé váló „kecskésekhez", és döntésében megerősítette, hogy Joachim Löw kapitánnyal tisztázták: a váltás nem jelent hátrányt számára a válogatottbeli esélyeit illetően. És úgy is lett: 2009 nyarán – a három müncheni szezonja során elnyert egy-egy bajnoki arannyal, Német Kupa- és Ligakupa-trófeával a vitrinjében – otthagyta a Bayernt (azaz nem „várta be" a 2010-es újabb élvonalbeli elsőséget), ám ettől még azóta is vígan villoghat a Nationalelfben. Ráadásul bár a Köln jóindulattal is csak középcsapat, ő maga legutóbb feltornászta az évadbeli személyes góltermését 13 bajnoki találatra.

A 2006-os vb „ifidíjának" másik öt döntőse közül a Barcelona, illetve a Real Madrid (akkoriban Manchester United) legfénylőbb csillagát egész egyszerűen fölösleges bemutatni bárkinek is, úgyhogy röviden csak annyit, hogy azóta mindketten kiérdemelték a még sokkal rangosabb Aranylabdát. A már 19 éves (!) kora előtt stabil válogatott Cesc Fabregas közben a világ legerősebb nemzeti csapatával begyűjtötte a legfontosabb címeket, míg klubszinten épp két, a legszűkebb elithez tartozó egylet alkudozik az érte kérhető/adható font tízmilliókról.

Valencia jóval kisebb név, ám ő is szem előtt van: két esztendeje érkezett az MU-hoz, és rögtön az első idénye után bekerült a Premier League év csapatába, ami nem akármilyen teljesítmény. Legutóbb egy súlyos sérülés több hónapra partvonalon kívülre kényszerítette, de azért a friss PL-bajnoki címéért sokan mit nem adnának... Tranquillo Barnettát lehet talán legritkábban látni, ám a svájci (!) létére egykor U17-es Európa-bajnoki trónra jutó középpályás sem tűnt el a süllyesztőben: a Bundesliga-ezüstérmes Leverkusen tagja.

Az „ötök" többségéhez képest Lukas Podolski pályafutásának hétköznapjai kevésbé csillogóak, hiszen mindannyiuk közül a legkisebb csapatban játszik. Az viszont kétségkívül az ő életművét ékíti, hogy kétévente a német válogatottal szinte garantáltan (eddig mindig!) érmet nyer a soros világversenyen – na, ilyenkor nemhogy ecuadori és helvét kortársa, de még Messi és Cristiano Ronaldo is örömmel cserélne vele...