Négy éve a dél-amerikai kontinentális szövetség tíz tagállama közül utolsóként Venezuela is bemutatkozott mint Copa América-házigazda. Az elődöntőbe a négy legesélyesebb csapat jutott: a három világbajnok gárda, valamint a szomszédból (az Egyesült Államokkal együtt) átruccanó Mexikó, a CONCACAF-térség legjobbja.
Az első párharcban a címvédő selecao és az argentinokkal holtversenyben rekordbajnoknak számító Uruguay találkozott. Az esélyek annak ellenére egyértelműnek tűntek, hogy a 2006-os vb-kudarc után új úton elinduló brazilok Dunga-féle csapatáról még nem igazán lehetett tudni, mire is megy a kapitánya egykori játékstílusát idéző, stabilitásra építő harcmodorával: a negyeddöntőben mindenesetre 6–1-re lemészárolta Chilét, míg az uruk csak második legjobb csoportharmadikként tudtak becsusszanni a nyolc közé...
Igaz, utána ők is kiütéssel léptek tovább, hiszen 4–1-re jobbnak bizonyultak a vendéglátóknál. Az elődöntőben pedig Maicon és Júlio Baptista vezetését is kiegyenlítették (Forlán, illetve Abreu révén), így a 2–2-es végeredményt követően ugyanúgy jöhetett a két fél között a szétlövés, mint a megelőző tornán Peruban, szintén a fináléba jutásért (csak akkor 1–1-gyel zártak). És ezúttal is a (jóval) nagyobbik ország nyert, mivel a hetedik sorozatban, 4–4-es állásnál a celeste kijelölt embere rontott, Gilberto viszont nem: 5–4.
Az utolsó tizenegyes után, amikor eldőlt a brazilok továbbjutása, a két együttes néhány tagja úgy érezte, még van benne annyi energia, hogy ököllel rendezze a korábbi nézeteltéréseket (Alex és Cristian Rodríguez volt a két főkolompos).
Az uruguayiak főleg a csalódottságuk miatt kezdtek kakaskodni. Nehezményezték, hogy Robinho – még a párbaj elején – a lövése előtt megtorpant, míg az utolsó kísérletkor a selecao kapusa, Doni a rúgás előtt előrearaszolt a gólvonalról, így könnyedén háríthatta az uruguayi csapatkapitány, Diego Lugano egyébként sem túlzottan életerős (más kommentárok szerint egyenesen gyatra), középre tartó tizenegyesét.
Nos, ahogy azt a másnapi, 2007. július 11-i Nemzeti Sport tisztába tette: a szabályok szerint Robinho említett mozdulatával nem volt gond. A nekifutás irányát, sebességét lehet változtatni, a lényeg, hogy szigorúan tilos megállni, ha egyszer már elindult a labda felé a végrehajtó játékos.
A mindent eldöntő lövésnél viszont nyugodtan közbeavatkozhatott volna a kolumbiai játékvezető, Oscar Ruíz. Az előírás úgy szól, hogy a kapus az elrúgás pillanatáig csak a gólvonalon mozoghat a két kapufa között, Doni azonban jócskán előrelépdelt addigra. Ezért a bírónak elvileg vissza kellett volna fújnia a tizenegyest – de nem tette, így a döntő pillanatban hibázó szőke középhátvédből tragikus hős lett aznapra.
Mivel a másik ágon az örök riválisnál összehasonlíthatatlanul könnyedebben menetelő Argentína Lionel Messi zseniális, illetve társai remek játékával 3–0-ra megverte Mexikót, összejött az álomfinálé, ám a mi mai témánk nem az a meccs (amelyet nagy meglepetésre az esetleges játéka miatt korábban agyonszapult brazil válogatott nyert meg simán, 3–0-ra a döntőben csődöt mondó Leóék ellen), hanem az uruk vezéralakjának nehéz hete. Vagyis a folytatás, a bronzmérkőzés.
A két csalódott csapat július 14-i mérkőzését az uruguayiak kezdték aktívabban, majd a 22. percben Abreu fejesével a vezetést is megszerezték. Csakhogy negyed órával később Luganót könyöklésért kiállította a játékvezető. Hogy jogosan-e, az nem teljesen egyértelmű.
A torna álomcsapatába is beválasztott védő ugyan könyökkel hozzáért Gerardo Torradóhoz, ám hogy ez szándékos vagy vétlen mozdulat volt-e, nem lehet biztosan megítélni. Az ecuadori Mauricio Reinoso mindenesetre durvaságot látott, villant a piros lap, a megítélt büntetőt pedig a jó öreg Cuauhtémoc Blanco kíméletlenül a kapu bal oldalába vágta. Tegyük hozzá, ha a bíró kissé szigorúbb, már a 18. percben tizenegyest adhatott volna a mexikóiaknak, miután – ki más? – Lugano szabálytalanságot követett el Omar Bravóval szemben...
A történtekért súlyos árat fizetett az alakulata, hiszen hiába küzdött becsülettel emberhátrányban is, Mexikó létszámfölénye egyre inkább kidomborodott, s Omar Bravo, valamint a csereként beálló Andrés Guardado góljával 3–1-es, magabiztos győzelmet arattak a közép-amerikaiak.
„Az uruguayi mez a legfőbb büszkeségem, márpedig a büszkeségemért mindent megteszek" – olvashattuk Lugano egy korábbi nyilatkozatát másnap az itthoni meccsértékelésben, amely nem túl kíméletesen kezelte a kulcspillanatokban hibázó futballistát, és a következőket írta róla:
„Talán sohasem tűnt annyira megalapozatlannak a fenti idézet, mint most. Nem mintha az uruguayi válogatott becsületén a vereség maradandó csorbát ejtett volna, az említett mondatot egyszerűen az teszi zárójelbe, hogy Diego Luganótól származik. A nevét bizonyára sokáig nem felejtik el futballberkekben A szerencsétlen csapatkapitánynak valószínűleg csak legsötétebb rémálmaiban villannak majd elő a venezuelai Copa América emlékfoszlányai. Ugyanis már az is a 26 éves játékos lelkén száradt, hogy együttese nem a döntőben, hanem a bronzmeccsen lépett pályára utoljára a tornán."
Egy kicsit erősnek tűnik a vétkest baleknak beállító elmarasztalás, hiszen a meccsvégi szétlövések során a legnagyobbak közül is hányan, de hányan rontottak már tizenegyest (nem beszélve arról a másik két ururól, aki a korábbi fázisban tévesztett), míg a könyöklés – ha egyáltalán szándékos volt – nem feltétlenül elég ok, hogy pálcát törjünk az érintett felett. Látnunk kell azt a hátteret is, amely egy átlagos magyar futballkedvelő számára nem feltétlenül érzékelhető és nyilvánvaló.
Lugano 22 esztendősen érkezett meg hazájából Brazíliába, ahol a Sao Paulo játékosa lett (ugyancsak 2003 elején öltötte magára először a nemzeti mezt is). Hamarosan beépült a csapatba, és 2005-ben paulista (állami) bajnokságot, Libertadores-kupát, mi több, klubvilágbajnokságot nyertek együtt. Nem véletlenül választották meg Dél-Amerika legjobb védőjének! A következő évben pedig mindezt egy országos bajnoki aranyéremmel és Libertadores-kupa-ezüsttel toldotta meg.
Árulkodóak a spanyol becenevei. Egyesek Diosnak (Isten) is szokták nevezni, de a közkeletű megszólítása Tota – az eredete kérdéses, az azonban bizonyos, hogy a drukkerek jó ideje egyfajta rövidítésként (is) kezelik a négy betűt: Talento, Orgullo, Técnico, Ambición, azaz tehetség, büszkeség, technika, ambíció.
Még 2006-ban átjött Európába, ám a Sao Paulo szurkolói máig nagyon jó szívvel gondolnak vissza rá (egy uruguayira!) – elsősorban a honfitársaira hagyományosan jellemző küzdőszelleméért, meg nem alkuvó, harcos és kemény játékstílusáért (példaképe Pablo Montero volt...), és mindezeken felül a vezetői képességéért: a pályán igazi főnök, aki hangos szóval irányít.
A Fenerbahcéban is kedvenc lett: ugyancsak főleg a szívósságát, megbízhatóságát ismerik el az isztambuliaknál, no meg a gólerősségét is, mert gyakran kíséri a támadásokat, és ebből nemegyszer látványos találatok születtek, a fejesei pedig alapból is veszélyesek.
Rögtön az első idényében az élen végzett a török élvonalban a Fenerrel, melynek színeiben azóta két Szuperkupa-diadalnak és egy BL-negyeddöntős szereplésnek is örülhetett, valamint idén újra elsők lettek a bajnokságban. Az eredeti szerződése tavalyelőtt lejárt, de újabb négy évre hosszabbítottak vele; kötődését a helyhez az is szilárdítja, hogy két kisebb gyermeke már Isztambulban született, míg a legidősebb a klub kölyökgárdájában focizik.
Kulcsember tehát a Boszporusz partján, ahogy hazája válogatottjának is vezéralakja. Tavaly – vagyis három évvel a „Copa-rémálom" után – megjárták a világbajnokságot, és ismét negyedikek lettek, ám micsoda különbség! Az egész világ csodálta, hogy a régi idők nagyhatalmi emlékeit ápoló, a valóságban viszont igen kis merítési lehetőségű ország legjobbjai – ha némi szerencsével is, de – bejutottak az elődöntőbe, miközben a 2007-ben őket még megelőző együttesek mind elhullottak addigra.
Dél-Afrikában amint az egyenes kieséses szakaszban igazán komoly ellenfél került az útjába, csődöt mondott előbb (az uruk által a csoportban amúgy megvert) Mexikó, majd Brazília és Argentína is – utóbbi kettőn sem a világklasszisok dömpingje, sem (az egyiknél) Dunga eredménycentrikus játékmódja, sem (a másiknál) a gólképtelen Messi virtuozitása nem segített.
És igaz, hogy a bravúrgárda Uruguayt elsősorban a torna aranylabdáját kiérdemlő Diego Forlán, valamint Luis Suárez remeklése repítette előre – ott volt azonban mögöttük Lugano is, akit egy szavazáson a torna legjobb csapatkapitányának választottak!