Méltó riválisunk: egy rémisztő(en jó) szerb

Három esztendővel ezelőtt ilyenkor sporttársadalmunk nagyban készülődött Pekingre. Az NS is igyekezett végigvenni az esélyeket, s ennek részeként a potenciálisan legfőbb vetélytársakat ugyancsak. A lap 2008. július 23-i száma például portrét közölt triplázásra készülő férfi vízilabdázóink „mumusának" legfőbb klasszisáról is, akiről így írt a szerző:

„Ijesztő fizikai adottságú vezérrel indul harcba Szerbia a magyarok ellen az ötkarikás játékokon: Alekszandar Sapics, az elmúlt évtized örökös gólkirálya ég a vágytól, hogy végre olimpiai bajnok legyen. Ha már egyszer négy éve nála volt a labda a végső dudaszó pillanatában... Tízes sapkaszáma alapján következtethetnénk arra, hogy a póló nevű játék egyik művészéről van szó, ám a feltételezés helytelen. Írásunk főszereplője durva, önző, vad izomkolosszus. Mindamellett világklasszis."

A belgrádi születésű játékos nyolcesztendősen kezdett barátkozni a sportággal, de már 1991-ben csapatváltásra kényszerült, mert nevelőegyesülete, a Crvena zvezda uszodáját bezárták. Úgyhogy a Partizan sapkájában mutatkozott be a felnőttbajnokságban, mégpedig rögtön az első ottani idényében – 13 évesen. Nem sokkal később egy szezon erejéig visszatért a Cz-hez, ám a közelben akkor már formálódott egy elitalakulat, a Becsej…

A vajdasági együttessel 1994 és 2001 között betakarított minden lehetséges díjat és aranyat (összesen hat-hat bajnoki és kupaelsőséget), ráadásul magyar segítséggel. Merthogy nevezett egyesületnek akkortájt néhány évig (a sikerek csúcsán!) bizonyos Kásás Zoltán volt az edzője, a keretben pedig megfordult Biros Péter, Mészáros Csaba, Molnár Tamás, Tóth László és Vincze Balázs is.

A hőskorban Sapics rászokott arra, hogy gólkirály legyen minden eseményen, amelyre nevezik. Az 1999–2000-es Bajnokok Ligája-döntőben például öt találatig jutott a Mladost ellen, 39-cel zárva a kupaévadot. Mindennek lettek azonban hátulütői is: egyrészt a Becsej nem bírta a fél évtizedes ipari mértékű éremtermelést, s csődbe ment, másrészt a szerb sztárt egyre inkább az érdekelte, hogy megszerezze a gólkirályi címet – hogy aktuális csapata ezzel előrébb kerül-e, szinte másodlagossá vált…

Óbecse büszkeségének eltűnése után Olaszország felé vette az irányt, mint oly sok kiváló pólós. Az általa három esztendeig boldogított Camogli ugyan inkább csak akklimatizáló ugródeszkát jelentett, ám a Savona már nagycsapatnak számított – erről azonban majd később. Alekszandar Sapics pályájának ugyanis volt egy másik szférája is: a válogatott szereplés.

Ennek egyik legjellemzőbb motívuma az a kilencvenes évektől a közelmúltig tartó országaprózódás, amelyet hazája átélt: ő például 2001-ben még Jugoszláviával, 2003-ban már Szerbia-Montenegróval, 2006-ban pedig Szerbiával lett Eb-győztes. És hogy ezt a döbbenetes sorozatot – személyétől függetlenül – fokozzuk: 2008-ban is az egykori sokszereplős államszerveződésből kilépő egyik tag, Montenegró nyert Európa-bajnokságot, tavaly pedig egy másik, még régebben elkülönült nemzet, Horvátország. A legutóbbi öt tornán tehát öt különböző néven csupa délszláv „formáció”…

Sapics közismert forrófejűségéről egyébként a 2003-as világbajnokság elődöntőjében bárki megbizonyosodhatott. Az Olaszország elleni csata nem úgy alakult, ahogy társaival elképzelték. A kapus, Denisz Sefik ujja kiugrott a meccs elején, a mezőnyjátékosok pedig a 3–3-as félidő után brutális védekezésbe vagy inkább támadásba fogtak. A nagy kivetítőn premier plánban láthatta mindenki, ahogy az egyik jugó lerúgja az ellenfelét, aztán Alekszandar Csirics kézzel sújtott le, zárásként maga Sapics következett – nagyképernyős merényletét csere nélküli kiállítással „jutalmazták”.

Tekintve, hogy ekkor, alig fél perccel a vége előtt 5–4-re vezetett Itália, déli szomszédaink azonnal időt kértek, kieszközölve, hogy dupla vagy semmi alapon négyméteressel jöhessen a rivális. Csakhogy a rutinos Carlo Silipo bevágta a büntetőt – miután a cserét sérülése ellenére nem kérő Sefik nem foglalta el a helyét, így kiállítása után Vanja Udovicsics tempózott a kapu elé –, azaz Predrag Jovics hiába lőtt egyet a túloldalon, Szerbia-Montenegró kikapott.

Veszíteni azonban nem tudott: a legjobban hőzöngő Sapics és Dejan Szavics tettleg is bántalmazta a játékvezetőket, úgyhogy mire a magyarok megnyerték a vb-t – az állampáros pedig bronzérmes lett –, a FINA kiosztotta története két legsúlyosabb büntetését: 2003. július 25-től számolva Szavics hat, Sapics pedig kilenc hónapig nem játszhatott nemzetközi meccsen!

Két esztendővel később, amikor a Savonával – többek között Kásás Tamás oldalán – a Partizan ellen játszottak a LEN-kupa fináléjában, a bivalyerős csillag volt klubja őt szidalmazó szurkolóival kapott hajba, majd elviharzott a színről. Mivel azonban begyűjtötték a trófeát (a következő idényben pedig csak a dubrovniki BL-elődöntőben, a házigazda Juggal szemben buktak el), ennél az élménynél jobban fájhatott neki annak idején a 2004-es olimpia utolsó meccse.

Aznap Athénban már 3–0-ra és 7–5-re is vezetett Szerbia, mégis a magyarok győztek, úgy, hogy a végén idő hiányában épp Sapics nem tudott már lőni. Fortyogó dühét egy akkoriban készült szerb mozifilmben adta ki, egy Gangula nevű helyi bandavezért alakított. Az életben aztán egy ilyen figura özvegyét vette el feleségül…

Egy évvel az említett 2005-beli verekedős kupamérkőzés után, a szezon vége felé bejelentkezett érte a Sturm Csehov, az ezredforduló táján főleg a hatalmas olajkészletek és -pénzek révén új erőre kapó orosz sport egyik képviselője. A vízilabdában rekordnak számító, irdatlan nagy összeg, a három évre ajánlott majdnem egymillió dollár meg is tette a hatását, Sapics szíves örömest költözött újra szláv környezetbe.

Ekkorra amúgy már egy példátlan szakmai jellegű csúccsal is büszkélkedhetett: 1995 óta minden egyes bajnokságnak, amelynek résztvevője volt, ő lett a gólkirálya. Új munkahelyén pedig nemcsak a rokon nyelv, hanem a társak minősége is szimpatikus lehetett számára: Revaz Csomakidze és Dmitrij Sztratan társaságában nem csoda, hogy újra LEN-kupát nyert – csak éppen olaszok helyett ezúttal oroszokkal.

Más kérdés, hogy mi ennek nem annyira örültünk, hiszen az Eger volt a vesztes fél. Viszont kiderült, hogy Sapics – aki az egyik ismert közösségi oldalon a saját adatlapját akkoriban sok Superman-jellel (na meg a végigtetovált bal karjával egy bírónak kecsesen, mégis félelmetesen mutogatós legendás fotóval) díszítette – tud kedves is lenni: a Nemzeti Sport tudósítójával például fél órán át kedélyesen csevegett a finálé odavágóját követően a Bitskey uszodától kőhajításnyira lévő szálloda halljában, nem mulasztva el megemlíteni, hogy Benedek Tibor lehet minden pólóspalánta példaképe…

Sapics egyébként kollégánknak elmondta, hogy Peking után is maradna, mivel London már az ötödik olimpiája lenne, s így kerekké tehetné a karrierjét (valamint talán végre a dobogó tetejére állhatna, tesszük hozzá mi, mert mindenféle elsőséget begyűjtött már, az ötkarikástól viszont mindig megfosztottuk…).

Máshogy alakult, s ebben kivételesen nem volt részünk, hiszen velünk nem is találkozhatott Kínában. A magyar válogatott életét évek óta megkeserítő szerbek tudniillik a négy között simán kikaptak az amerikaiaktól! De nem ez volt a döntő momentum, illetve csupán közvetve.

A kudarcot hozó összecsapást követően a vesztes fél két nagysága szó szerint is összecsapott, bár eredetileg még nem erről lehetett hallani. Az első jelentések óvatosan fogalmaztak: a körülmények szerencsétlen összejátszása következtében Sapics megcsúszott a lépcsőn, amitől jobb lábában eltörött a szárkapocscsont (s ezért másnap hazautazott, hogy mihamarabb megműthessék). Késő este azonban már ennél érdekesebb okokat emlegetett a szerb média.

Az egyik lap arról számolt be, hogy a kint tartózkodó honfitárs újságírók igyekeztek kideríteni, mi húzódott meg az eset hátterében. Nem hivatalos, de megbízható forrásból és állítólagos szemtanúktól megtudták, hogy a két formán kívüli vízilabdázó – Sapics a negyed- és az elődöntőben 17 lövésből egyszer talált csak be, de Sefik sem volt jobb a háló előtt – összeverekedett az olimpiai faluban, a kapus pedig meglökte hatalmas termetű (191 centis, 105 kilós) társát, aki olyan szerencsétlenül esett, hogy eltörte a lábát.

A Montenegró elleni bronzmeccset azért a többiek behúzták, a 30 éves Sapics azonban az ősszel bejelentette, hogy visszavonul a válogatottságtól – rákövetkező tavasszal pedig magától a profi sporttól is, miután klubja elvesztette az európai Szuperkupát, majd nem jutott be az Euroliga negyeddöntőjébe. Elhatározását így kommentálta a világ legjobban fizetett pólósa: számára a címeres sapka jelentett igazi motivációt.

Egy szakértő fórumozó a következőképp látta a szerepét és a talán idő előtti lépést: „Nagy játékos volt, a vízilabda Mike Tysona, egy igazi őserő. Az már örökre eldöntetlen marad, hogy a szerb válogatott erősebb lett volna-e nélküle. Tavaly Egerben nagyon meglepett, hogy egy alázatos, a Csehovot irányító, a saját góllövéseit a csapatérdeknek alárendelő Sapicsot láttam – valószínűleg edzői hiba, hogy ezt a válogatottnál nem tudták megoldani.

Abban, hogy nem nyertek olimpiai bajnokságot, lényeges szerepe volt, hogy a mindent eldöntő ki-ki meccsekig nem tudták őt tartani az ellenfelek. Általában toronymagas gólkirályjelöltként érkezett egy-egy magyar–szerb derbire, és mivel Kiss Gergő meg Benedek Tibi (a korábbiakhoz képest) elég rendesen eltüntette, a többiek nem tudták jól feldolgozni, hogy hiányzik négy-öt megszokott Sapics-gól, és most rajtuk lenne a sor. Szerintem korán vonult vissza: most érett be, most tudna igazán érett csapatemberként pólózni, de ez legyen a szerbek gondja…”

A plávik két éve a római vb-n hosszabbításban egy góllal felülmúltak bennünket az elődöntőbe jutásért, immár a gólgyárosuk nélkül. Londonban – vagy már akár a most zajló sanghaji világbajnokságon –, ha úgy hozza a sors(olás), ismét meglátjuk, hogy mire megy egymással a két, fokozatosan átalakuló-megfiatalodó régi ellenfél.

Alekszandar Sapics ennek már nem lesz részese, félteni azonban civilként sem kell őt: öt éve tagja a tekintélyes Demokrata Pártnak, amelyben a korábbi tisztségei után idén belgrádi elnöknek választották. Hiába, úgy látszik, egy ilyen nagy ember az mindig nagyember marad…