Vízhordó, aki a Touron és a focin is nyert

Mai cikkünkben azokra az országúti kerekesekre (illetve főleg egyikükre) koncentrálunk, akik eredményeik alapján rendszerint a vert mezőnyben végeznek, a szakaszok során viszont óriási támogatást nyújtanak együttesük legjobbjainak. Ők a segítők – avagy másképp fogalmazva: a vízhordók.

A sportágat csak felületesen ismerők a csapatokból legfeljebb csupán egy-két embert tudnak felsorolni: a legjobb hegyi- és időfutammenőt, a sprintert, esetleg az egynapos erőpróbák specialistáját. Egy gárdát azonban nagyjából húsz-harminc versenyző alkot, a Tour de France-on pedig kilencen állnak rajthoz istállónként – a kronókat leszámítva például Bodrogi Lászlóra is többnyire a segítő szerepe hárult.

Az együttesek a start előtt meghatározzák a célokat, kiválasztják a kapitányt, akit a sprintek kivételével végig segíteniük kell a többieknek, legyen az sík vagy hegyi szakasz. Mindig a sárga trikót viselő kerekes csapatára hárul a mezőny vezetése: ilyen esetekben rendre a vízhordók állnak a boly élére, ők diktálják a tempót. Nekik segítenek be a hasonló kasztba tartozó bringások a villámlábúak alakulatai közül.

A befutó minden apró részletét megtervezik, a csapat felvezeti a hajrát, és van egy ember, aki az utolsó pillanatig a kellő tempóban megy a sprinter előtt. Persze akadnak olyanok is, akik – segítő híján, vagy éppen taktikai okokból – csak beállnak a nagy vetélytárs mögé, és az ő szélárnyékából indítják a finist.

Még ennél is fontosabb a vízhordók szerepe a hegyekben. Annak idején láthattuk például, hogy a Tour győzelmi rekordját hét sikerrel tartó Lance Armstrong három-négy, az emelkedőkön is erős embert gyűjtött maga köré, így a legkeményebb etapokon is volt mellette társ, aki szükség esetén húzta magával, vagy éppen támogatta őt a folyamatos támadások hatástalanításában, miközben a riválisok „stábja" már a „döglött sorban" tekert.

A segítőknek emellett végig figyelniük kell a „főnökre", hiszen ha annak valamilyen problémája támad – defekt, bukás, stb. –, akkor azonnal hárman-négyen teremnek körülötte, és igyekeznek felzárkóztatni a főmezőnyhöz. Sőt a szakasz során arra is mindig kijelölnek valakit, hogy bevárja a kísérőautót, majd frissítős kulacsokkal megrakodva – még a mez alá is szoktak tenni belőlük – térjen vissza az elöl lévőkhöz. Ilyenkor szó szerint a „vizet" hordják...

A segítők egyetlen kitörési lehetősége a szökés, hiszen ha a karaván úgy látja jónak, akkor elengedi őket, így pedig nemcsak reklámot csinálnak a csapatnak azzal, hogy egész nap őket mutatják a televíziók, hanem etapgyőzelmet és pénzt szerezhetnek maguknak, illetve együttesüknek.

Nos, egyikük éppen így tett 2006. július 9-én. A hétfői, első pihenőnap előtt a nyolcadik szakaszon még egy 177 kilométeres „adag" megtétele várt az indulókra. Többségük már ekkor sem erőlködött túlságosan, ez pedig azt eredményezte, hogy az öt évvel ezelőtti Touron másodszor is célba ért egy hosszú szökés.

Saint-Méen-le-Grand és Lorient között folyamatosan akcióztak néhányan, végül 48 kilométernél egy öttagú bolyt – az amerikai David Zabriskie, a német Matthias Kessler, a francia Sylvain Calzati, a belga Mario Aerts és a finn Kjell Carlström részvételével – elengedtek; hozzájuk csatlakozott utóbb a francia Patrice Halgand is.

A szökevények legnagyobb előnye hét és fél perc volt, azt azonban sejthettük, hogy bármennyire is spórol az energiával a mezőny, Zabriskie miatt nem fogja végleg elengedni a csoportot, hiszen az amerikai mindössze két perccel állt Szerhij Honcsar mögött, ráadásul az összetettben is lehetett keresnivalója. Az éllovas ukrán csapattársa, Kessler természetesen nem vezetett, ő csak Zabriskie miatt tartott a szökéssel, hogy szemmel tartsa a Honcsar pozícióját veszélyeztető bringást.

Őket és Aertset 17 kilométerrel a cél előtt fogták be. Ez azt jelentette, hogy addigra már szétszakadt az élboly: Calzati haladt legelöl, mögötte Halgand és Carlström. Miután a mezőny beérte Kessleréket, újra visszavett a tempóból, egyértelművé téve ezzel, hogy ezen a napon sikeres lehet a „túlélő trió hazaérése".

Miközben az összetettbeli álláson mindez nem változtatott, a győztes Calzati lett, aki az utolsó métereken, senkitől sem veszélyeztetve, örömében a levegőbe csapkodott, majd előhúzta a zsebéből kislánya fényképét, és azt megcsókolva haladt át a célvonalon. Az első szakaszsikere volt a Tour de France-on – nem csoda, hogy ez könnyeket csalt a szemébe.

Teljesítményével egyébként a hegyi pontversenyben egyből a negyedik helyre ugrott előre (végül 15. lett a pöttyös trikóért folyó küzdelemben), míg összesítésben a 76.-ról a 37. pozícióba. Két héttel később sem kellett szégyenkeznie, hiszen a 34. helyen zárt, ami Cyril Dessel (6.), a szintén francia csapatkapitány, Christophe Moreau (7.), illetve a spanyol José Luis Arrieta (28.) mögött – a végső győztes Pereiróhoz képest 1:19:29 órás hátránnyal – a negyedik legjobbnak számított az AG2R legénységén belül.

A 2006-os Francia körverseny idején 27 esztendős, egy másik istállónál máig aktív kerekes – aki addig (és azóta is) csupán a Tour l'Avenir 2004-es megnyerésével ért el jegyzett eredményt – egyértelműen élete legjobbját hozta össze ezzel a sikeres szökéssel. Este aztán, mielőtt másnap a karaván repülőre ült (hogy ötszáz kilométerrel odébb, Bordeaux-ból már a hegyeknek vágjon majd neki), a versenyzők is tévét néztek, mint a legtöbb sportszerető ember a világon.

Ennek nyomán a franciák, honfitársuk Tour-szakaszgyőzelme (valamint Amélie Mauresmo élete második GS-diadala, a wimbledoni Henin-verés) ellenére is felettébb szomorúan zárták a napot. Na igen, a futball-világbajnokság döntője az ismert fejlemények nyomán az ő vereségüket hozta. Ráadásul a nyilatkozó Sylvain Calzati rátett még egy lapáttal a bosszúságukra: „Sajnálom, de én Olaszországnak szurkoltam, mert a francia emberek visszautasítóak velem szemben, éppen azért, mert olasz származású vagyok."

A kerekes hétfőre tehát érthetően veszített a népszerűségéből – de a tökéletes vasárnapját, a dupla beteljesülést már senki sem vehette el tőle.