Megszületett a legnézővonzóbb bajnokság!

Az ötletet ugyan már 1932-ben, egy eisenachi titkos találkozón felvetették, a megvalósítására azonban még több mint 30 évet kellett várni. Mert bármilyen hihetetlen: Németországnak ugyan már 1954-ben világbajnok válogatottja volt, önálló, egységes ligarendszerrel csupán 1963 óta büszkélkedhet, szemben például a futball tanítómesterének tartott Angliával, ahol 1888-ban beindult a „rendes" bajnokság.

A németek már a hitleri korszakban megpróbálták követni a szigetországiakat, csakhogy akkor a tartományi szövetségek érdekeit szem előtt tartó klubok képtelenek voltak konszenzusra jutni egymással. Röviddel a második világháború befejezése után, 1949-ben létrejött egy, a profi futballisták érdekvédelmi szervezeteként ténykedő csoport, amelynek legfontosabb célja az önálló, egységes német bajnokság megteremtése volt.

Az eleinte lázadóknak bélyegzett érintettek élére Franz Kremer (később a Bundesliga Atyja nevet kapta) állt, aki mindent elkövetett annak érdekében, hogy létrejöjjön a közös pontvadászat. Másfél évtizedet kellett küzdenie, de ma már nyugodtan állíthatjuk, megérte!

Az is igaz, hogy Kremer talán még ennél is nehezebben ért volna célba, ha nem áll az ügy mellé Sepp Herberger, illetve ha a német válogatott nem búcsúzik idő előtt, a negyeddöntőben az 1962-es chilei világbajnokságon. A Nationalelf legendás szövetségi kapitánya már az ötvenes években azt harsogta, hogy ha hazája szeretné megőrizni a nemzetközi versenyképességét, egységes, nem pedig regionális szerveződésű bajnokságokra lenne szüksége.

1958-ban, a német szövetség (DFB) frankfurti ülésén még lesöpörték az asztalról a Bundesliga megalapításának ötletét (elsősorban a déli országrész tiltakozott, és sikerült maga mellé állítania több tartományt is), négy évvel később azonban már elfogadták a javaslatot. Kremernek ugyanis a köztes esztendőkben sikerült támogatókra lelnie, többek között a későbbi DFB-elnök Hermann Neubergert is maga mellé állította, és ez nyerő húzásnak bizonyult.

Neuberger rengeteg kétkedőt tudott meggyőzni, nem utolsósorban kidolgozott koncepciójának köszönhetően, amelynek része volt, hogy a profi játékosok a liga megalakulását követően évente minimum 25 ezer márkát kereshetnek. A számok, a jövedelmi lehetőségek hatottak: 1962. július 28-án Dortmundban 103 igen szavazattal, 26 nem ellenében a tartományi szövetségek képviselői eldöntötték, hogy létrehozzák a Bundesligát.

Az ülésen azt is rögzítették, hogy a területi alapon működő öt addigi Oberligát felváltva megalakuló élvonalban 16 csapat szerepelhet, és a rajtjogok elosztásánál a földrajzi elhelyezkedést is figyelembe veszik. Például hiába volt a nyugati országrész a legerősebb, nem kaphatott aránytalanul több helyet más szövetségeknél, így fordulhatott elő, hogy az akkoriban nagyra tartott Rot-Weiss Essen csak a Regionalligában futballozhatott.

Ugyanilyen elv volt, hogy egy város csupán egy gárdát delegálhatott az elitbe – ennek a szabálynak esett áldozatul a Bayern München is, amely kénytelen volt utat nyitni a mára „kistestvérré" szelídült 1860 Münchennek.

Természeten az első botrány is kirobbant ebben az időszakban. A Kickers Offenbach és a szomszédos Eintracht Frankfurt egyaránt szeretett volna bekerülni a ligába, ám Rudi Gramlich, a DFB „döntőbírája", az Eintracht elnöke (!) kijelentette: a Rajna-Majna-vidéknek elég egy élvonalbeli csapat is. „Meglepetésre" a Frankfurtot hozta ki a verseny győzteseként...

Még néhány kisebb torzsalkodás után eldőlt, hogy a Bundesliga első idényének 1963. augusztus 24-i rajtjánál a következő alakulatok lehettek ott: 1. FC Köln (korábbi bajnoki címeinek száma: 1), Meidericher SV (a Duisburg jogelődje), Eintracht Frankfurt (1), Borussia Dortmund (3), VfB Stuttgart (2), Hamburg (2), 1860 München, Schalke (7), Nürnberg (8), Werder Bremen, Eintracht Braunschweig, Kaiserslautern (2), Karlsruhe (jogelődje révén 1), Hertha BSC (2), Preussen Münster, Saarbrücken. Közülük amúgy kilencen tagjai most is az élvonalnak.

A történeti hűség kedvéért említsük meg, hogy a liga első játéknapját összesen 327 ezer néző látta a nyolc stadionban, az első gólt a dortmundi Timo Konietzka szerezte (az 1. percben elért találatnak a mai napig semmiféle képi dokumentuma nem került elő!), az első kiállítást (tettlegességért) az 1954-es vb-döntőben két gólt szerző Helmut Rahn (MSV) kapta, első edzőként Herbert Widmayernek (Nürnberg) kellett távoznia, az első bajnoki címet pedig az ötletgazda Kremer együttese, az 1. FC Köln nyerte meg.

A megalakulás legutóbbi fontos évfordulója 2003-ra esett, amikor a jeles nap előestéjén a kölni Coloneumban gálára került sor a liga rengeteg hajdani klasszisának részvételével. Az eseményen azonban nem csupán a futballisták képviseltették magukat: az egyik díszvendég Gerhard Schröder kancellár volt, aki a következőket mondta: „A labdarúgás sokkal több, mint üzlet. Mindig is a klasszikus értelemben vett sport állt és áll az előterében."

Egy nappal a prominens személyiségek után az aktuális sztárok is igyekeztek gondoskodni az ünnepi hangulatról. Az elöljárók tettek arról, hogy a negyvenedik születésnapon csak egyetlen mérkőzést rendezzenek (a kormányfő, illetve Lennart Johansson UEFA-elnök üdvözlő szavait követően), méghozzá az egyetlen olyan gárda, a Hamburg szereplésével, amely az eddigi összes Bundesliga-évadot a legjobbak között töltötte.

Szándékosan vagy sem, de tény, a HSV-nak a legnépszerűbb német együttessel, a rekordbajnok Bayern Münchennel kellett farkasszemet néznie, mégpedig a vasárnapi szokásoktól (17.30) eltérően, ugyanakkor a legelső meccsel pontosan egyező időpontban, 17 órakor.

Az alkalomhoz ennél – egyúttal Észak- és Dél-(Németország) csatájánál – méltóbb párosítást aligha lehet találni! (A találkozó után azonban már csak egy csapatnak, a bajoroknak volt okuk a vigasságra, miután idegenben sima 2–0-val léptek túl a megelőző idény negyedik helyezettjén.)

Két év múlva még nagyobb parádé várható – a pályán nem biztos, de a körítés terén feltétlenül, hiszen félszáz esztendőre visszatekinteni már önmagában is komoly dolog, hát még ha sikertörténetnek nevezhető az eltelt tekintélyes időszak.