NBA: a bajnoki aranygyűrűt – mindhalálig

A közigazgatásilag Los Angeles megyéhez tartozó, vegyes lakosságú Inglewood aránylag jó környéknek, élhető elővárosnak számított az NS 1992. augusztus 20-án nyomdába küldött cikkének idején, amerikai mértékkel egészen tűrhető közbiztonsággal. A Manchester Boulevard-on épült Great Western Forum táján pedig kora hajnaltól akkora volt a forgalom, mint mondjuk mifelénk a Hegyalja úton csúcsidőben, csak éppen ott több sávon.

A Forum (amely abban az időben a bővebb nevét viselte) a híres-nevezetes Los Angeles Lakers – és még néhány helyi profi csapat (lásd NHL, később WNBA) – otthona volt 1967 és 1999 között, amíg használói át nem költöztek az újonnan épült Staples Centerbe, ahol manapság is meg lehet őket tekinteni.

Az arany-lila kosaras fiúk népszerűségét kihasználandó a csarnok parkolójának vidékére valóságos vásárváros települt. Üzletek, pavilonok, standok között mindenfelé mozgóárusok kínálták fennhangon a portékáikat. Kicsit távolabbról azonban már mégsem igazán lehetett hallani a kántálásukat, mert azt elnyomta a sugárúton hömpölygő, véget nem érő kocsisor dübörgése.

Efféle zajviszonyok közepette, ezen a helyen, hétfő reggel fél kilenckor, félúton a parkoló és az aréna bejárata között rabolták ki Jerry Westet, a Lakers legendáját, az NBA logóján látható alaknak a sziluettjét kölcsönző egykori játékost, aki ekkoriban az egylet első embere volt (1982-től 2002-ig töltötte be a tisztséget, amely periódus alatt a gárda hét nagybajnoki elsőséget szerzett!).

Rendes körülmények között ilyen tájban gyerekek, turisták tucatjai vártak volna rá, hogy autogramot kérjenek, avagy – szuvenír gyanánt – lefényképeztessék magukat a hajdani klasszisból lett elegáns sportvezérrel. A nyugati partvidéken tudniillik a (nevében is az országrészt viselő...) 54 esztendős férfiút még két évtizeddel ezelőtt is – és nyilván napjainkban úgyszintén – félistenként tisztelték, népszerűségben csak a kortárs Wilt Chamberlain és az utód Magic Johnson vetélkedhetett vele, no meg persze Kareem Abdul-Jabbar.

Jerry Alan West pont ugyanakkor került a draft révén Los Angelesbe, amikor a franchise is odatelepült a tavak államából, a hideg Minnesotából és hátrahagyta a Minneapolis Lakers név első felét. Ő maga a csúcsligában soha nem is szerepelt más klubnál, csakis 14 szezonon keresztül, 1960–1974 között a dél-kaliforniai metropoliszban.

A mindössze 188 centis agytröszt zsenialitását mi sem jellemzi jobban, mint hogy összesen tízszer választották be az NBA szuperötösébe (további kétszer pedig a második együttesbe). Az sem mindennapos, hogy valaki egyszer a gólkirályi címet nyerje el (1970-ben, amikor a videón is látható dobását elengedve, a bajnokság történetének egyik legdrámaibb momentumát produkálva kiharcolta a hosszabbítást a finálé harmadik meccsén), máskor pedig (1972) ő legyen az asszisztkirály!

West fantasztikusan passzolt, és ugyanúgy célozta a gyűrűt. Nem véletlenül ragadt rá a Mr. Clutch becenév, amely magyarra nemigen lefordítható, inkább csak körülírni lehet. Ő volt az, aki rendszeresen megoldotta a kritikus pillanatok legsúlyosabb gondját, tehát aki elhárította a veszedelmet. Egy-, illetve kétpontos hátrányban vagy egálnál, az utolsó másodpercekben feladták a labdát a bedobónak, ő pedig – szinte mindegy, hol állt – beszórta a dudaszóra...

Gyakorlatilag mindent elért fényes pályafutása alatt. A gyűjteményében csillog az olimpiai arany (1960), megválasztották a legjobb egyetemista kosarasnak (1959), az All Star-gála legkiválóbbjának (1972-ben; erről is mutatunk egy remek jelenetet), valamint 1969-ben a nagydöntő MVP-jének – utóbbit máig egyetlenként az aktuálisan vesztes alakulatból!

Több egyéb rekord mellett ő büszkélkedhet az egy szezonon belül értékesített legtöbb büntetővel (840, 1964–1965-ben), az egy playoffon belüli legjobb meccspontátlaggal (46.3, szintén 1965-ből), valamint a finálékban összesen jegyzett legtöbb ponttal (hogy az 1679-es csúcshoz mi „segítette" hozzá, arról mindjárt). Visszavonulása után a Lakers visszavonultatta a 44-es számú mezét, és természetesen a Hírességek Csarnokába is bekerült.

Csak éppen a bajnoki aranygyűrűt nem húzhatta az ujjára. A hatvanas években, Elgin Baylorral, később Chamberlainnel együtt is hat finálét bukott el (mindannyiszor a Boston Celtics ellenében...), és a már emlegetett 1970-es ütközettel sem járt jobban, noha akkor már a Knicks volt a rivális. Többször is azért vállalt még egy idényt, hogy a hőn áhított sikert is átélhesse, amíg 1972-ben (a New York-iaknak visszavágva), nyolcadik nekifutásra (a számára megadatott kilencből) végre átvehette a világbajnoki jelképet...

Azt az „NBA-bajnok" bevéséses, briliánsokkal díszített aranygyűrűt, amely felkeltette a rablók figyelmét is. A vezérigazgató akár azt is hihette, hogy a két srác autogramvadász, ám amikor kézfogásközelbe értek, nem füzetet dugtak az orra alá, hanem pisztolyt! Ötvenméteres körzetben senki sem tartózkodott hármójukon kívül, csak a parkoló autók köröskörül. Jerry West próbált a lelkükre beszélni, húzta az időt, de aztán úgy ítélte meg, hogy „ezek nem viccelnek", és odaadta a pénztárcáját.

Kiderült azonban, hogy a brigantik nem elsősorban a készpénzét, hanem a szent ereklyét akarták. Az egykori kosaras csillag ekkor hirtelen fúriává változott: tán az életéért nem küzdött volna ilyen veszettül, a gyűrűért viszont... A dulakodás közben lövés nem dördült, az is lehet, hogy csak riasztófegyverrel ijesztgették. Tény ugyanakkor, hogy a csetepatét észlelvén autósok indultak meg feléjük, a srácok pedig elszeleltek.

West ott maradt ziláltan, tépetten, de továbbra is az ujján ragyogott a bajnoki ékszer...