Visszavágtak az MU-nak és jó útra tértek

A német futballvezetők 1997-ben döntöttek úgy, hogy felélesztik a Ligakupa intézményét, mégpedig idény előtti hatcsapatos torna formájában. A Bayern München az első három kiírást mind megnyerte, és a negyedikben is rögtön tett egy nagy lépést a remek sorozat folytatása felé, amikor az elődöntőben 4–1-re kiütötte a Kaiserslauternt.

Az utóbbihoz nagyjából hasonló erejű csapat várt rá a 11 évvel ezelőtti leverkuseni fináléban, a megelőző tavasszal szintén 50 ponttal (s ezzel a tágabb élmezőnyben) végző Hertha. Mindkét fél tartalékosan állt ki: a bajoroktól Effenberg, Elber, Jeremies, Paulo Sérgio, továbbá a friss Eb-győztes Lizarazu, illetve a másik francia szélsőhátvéd, a svájci Sforzával együtt akkor nyáron (kettejüket tekintve összesen 24 millió márkáért) szerződtetett Sagnol is hiányzott. Eközben a berliniek két középhátvédjüket, Tretschokot és Van Burikot egyaránt nélkülözték, ráadásul a védelmük egyik legnevesebb tagját, Rehmert is le kellett cserélni már a 26. percben.

„Azért jó a Ligakupa, mert láthatom, hogy a játékosaink mennyire motiváltak. A Lautern magabiztos legyőzése arra utal, hogy nagyszerű idény előtt állunk" – nyilatkozta még a kezdés előtt Uli Hoeness, a müncheniek sokat látott menedzsere.

Az 1974-ben labdarúgóként világbajnokságot nyerő szakember valószínűleg az augusztust „indító" meccs után is elégedett volt. Ha nem is rögtön az első félidőben, de újra gálázott az együttes: a szünet után gyorsan összehozott három góllal 12 perc alatt eldöntötte a trófea sorsát. A vége 5–1 lett, a kegyelemdöfést a mezőny legjobbja, a triplázó Zickler adta meg Dárdai Páléknak, amikor a 85. percben másodszor is egy átemeléssel csapta be a kifutó Király Gábort.

Ezzel a győzelemmel a Bayern megtette az első lépést nagy célja, a teljes tarolás felé. A mögötte hagyott szezonban hazai fronton minden címet besöpört (a bajnoki és kupaelsőséget is), míg a BL-ben csak az elődöntőben adta meg magát (a Real Madridnak). A Ligakupát tehát most is gyorsan kipipálta, úgyhogy immár „csak" a három nagyobb falat volt hátra...

Az idénybeli első két tétmérkőzésén bemutatott imponáló játék mindenesetre alaposan ráijesztett a Bundesliga többi indulójára, pláne, hogy egyik alkalommal sem a legerősebb felállásában szerepelt. Volt tehát oka, hogy önbizalommal telve várja a következő hét végi bajnoki rajtot.

„Nagyon nehéz lesz megverni bennünket. A csapat megérett a nagy feladatok megvalósítására, és ezt a játékosok is felfogták" – jelentette ki például Oliver Kahn kapus. Ottmar Hitzfeld is dicsért, noha a szakvezető a két meccsen rúgott kilenc gól ellenére talált azért negatívumot is: „Még nem vagyunk olyan robbanékonyak, mint amilyennek az élvonalbeli nyitányon szeretném látni magunkat. Ugyanakkor nagyon szervezettek vagyunk, a csapatszellemünk pedig kifogástalan."

Jónak ítélték őket a riválisok is: az első osztályban dolgozó edzők mindegyike szerint a müncheniek voltak az új szezon legnagyobb favoritjai, ám azért kevés kivételtől eltekintve az összes tréner legalább olyan szoros befutót várt, mint amilyennek azon a tavaszon szemtanúi lehettek. (Mint emlékezetes, 2000 májusában a Leverkusen a zárónap előtt még három ponttal vezetett fő vetélytársa előtt, ám kikapott az Unterhachingtól, ezért jobb gólkülönbségüknek köszönhetően a bajorok megvédték a címüket.)

A felkészülésnek volt még egy utolsó állomása. A százesztendős születésnap alkalmából ugyanis Opel Masters 2000 néven négyes tornát rendezett az egyesület. Az érthetően kissé megkésett viadalon – a Bayern tudniillik valójában február 27-én ünnepelte fennállása nagyon kerek évfordulóját – a házigazda mellett a Bajnokok Ligája-győztes Real Madrid, az UEFA-kupa-nyertes Galatasaray, valamint a megelőző BL-kiírás legjobbja, a Manchester United állt rajthoz.

A meghívottak ráadásul írásos garanciát vállaltak arra, hogy a legerősebb csapatukkal lépnek pályára az Olimpiai Stadionban (amelyet akkoriban használtak, még a 2005-ben átadott Allianz-Arena híján).

A vendéglátók az elődöntőben a törökök felett arattak 3–1-es győzelmet. Santa Cruz az amatőr gárdából kiemelt Di Salvo passzából már a 9. percben megkezdte a gólgyártást, majd a második félidőben Scholl kétszer is kihagyhatatlan helyzetbe hozta a társait, így röviddel a lefújás előtt már három góllal is vezetett a német bajnok. Akkor azonban érkezett a csereként beküldött Hagi, aki elviselhető mértékűvé tette a Galata vereségét.

A másik ágon az MU nyerte meg a legrangosabb európai klubsorozat két legutóbbi bajnokának csatáját. Az 1999-es győztes egy – legalábbis ezen a szinten – unalmas mérkőzésen 1–0-ra felülmúlta egy idénnyel későbbi utódát, a spanyol „királyi klubot". A mindent eldöntő gól Solskjaer érdeme volt – ezúttal is a 90. percben...

A 2000. augusztus 5-i fináléban aztán a müncheniek visszavágtak a Manchesternek a bő egy évvel korábban átélt felejthetetlen borzalmakért, az utolsó pillanatokban 1–0-s előnyről elszenvedett 2–1-es BL-fiaskóért, amikor szinte már a kezükben volt a trófea.

A több ászát (mint például Effenberget, Elbert, Paulo Sérgiót, Lizarazut, Janckert) megint pihentető Bayern könnyed játékkal 3–1-re verte meg Alex Ferguson legénységét. Ismét Zickler volt a kulcsfigura: a Hertha ellen mesterhármast jegyző csatár ezúttal két gólt szerzett (a harmadikat, pontosabban időben az elsőt Scholl rúgta büntetőből). A „vörös ördögök" legnagyobb lehetőségét Beckham hibázta el, amikor tizenegyest rontott.

Természetesen nem volt ez igazi „bosszú", hiszen az egyik fél otthonában, honfitárs bíró (Fandel) vezetése mellett került sor a meccsre, és mindkét együttes csak félig (a cseréket is beleszámítva nyolc, illetve hét játékos révén) volt azonos azzal az alakulattal, amely azon a drámai barcelonai éjszakán a másiknak veselkedett. Ellenben remekül illusztrálta, amit mindenki már a nyáron láthatott: bizony jó ez a Bayern.

Igaz, hogy a teljes tarolást már november 1-jén meghiúsította a negyedosztályú(!) Magdeburg, amely a Német Kupában 1–1-es döntetlen után szétlövéssel kiejtette neves látogatóját. A müncheniek viszont nem törtek meg, és a szezon végén (miután a BL-negyeddöntőben kettős győzelemmel vettek igazi revánsot az MU-n) már jobban céloztak a kapuval szemben felfestett mészpontról: a milánói fináléban – szintén 1–1-et követően (amelyhez mindkét oldalon egy-egy értékesített büntető kellett) – a tizenegyesrúgások során, Kahn két védése jóvoltából is, 5–4-re legyőzte a Valenciát.

Jól mondták az idény elején a megszólított illetékesek: tényleg „nagyon szervezett" volt a csapat, amely valóban „megérett a nagy feladatok megvalósítására", és így igazán „nagyszerű idény előtt állt". Hiszen amit még nem említettünk, a bajnoki arany, az is összejött – és faramuci módon pont úgy, ahogy az ellenfelek edzői az évad elején megtippelték: szoros befutó végén. Na de hogy megint csak hajszállal...

Ugyanis az utolsó kör előtt a Bayern három ponttal vezetett a Schalke előtt, amely aztán – 0–2-ről és 2–3-ról fordítva – 5–3-ra legyőzte az Unterhachingot. Rosszabb gólkülönbségük miatt a bajoroknak mindenképpen kellett egy pont, amely a 90. percig meg is volt – akkor azonban kapitulált a védelmük Hamburgban.

Oda az elsőség? Nem! A 94. percben jött egy hazaadásért befújt közvetett szabadrúgás a HSV 16-osán belül, amelyből a védő Patrik Andersson egyenlített (1–1) – a gelsenkircheniek érzelmi hullámvasútja ekkor élte át a lélekfagyasztó zuhanás fázisát! Mert ahogy a nemzetközi színtéren Lineker szerint általában a németekre, úgy országon belül a rekordbajnok klubra igaz, hogy „a végén mindig a müncheniek nyernek". Főleg 2001-ben...