Budapestre buszozott a bombakárok elől

A tenisz a közhiedelem szerint a gazdagok sportja. Ütő, cipő, edző, pályabérlet, klubtagsági – se szeri, se száma a fizetnivalóknak, így aztán az ember azt gondolná, a legnagyobb versenyzők már gyermekkoruktól biztos anyagi bázissal a hátuk mögött készültek a világ meghódítására. Ez azonban a legkevésbé sincs így.

Az elmúlt évek menői, a női világranglista négy évvel ezelőtti éllovasai (az akkori top tíz tagjai) közül jó néhányan elképesztő körülmények közül indulva küzdötték fel magukat a legjobbak közé – olvashattuk a Nemzeti Sport 2007. szeptember 26-i összeállításában.

A legmélyebbről talán az összesen 20 egyéni Grand Slam-győzelmet számláló Williams nővérek, Venus (9. a cikk születésekor aktuális WTA-rangsorban; világelső: 2002) és Serena (7.; 2002–2003, 2008, 2009, 2010) érkeztek. Comptonban, Los Angeles legsötétebb külvárosában nőttek fel, amely az Egyesült Államok bűnözéstől leginkább sújtott települései közé tartozik.

Bandaháborúk, lövöldözések, utcai drogárusok, prostitúció – Richard Williams lányai napról napra szembesültek a gettó sötét világának történéseivel. Hobbiteniszező édesapjuk a legenda szerint még születésük előtt elhatározta, hogy lányaiból világklasszis játékosokat farag, miután a tévében látta, amint a román Virginia Ruzici 1978-ban átveszi a Roland Garros-győzelemért járó 30 ezer dollárt.

Richardnak lányai közül hárommal nem volt szerencséje: mind a tehetség, mind az elhivatottság hiányzott belőlük. Nem úgy Venusból és Serenából: előbbit apja már négyévesen bezsuppolta a családi autóba négy ütő és hét, labdákkal telepakolt (egyébként üres) tejes doboz társaságában, s a városi teniszpályára vitte, amelyet csak helyenként borított gaz, valamint eldobált fecskendők, kiskanalak és más, a helyi kábítószer-élvezők által előszeretettel használt kellékek.

Venus így is viszonylagos biztonságban tréningezhetett hosszú órákat, hiszen az ismerős bandatagok őrt álltak a pálya körül, hogy megvédjék a területet a riválisoktól. Mivel lövések csupán a környező utcákban dördültek, a Williams lányok szorgosan gyakorlatoztak, és miután John McEnroe és Pete Sampras mellett a New York Times és a híres bokszmenedzser, Don King is felfigyelt rájuk, valamint vezették az amerikai korosztályos ranglistákat, sikerült Floridába költözniük, és beiratkozniuk Rick Macci neves teniszakadémiájára. Itt Venusnak és Serenának már nem volt más dolga, mint négy éven át heti hat napon napi hat órát tréningezni – a többi pedig már történelem.

A múlttól azonban nehéz megszabadulni: 2003 őszén a legidősebb Williams nővér, Yetunde éppen Comptonban lett lövöldözés áldozata.

Marija Sarapovának (4.; 2005, 2007, 2008) más természetű nehézségek jutottak osztályrészül. Édesapja és terhes édesanyja a csernobili atomerőmű-katasztrófa elől menekült Szibériába, ahol Jurij Sarapov mínusz negyven fokban dolgozott az olajmezőkön és a bányákban, mielőtt a család a Fekete-tenger mellé költözött volna, ahonnan a kétszeres Grand Slam-győztes Jevgenyij Kafelnyikov is származott. Sarapov apuka ivó- és teniszcimborája, Kafelnyikov papa adott először ütőt a négyéves Marija kezébe: fia régi gyerekrakettjét.

A szőke kislány a világ minden kincséért sem tette volna le az új játékszert, nap nap után csapkodta a labdát a ház oldalának, és a helyi edzők már azt tanácsolták édesapjának, írassa be őt a moszkvai teniszközpontba. Egy bemutató mérkőzés után azonban maga Martina Navratilova javasolta a családnak, hogy vigyék inkább az Egyesült Államokba kislányukat.

Így aztán Jurij Sarapov karon fogta Mariját, és a szibériai évek során összekuporgatott, valamint a nagyszülőktől, barátoktól összekalapozott ezer dollárjával, szerény angol nyelvtudással átkelt az óceánon, bár azt sem tudta, pontosan merre is van a floridai Bradenton, ahol Nick Bollettieri legendás teniszakadémiája, Andre Agassi, Szeles Mónika vagy Jim Courier iskolája található.

Hívatlanul beállítani Bollettierihez nagy merészségre vallott, de Sarapov számítása bevált: lánya előbb egy félreeső pályán mutathatta meg, mire képes, és néhány labdamenet elég volt ahhoz, hogy meggyőzze az ítészeket, helye van az intézményben.

A tandíjat viszont ekkor még édesapjának kellett állnia, aki kapott ugyan némi pénzt az egyik orosz olajcégtől, ám miután az elfogyott, minden elképzelhető munkát elvállalt, még fűnyírást is. Kislánya ekkor még egy négyágyas szobában lakott három idősebb lánnyal, akikkel beszélgetni se nagyon tudott, ráadásul édesanyja sem tarthatott vele, miután két esztendőn át nem jutott vízumhoz.

A nehéz éveket követően azonban nemcsak a család egyesült újra Floridában, de az egyik legnagyobb menedzseriroda is felfigyelt a kiugróan tehetséges Sarapovára, akinek ezzel sínre került az élete: ösztöndíjak és szponzori szerződések követték egymást, miközben Marija már kilencévesen a nála négy esztendővel idősebbeket verte sorra, és azóta – a Williams nővérekhez hasonlóan, csak épp náluk kevesebbszer – meg se állt a wimbledoni győzelemig.

A belgrádi Ana Ivanovics (6.; 2008) ugyan nem származott sem kétes hírű környékről, sem a vasfüggöny mögül, a „világ végéről", ám 1999-ben, Szerbia NATO-bombázásakor át kellett élnie a háború szörnyűségeit. Ő azonban, éjszakai kijárási tilalom ide, a légiriadó szirénái oda, mindenáron teniszezni akart, amióta ötévesen meglátta egy tenisziskola reklámját a tévében.

A bombázások éppen akkor kezdődtek, amikor Ivanovics új edzőhöz került. Déltájban kellett volna ütögetniük, de általában épp olyankor jöttek a repülők. A tréner hiába javasolta, hogy fejezzék be korábban a gyakorlást: „Legalább még ezt a kosár labdát hadd üssem el" – kérte a kis Ana, akinek végül reggel hatkor sikerült többé-kevésbé biztonságos időpontot találni.

Amikor a háború véget ért, nem lett hirtelen sokkal könnyebb a helyzet: Belgrád kevés teniszpályája is súlyos károkat szenvedett, így Anácska egy üres úszómedencében készült, amelynek a vizét úgysem tudta volna felfűteni a tulajdonos. Egyetlen baj akadt a dologgal: túl közel volt a fal, így a keresztütéseket nem igazán lehetett gyakorolni. Ha meg versenyekre utazott, előbb hat-hét órát buszozott Budapestig – repülőgépek ugyanis csak innen indultak.

Tizenkét évesen viszont Ivanovics végre támogatóra talált: egy svájci vitamingyár társtulajdonosa szerb személyi edzőjétől hallott a kislányról, aki így családjával Svájcba költözhetett, és immár tökéletes körülmények között pallérozódott tovább. Első elveszített tornáján azonban négy órán át zokogott az öltözőben, mert attól félt, hogy menedzsere lemond róla a kudarc miatt...

A legnagyobbak sok szenvedésen mentek tehát keresztül – talán éppen ez sikereik titka. „Kifulladásig harcolok, ha pályára lépek, olyan ez, mintha háborúba mennék" – így Jelena Jankovics (3.; 2008–2009), akinek telente kesztyűben és télikabátban kellett edzenie, mivel a légi támadások után alig maradt fűtött teniszcsarnok Belgrádban. Azonban ahogy a többiek, ő is dacolt a nehézségekkel – s belőle is éljátékos lett.