Jordan-tanítvány kosárlegendából golfőrült

Toni Kukoc 2006. szeptember 12-én bejelentette a visszavonulását. Még folytatta volna az NBA-ben, de Highland Park-i lakhelyétől nem akart messzire menni, viszont a közeli együttesek közül egyikkel sem tudott megegyezni.

„Szívem szerint maradtam volna Milwaukee-ban, vagy visszamentem volna Chicagóba. A Bucks azonban fiatal csapatot épít, míg a Bullsnak jelenleg center kell, így aztán inkább befejezem. Talán tudnék még valahol tíz-húsz perceket játszani, de már nincs rá szükségem" – fogalmazott a „vajkezű" horvát veterán.

Így attól fogva főállásban másik kedvenc sportjának, a golfnak hódolhat(ott) – bár ha úgy vesszük, csak a harmadik számúnak (legalábbis időrendben), hiszen 14 évesen még Jugoszlávia serdülő asztalitenisz-bajnoka volt, azaz nemcsak a nagyméretű labdával képes csoda dolgokat művelni, hanem a picikkel is.

„Ezentúl golfozni fogok. Szerintem ez a legnagyszerűbb játék, amelyet valaha feltaláltak. Kicsit haragszom is apámra, hogy nem erre kezdett taníttatni, de a nyolcvanas években még nem voltak golfpályák Kelet-Európában" – szögezte le a visszavonuló klasszis.

Így aztán mégis inkább kosárlabdázó lett a végül 211 centisre megnövő Kukoc, aki fiatalon tagja lehetett minden idők legerősebb juniorválogatottjának, az 1987-es bormiói korosztályos világbajnokságon szereplő jugoszláv együttesnek. Szvetiszlav Pesics – a majdan 2002-ben az indianapolisi vb-n Jugoszláviát győzelemre vezető szerb mágus – keze alatt rajta kívül többek között Dino Radja, Vlade Divac, Alekszandar Djordjevics és Teo Alibegovics készült arra, hogy legyőzzék a Larry Brown irányította Team USA-t.

Sikerült is, előbb a csoportban, majd a döntőben. Az első meccsen a cérnavékony Kukoc tizenegy triplát dobott tizenkét kísérletből. Bár nem vette észre, de forradalmasította a sportágat: mind az öt poszton klasszis volt, amivel megoldhatatlan problémát jelentett az ellenfeleknek.

Az 1990-es Buenos Aires-i felnőtt-világbajnokság döntőjében 92–75-re lemosták a Szovjetuniót, majd a dobogó tetején állva hallgatták a jugoszláv himnuszt. Divac – a szerb – keze a szívén, míg Kukoc és Radja – a két horvát – rezzenéstelen arccal a semmibe bámult. Ekkor berohant egy szurkoló, a piros-fehér kockás horvát zászlót lobogtatva. Divac lefogta, kitessékelte a csarnokból, miközben Kukocot (a torna MVP-jét) le kellett fogni, nehogy nekimenjen a társának.

A történelmet azonban nem lehetett visszafordítani. Egy évre rá a római Eb-n játszott – és győzött – utoljára együtt a közös válogatott (őt pedig megint a viadal legértékesebb játékosának ítélték). Az olyannyira várt 1992-es olimpiai döntőt a két kosárhatalom – az amerikai és a (nagy-)jugoszláv – között elfújta a délszláv háború.

Azért Kukoc, Radja, Drazen Petrovic, Arijan Komazec és Stojan Vrankovic ott volt a fináléban, de a horvátoknak Divac, Djordjevics, Zsarko Paszpalj, Predrag Danilovics nélkül nem lehetett esélyük a győzelemre Chuck Daly edző All Star-csapata, az „igazi" Dream Team ellen.

Hősünknek ez már a második ötkarikás ezüstérme volt Szöul (1988) után, és az újabb döntő jelentette az utolsó alkalmat világtornán, hogy hazája nemzeti együttese teljes összeállításban szerepelhetett, mert 1993-ben tragikus autóbalesetben elveszítette zseniális kulcsemberét, Drazen Petrovicot, a „kosárlabda Mozartját".

Toni Kukoc hivatalosan ekkor már NBA-játékosnak számított, de ne hagyjuk szó nélkül az európai klubkarrierjét sem. 1989 és 1991 között háromszor nyerte meg a bajnokcsapatok európai sorozatát a Jugoplastika (1991-ben: Pop 84) Splittel – ekkoriban kétszer is megválasztották Európa legjobbjának (majd további három alkalommal, már „tengerentúliként") –, és utóbb a Benetton Treviso tagjaként is remekelt.

Az olaszokkal 1993-ban ugyancsak eljutott az Euroliga-előd fináléjáig, ám valójában már akkor is a Bullsé volt, hiszen az 1990-es drafton lecsapott rá Jerry Krause klubigazgató. Az olimpiai döntőben leendő chicagói csapattársai, Michael Jordan és Scottie Pippen elhatározták, ízelítőt adnak a nagy dérrel-durral beharangozott „horvát szenzációnak" az NBA légköréből. Egy kicsit védekeztek ellene – és fel sem tudta emelni a kezét.

Akkor még. Ám egy évvel később az átmenetileg visszavonuló Jordan távollétében már kulcsszerepet kapott az átszerveződő Bikáknál. Az 1994-es főcsoport-elődöntőben a New York Knicks ellen a harmadik meccsből 1.8 másodperc volt hátra, és Phil Jackson edző nem Pippenre, hanem Kukocra dolgozta ki az utolsó támadást. Scottie megsértődött, nem ment be a pályára, Toni viszont hideg fejjel a gyűrűbe dobta a labdát.

Ettől kezdve Kukoc nagyágyú volt az NBA-ben is. Jordan 1995-ben visszatért, a csapat pedig – amelynek harmadik opciója a támadásban Jordan és Pippen mögött Kukoc volt – zsinórban újabb három bajnoki címet nyert, s ennek az előző sikerszériáról még lemaradó horvát is részese lehetett. Az 1995–1996-os szezonban az egész liga legjobb cserejátékosa (hatodik embere) lett, pótolhatatlan fogaskereke minden idők tán legerősebb klubcsapatának.

Aztán Jordan megint abbahagyta, Pippen elment, ő pedig hirtelen a Bulls vezérévé lépett elő lett. 1999 tavaszának a lockout által megkurtított csonka idényében például együtt kosarazott Dávid Kornéllal. Aki akkor találkozott vele a Bulls öltözőjében, látta, érezte: a többiek által csodálattal bámult Kukoc kétezer dolláros Versace öltönyében, fülében a mogyorónyi gyémánttal igazi szupersztár. Olyan, amilyenből nem sokat hord a hátán a föld.

Az utolsó hét esztendő valójában már csak levezetés volt. Fél évtizeddel ezelőtti visszavonulása után pedig maradt számára a család: a feleség és a két gyerek a Michigan-tó partján álló házban. No meg az imádott golf: a horvát óriás minden áldott nap játszik, és az idén megnyerte szülőhazája amatőr bajnokságát. Hiszen ha labda, azt ő csakis felsőfokon...