A három kis argentin úttörőjének triplája

A Valenciának otthont adó Mestalla Stadionba kilátogató nézőknek 2002. október 26-án nem kis élményben lehetett részük, ugyanis a címvédő nemes egyszerűséggel elgázolta (5–1) a szebb napokat megélt Athletic Bilbaót – Spanyolország negyedik legeredményesebb klubját –, és néhány órán keresztül még éllovasnak is mondhatta magát.

A mérkőzés legjobbja Pablo Aimar volt: a 23 esztendős argentin – annak ellenére, hogy nem vérbeli befejező csatárok ritkán szoktak ilyesmit véghezvinni – mesterhármast jegyzett, méghozzá egyetlen félidő alatt. Ráadásul a támadó középpályás karrierje során ez volt az első ilyen haditett – nem meglepő módon fülig érő szájjal nyilatkozott:

„Még Argentínában sem sikerült egy meccsen háromszor betalálnom, ezért minden túlzás nélkül állíthatom, hogy ez volt életem legjobb kilencven perce. Természetesen elteszem emlékbe a labdát!"

A nap hőse érthetően rögtön az érdeklődés középpontjába került – na, nem mintha azelőtt semmit sem lehetett volna hallani róla. Bár nem kifejezetten szakmai mérce, hogy botrányoktól övezett egykori világsztárok mit nyilatkozgatnak egy labdarúgóról, mindenesetre érdekes lehet – pláne, ha az egykori csillag maga Diego Maradona (aki akkoriban épp a völgyben járt saját sorsának hullámvasútján, leginkább a kokainügyeivel került be a hírekbe).

Márpedig a legendás 10-es mondta egy ízben a még ifjú Aimarról, hogy „az egyetlen aktív futballista, akinek a játékáért fizetnék, hogy láthassam". Mi talán megmosolygunk egy ilyen kijelentést, de képzeljük el, mit jelenthetett egy alig húszéves srácnak, akinek hazájában hovatovább „államvallás" a Maradona-kultusz...

A kis (nem egészen 170 centis) játékmester dicsőítéséből amúgy sem volt hiány az ezredforduló táján, amíg otthon játszott: a másfél évvel idősebb Juan Román Riquelmével (Boca Juniors) és a két esztendővel ifjabb Javier Saviolával (River Plate) együtt az argentin labdarúgás legnagyobb ígéreteként emlegették.

A „trió" tagjai hamarosan át is keltek az óceánon, hogy Spanyolországon keresztül a mi földrészünket is meghódítsák: Aimar kezdte, majd fél, illetve másfél szezonnyi késéssel – egyaránt a Barcelonába igazolva – követte őt másik két társa is. A nemzeti tizenegyben viszont egyelőre egyikük sem tudott nagyot alkotni, igaz, egyedül európai „úttörőjük" került be például a 2002-es vb-keretbe.

A távol-keleti torna azonban neki sem sikerült. Aimar előbb 12 percet, aztán már egy egész félidőt kapott csereként, harmadjára pedig végig a pályán volt – az együttes viszont csúnyán elhasalt, már a csoportkör után búcsúzott. Pedig a középpályás válogatottbeli karrierje nagyon jól indult, egy U20-as világbajnoki címmel a zsebében rögtön a debütálásakor, a Paraguay elleni vb-selejtezőn betalált, még 2000-ben.

A River Plate felnőttcsapatában egyébként már 1996. augusztus 11-én, a Colón ellen 1–0-ra elvesztett bajnokin pályára lépett, és a pontvadászat vége még vidámabb lett számára, hiszen a „milliomosok" a táblázat élén végeztek. Mivel azonban eleinte csak ritkán játszhatott, az első gólját csupán másfél évvel később, 1998 februárjában lőtte, a Rosario Central hálójába, egy 2–2-re végződő mérkőzésen.

Eredményesség szempontjából amúgy – mindmáig – az 1999–2000-es szezon volt a legjobbja, 32 találkozón 13-szor ünnepelhetett. Talán nem véletlen, hogy abban az idényben a River az Aperturát és a Clausurát is megnyerte, akárcsak anno 1996–1997-ben (igaz, abból a dupla sikerből a még 18-at sem betöltő futballista egyetlen találkozóval vette ki a részét).

Egy ideig együtt szerepelt a piros-fehéreknél Ariel Ortegával, de akkor futott be igazán, amikor a „Csacsi" (El Burrito) becenévre hallgató társ távozott. Ettől fogva éveken át kihagyhatatlan volt a kezdőből, s nyomban beszerzett egy hasonlóan vidám becenevet is: ő lett a „Bohóc" (El Payaso).

2001 januárjában aztán a Valenciához igazolt – mellesleg ebben szintén Ortegát követte, noha az előd csak rövid időt töltött a Mestallában. A Valencia 24 millió eurónak megfelelő összeget áldozott rá, ám alacsonyabb ajánlattal nem is igen lett volna esélye, mivel a legnagyobb európai klubok az utolsó pillanatig versenyben voltak Aimar aláírásáért.

Egy – a dél-amerikaiak esetében megszokott – halványabb évad után (amelynek végén azért BL-döntőn is pályára léphetett a Bayern München ellen...) 2001–2002-ben már mindenestül megszolgálta az árát, remek játékkal segítette bajnoki címhez a Valenciát – pedig akkor még hátravolt élete első mesterhármasa...

A Bilbao elleni említett parádéval néhány hónappal később ezt is sikerült letudnia, és a jó kezdés meghálálta magát: a szezon végén nyolc (míg az összes sorozatot tekintve 11) találatig jutott, aminél egyszer sem ért el jobbat az öt és fél valenciai idénye folyamán. Az újabb nagy sikerek azonban csak legközelebb, a 2003–2004-es kiírásban köszöntöttek rá: megint bajnoki elsőség (az eddigi utolsó alkalom, hogy a Barca, Real megapáros odaengedett mást is a „húsosfazékhoz"!), illetve két nemzetközi trófea.

Az UEFA-kupa döntőjében a Marseille-t győzték le 2–0-ra, az európai Szuperkupa-meccsen pedig a Portót 2–1-re. (Utóbbi siker kapcsán jegyezzük meg, hogy a BL-diadalt még José Mourinhóval hozták össze a portugálok, ám a nyár végi monacói találkozón már nem a közben a Chelsea-hez átcsábított Special One ült a kispadon.)

Aimar 157 bajnoki után, öt éve állt tovább a Valenciától, és 2006-ban tulajdonképpen le is hanyatlott a csillaga. Míg a korábban vele párhuzamba állított Saviola és Riquelme a németországi vb-re már eljutott, ahol egyaránt fontos láncszeme volt a végül a házigazdákkal szemben a negyeddöntő szétlövésében elbukó válogatottnak, addig ő az öt meccsből csak hármon jutott szóhoz, és akkor is mindössze percekre. A drámai bukás még kevésbé tett jót a lelkivilágának... (Mentségére szól, hogy azon a tavaszon vírusos agyhártyagyulladás is gyengítette.)

Ráadásul a Valencia még manapság is nagycsapatnak számít, ha nem is az ő odaszerződése időszakának szintjén, na de a Zaragoza... Két szezont töltött Aragóniában, ami alatt a sérülések sem kímélték, végül pedig kiesett az együttes a másodosztályba. Persze Aimar annál jobb futballista volt még mindig, hogy ezzel végképp eltűnjön a színről, így országot váltott, és a Benficánál – értelemszerűen immár portugál léptékkel – újra kisütött rá a nap!

Az első szezonban előbb le kellett küzdenie a beilleszkedés és az egészségügyi panaszai okozta problémákat, de a második félévre már egészen belejött, és csapatával megnyerte a Ligakupát, ugyanúgy, mint azóta is mindkétszer.

Legközelebb pedig már eleve nem hátráltatta semmi, jó erőben volt, aminek jutalmaként két év szünet után ismét meghívták a válogatottba – méghozzá nem más, mint egykori csodálója, Maradona kapitány! Ő meg harmincesztendősen nem vallott szégyent, és a Peru elleni, döntő jelentőségű vb-selejtezőn gólpasszt adott Gonzalo Higuaínnak.

Azóta nem ölthette fel újra a nemzeti mezt, de a szóban forgó 2009–2010-es idény végén – Saviolával(!) remek párt alkotva – a lisszaboni klubnak fél évtizednyi várakozás után segített kiharcolni a portugál bajnoki aranyat. Jelenleg is ott loholnak szorosan az éllovas Porto nyomában, az immár veterán középpályás pedig rendszeresen szóhoz jut a Benficában.

Mindez nyilván nem valami eget rengetően nagy szó, és nem kétséges, hogy Pablo Aimar is már túl van a legszebb évein. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy – Riquelméhez és Saviolához hasonlóan – talán nem futotta be azt a karriert, mint amit vártak tőle, a válogatottban legalábbis biztosan nem. Erről viszont nemcsak ő(k) tehet(nek).

Egyébként pedig nehéz azzal megbirkózni, hogy Maradona óta minden komolyabb tehetségben az újabb megváltót szerették volna látni az argentinok, és nem lehetett közülük mindenki Lionel Messi, aki valóban méltónak mutatkozik a nagy elődhöz. Más kérdés, hogy nemzeti együttesük legújabbkori csúcsra járatásához (eddig) még az is kevés (volt), hogy a Leo, Agüero, Higuaín trió valószínűleg mélyebb nyomot hagy majd a futballtörténelemben, mint korábban Saviola, Riquelme – vagy akár Aimar.