Tizenkét éve ilyenkor az angol szövetség megerősítette, hogy a Manchester United tiltakozása ellenére nevelési célú beszélgetésre hívja a székházába David Beckhamet. Az ország első számú csillagának nem kellett pénzbírságra számítania, de az FA emberei szerint szükségessé vált eldiskurálniuk arról, hogy Becks változtasson a viselkedésén. Túl soknak látták a szezon során máris begyűjtött öt sárga lapját...
A helyi bulvársajtó közben arról tudósított, hogy a világfutball ügyeletes szépfiújának a klubjával is meggyűlt a baja: Alex Ferguson ötvenezer fontra (ez közel húszmillió akkori forint, viszont kevesebb a Spice Boy kétheti fizetésénél) büntette, miután a középpályás – két nappal a Sturm elleni idegenbeli BL-meccs előtt – engedély nélkül vett részt feleségével egy ékszerkollekciót bemutató partin. Az MU mindenesetre nem kívánta kommentálni a hírt. És másnap már nem is ez volt a fő problémája...
Nem túlzás ugyanis, hogy 1999. október 3-án az európai labdarúgóősz addigi legnagyobb meglepetése született a Stamford Bridge-en: a hazai pályán bajnoki mérkőzésen az idényben még százszázalékos Chelsea 5–0-ra kiütötte az előző tavasszal legendás módon triplázó (PL, BL, FA-kupa) Manchester Unitedet – noha előtte legutóbb augusztus 11-én, a Skonto Riga elleni Bajnokok Ligája-selejtezőn szerzett gólt a csapat bármely csatára (név szerint Chris Sutton)!
A szigetországi – és feltehetően nem a „vörös ördögökért" lelkesedő – kommentárok szerint „futballtörténelmi" jelentőségű találkozón a következő volt a szereposztás (amelyet böngészve ki-ki nosztalgiázhat, illetve a fővárosiak pár éve tartó pénzes korszaka és az ezáltal formálódó nagyhatalmisága óta felduzzadt „kék" rajongótábor ifjabb tagjai ismerkedhetnek egy kicsit a maiaknál még kevésbé sztárolt – ám azért mindenfelől szépen összegyűjtögetett – elődökkel).
Chelsea: De Goey – Ferrer, Högh, Leboeuf, Babayaro – Petrescu (Le Saux, 77.), Wise (Morris, 65.), Deschamps, Poyet – Sutton, Zola (Flo, 69.). MU: Taibi – Irwin, Berg, Stam, Silvestre – Beckham (Solskjaer, 65.), Butt, Scholes (Sheringham, 65.), Ph. Neville – Yorke, An. Cole (Wilson, 65.).
Gianluca Vialli, a londoniak neves játékos-menedzsere először nyilatkozott elégedetten az aktuális idényben: „Egy edző sohasem mondhatja azt, hogy csapata tökéletesen játszott, de most megközelítettük azt. Kilencven percen át hajtottunk, ezért szereztünk öt gólt, miközben egyet sem kaptunk."
Fergusonék az angol értelmezés szerint megszakítás nélkül már 45 mérkőzésen nem kaptak ki (nem számították ide sem a hazai, sem az európai Szuperkupa-döntőt!), de most 1998. december 19-e után újra vereséget szenvedtek – mégpedig a legsúlyosabbat 1996 októbere óta. (Három évvel azelőtt a Newcastle páholta el 5–0-ra a Unitedet.)
A bajnoknak – amely egyébként már a két előző ligameccsén, a saját arénájában is csak döntetlenig jutott (a Wimbledon és a Southampton ellen) – ráadásul az első helyet is át kellett engednie (átmenetileg...) a legutóbbi fénykorát akkoriban élő, David O'Leary-féle Leedsnek.
De hogyan is történt mindez? A manchesteriek skót főnöke Massimo Taibit jelölte a kapusposztra, mondván, a szeptember 1-jén szerződtetett olasz egyelőre nem játszhat a BL-ben, következésképpen nem túlterhelt. Hiba volt... A Velencéből érkezett légiós ugyanis már a 28. másodpercben bakizott: elvétette Dan Petrescu beívelése után a labdát, amelyet az uruguayi Gustavo Poyet a hálójába küldött.
Taibi végig bizonytalanul védett (hasonló potya gólt kapott négy héttel korábban, a Liverpool elleni bemutatkozásakor is, de akkor legalább később megemberelte magát), s egyre világosabban kitűnt, hogy hiába volt a gárdában három jónak titulált kapus (a „bűnös" mellett Mark Bosnich és Raimond van der Gouw), Peter Schmeichelt egyikük sem tudta pótolni.
Sutton szép fejessel a 16. percben már kétgólos előnyhöz juttatta együttesét – a Blackburnből tízmillió fontért vett támadónak ez volt az első PL-gólja új munkahelyén –, majd öttel később Nicky Butt piros lapot kapott Dermot Gallagher bírótól, mert mellbe könyökölte az őt faragó Dennis Wise-t.
A második játékrészben is folytatódott az immár létszámhátrányos MU vesszőfutása. Frank Leboeuf lövése után Taibi csak középre tudta kipaskolni a labdát, Poyet pedig – azaz az előző évad legjobb Chelsea-játékosa – a léc alá vágta azt. A még friss emlékű szerdai BL-meccsen is hibázó Henning Berg öngólja (Gianfranco Zola beadásánál Sutton elől akart tisztázni) jelentette a negyedik gombócot a tálban, ami után Ferguson hármas cserével próbálkozott, ám ez sem segített.
Alakulata a hajrában újabb gólt kapott, szerzője a londoniak négy angoljának egyike, Jody Morris volt. A „vörös ördögök" e nap előtt hét fellépésen át őrizték a veretlenségüket a Stamford Bridge-en...
Némi gyógyírt jelenthetett a manchesteri szurkolóknak a megsemmisítő vereség okozta sebekre, hogy másnap, 1999. október 4-én bejelentették, a klub minden addiginál nagyobb forgalmat (110.7 millió font, szemben az 1997–1998-as szezon 87.9 milliójával), illetve nyereséget könyvelhetett el a július 11-én véget érő egyéves periódusban.
A játékos-adásvétel költségei és a fizetések levonása után az operatív nyereség 32.3 millió font volt, ami húsz százalékkal túlszárnyalta az előző idényben elért profitot. A forgalom növekedését a tévéközvetítési díjak emelkedése mellett elsősorban a kereskedelmi tevékenység javulása és a merchandisingból származó bevételek gyarapodása mozdította elő.
A szinte hihetetlen keresletre alapozva az MU vezetősége úgy határozott, hogy partneri kapcsolatot létesít az egyik legkedveltebb brit áruházlánccal, amelynek 21 szupermarketjében ManU-üzletek nyitását tűzte ki célul. Elsőként – még a karácsonyi vásárlási láz előtt – a jó nevű londoni Oxford Streeten, illetve Readingben tolonghattak a klub boltjában a rajongók.
A United elnöksége szerint pedig a hatalmas bevételnövekedés lehetővé tette, hogy az Old Trafford bővítése a tervezettnél egy évvel korábban fejeződjön be. A 30 millió fonttal kalkulált beruházás keretében elvégzett munkálatok lezárása után végül 68200 szurkoló izgulhatott majd Ryan Giggsék otthoni mérkőzésein – mi több, azóta már 76 ezer, hála a további igényeknek és az ezekből fakadó újabb terjeszkedésnek.
A fentieket összegezve, olyan irdatlan gazdasági erő koncentrálódott a jókor jó helyen lévő (értsd: pont a megfelelő időben, a „feltőkésedő" futballtörténelmi korszakban tartósan remeklő) manchesteriek háza táján – amihez persze kellő szakmai háttér is kapcsolódott –, hogy mit nekik néha egy-egy megalázó, 5–0-s vagy hasonló verés: a siker és a további diadalok útjáról egyszerűen nem tudtak letérni. Legfeljebb a konkurenciájuk lett egyre erősebb, ahogy a régi riválisok mellé újabb klubok (külföldi pénzmoguljai) is „bevásárolták magukat" a jelenlegi elitbe...