Magyar légiósok Dél-Amerika nagyjainál

Kissé szomorkodott Waltner Róbert a 2002. október végi River Plate–Boca Juniors mérkőzés alatt. A vendégek magyar csatára azért volt elkenődve, mert nem játszhatott az argentin szuperrangadón (a helyi Fradi–Újpesten...), holott elvben helye lehetett volna a kezdőcsapatban, hiszen a Boca edzője, Óscar Washington Tabárez – napjaink remek uruguayi válogatottjának sikeredzője! – néhány héttel korábban már be akarta tenni.

Kissé szomorkodott Waltner Róbert a 2002. október végi River Plate–Boca Juniors mérkőzés alatt. A vendégek magyar csatára azért volt elkenődve, mert nem játszhatott az argentin szuperrangadón (a helyi Fradi–Újpesten...), holott elvben helye lehetett volna a kezdőcsapatban, hiszen a Boca edzője, Óscar Washington Tabárez – napjaink remek uruguayi válogatottjának sikeredzője! – néhány héttel korábban már be akarta tenni.

Mindazonáltal búslakodását enyhítette, hogy együttese öt év után először győzte le idegenben a Rivert, és az is feldobta, hogy egyrészt túlesett a lábműtétén, másfelől az arany-kékek jelezték, nagyon számítanak rá a következő, tavaszi bajnokságban, a Clausurában. Ami rendkívül jó hír volt, pláne mivel úgy nézett ki, hogy Waltnernek könnyebb lesz bekerülnie a kezdőbe, hiszen az Udinesétől 1.5 millió dollárért megvásárolt csatártársát, Roberto Sosát rövid határidőn belül tovább akarta adni a klub.

– Annak ellenére, hogy gipszben van a lába, nagyon vidám a hangja. Mi az oka az optimizmusnak? – kérdezte tőle 2002. október 30-án a Nemzeti Sport.
– A jobb bokámon végrehajtott operáció a vártnál sokkal jobban sikerült. Igaz, az elején igen veszélyesnek tűnt, hiszen nemcsak elaltattak, hanem még a derekamba is kaptam egy érzéstelenítőt, ám amikor felébredtem, nagyon jó hírekkel szolgált a beavatkozást végző nagynevű argentin sebész. Közölte ugyanis, hogy a felépülésem jóval rövidebb ideig fog tartani az előre tervezettnél. Egy ilyen bonyolult műtétnél ez óriási dolog. Merthogy a másfél óra alatt kivették az ízületihártya-gyulladást okozó cisztát, valamint az instabil oldalsó ínszalagomat is megerősítették. Szerencsére minden a legnagyobb rendben ment, azaz teljes erővel a visszatérésre készülök.

– Tehát a Boca Juniors számít önre?
– Nagyon! És nyugodtan kijelenthetem, hogy az operáció után még szorosabb lett a kapcsolatom a csapattal. A műtét alatt végig ott volt a kórházban a Boca pályaedzője, aki arra is hajlandó volt éjszaka, hogy hazavigyen a saját autójával a lakásomba. Ilyen szívességet még Magyarországon sem tettek meg nekem. Rendkívül jólesett. Oscar Tabárez is nagyon figyelmes volt velem. Amikor a beavatkozás után négy nappal levették a fekvő gipszet a lábamról – előtte három napig ki sem kelhettem az ágyból –, a vezetőedző megjelent az orvosi rendelőben, és külön hangsúlyozta, rendkívüli módon bízik a mielőbbi gyógyulásomban. A klubtársaim Guillermo Barros Schelotto csapatkapitánnyal az élen külön kifejezték a jókívánságaikat, azonban a legjobban akkor éreztem magam, amikor meghallottam, hogy mi történt az igazgatótanácsi ülésen. A Boca vezetői ugyanis egyhangúlag azt mondták, szükségük van rám, és nagyon remélik, hogy minél gyorsabban elkezdhetem az edzéseket.

Az érintetten kívül tehát az NS olvasói és a magyar futballbarátok ezekkel a jó hírekkel várhatták a következő időszakot, sőt az interjú készítésének napján már eleve lelkesek lehettek, ha arra gondoltak, hogy a lesajnált itthoni bajnokságból hamarosan még egy játékos külföldre kerülhet, és nem is akárhová, hanem a szemünkben (mi több: minden európai számára) felettébb egzotikus Dél-Amerikába. Ráadásul ő sem akármilyen együtteshez!

A lap cikkéből kiderült, hogy az egyik második ligás labdarúgónk a remények szerint hamarosan egy hétmérföldesnél is nagyobb ugrással léphetett elő első osztályúvá: a Lombard FC Haladást erősítő 25 esztendős Tüske Roland az előző évi brazil bajnok érdeklődését keltette fel. Talán jobb, ha még egyszer leírjuk: az aktuális címvédő brazil bajnokét!

Az Atlético Paranaense legfőbb vezetője ezért kiadta az ukázt, hogy a videofelvételek után élőben is meg kell nézni, hogyan is bánik a labdával Tüske. Az elnök embere így hazánkba érkezett, hogy jegyet váltson a Monor–Lombard NB I B-s bajnokira (amelyen a támadó kilencven percen át pályán volt, és kivette a részét a 2–0-s vendégsikerből).

– Vágjunk is a közepébe: kell-e az Atléticónak Tüske Roland?
– Uram, ne várja tőlem, hogy most igennel vagy nemmel feleljek erre a kérdésre, mert egy komoly klub komoly képviselője nem megy bele ilyesmibe – válaszolta az NS munkatársának a készséges, ám de pókerarcú Mario Henrique Moenighoff, a curitibai egylet első számú játékos-megfigyelője (aki ha nem személyesen „kémkedett", akkor két beosztottjára bízta a feladatokat). – Én speciel harmincöt esztendeje vagyok a szakmában, úgyhogy elhiheti nekem, egy labdaérintésből megmondom, az illető ügyes-e vagy sem, mégis azt vallom, szigorúan tilos az első benyomás alapján dönteni.

– Elárulná akkor, mi a módszere?
– Vegyük Tüske Roland példáját: immáron egy éve követjük a pályafutását. A Paranaense természetesen Európában is alkalmaz munkatársakat, egyikőjük hívta fel a figyelmünket a magyar játékosra. Később, amiként az ilyenkor lenni szokott, kaptunk róla felvételeket, azokat megtekintettük, majd a szakmai stábbal közösen úgy határoztunk, hogy mivel elégedettek voltunk azzal, amit a videón láttunk, érdemes tovább foglalkoznunk vele.

– Szóval, így került Monorra...
– Ha nagyon leegyszerűsítjük a dolgokat, akkor igen, így. Hozzáteszem, az, hogy itt vagyok, nagyon nagy szó, én ugyanis a lehető legritkább esetben szoktam útra kelni. Ez is bizonyítja, mennyire komoly az ügy.

– Mégis oly' hihetetlennek tűnik.
– Már miért lenne az? Itt vagyok, itt ülök önnel szemben, és arról beszélgetünk, Tüske Rolandnak van-e esélye arra, hogy a jövőben az Atlético Paranaensében futballozzon. Tudja, mi brazilok mind a mai napig tiszteljük a magyar labdarúgást. Elsősorban azért, mert a válogatottjuk az egyetlen, amelyet nem sikerült megvernünk (azóta ennek annyi, 2004 áprilisában a selecao itt járt, s 4–1-re győzött – a szerk.). Jó, jó, hallottam arról, hogy a jelen nem annyira fényes, mint a múlt, de ott, ahol egykoron Puskás Ferenc és Bozsik József-szintű szupersztárok játszottak, kizárható, hogy ne szülessenek újabb és újabb tehetségek. Ha tanácsolhatnám: ne is törődjenek vele, hogy Európában leírják az önök labdarúgását, inkább higgyenek abban, amit mi brazilok hangoztatunk, azaz korántsem rossz a magyar foci. Tényleg hallgassanak ránk, elvégre öt világbajnoki címünk is bizonyítja, hogy e témának szakértői vagyunk...

– Kedves öntől, hogy ezt mondja, de ha kérhetném, most ne diplomataként, hanem szakértőként válaszoljon: elnyerte a tetszését Tüske Roland teljesítménye?
– Mondtam már, nem az első benyomás számít.

– Vagyis: nem...
– Ugyan már! Igenis kedvező tapasztalatokat szereztem. Érdekes futballista.

– Mit ért azon, hogy érdekes?
– Különleges adottságai vannak, olyan labdarúgó, aki sokat mozog, akin látszik, ha hozzá kerül a labda, akkor azon gondolkodik, abban a szituációban mi a legjobb megoldás.

– És aki beférne a többek között a világbajnok Klébersont felvonultató Atléticóba?
– Az én véleményem az, hogy a következő szezonban a hasznunkra válhatna. Annak viszont kicsi a valószínűsége, hogy Klébersonnal egy csapatban szerepelhetne, lévén arra számítunk, hogy a legjobbjaink a nyáron Európába szerződnek (így is történt: a gárda fő sztárját az MU vitte el – a szerk.), mi meg hozzáfoghatunk egy új csapat építéséhez. Igaz, évek óta így élünk, az ászok eladásából befolyt pénzből tartjuk fent magunkat. A Leverkusenhez igazoló Paulo Rinkért például tízmillió dollárt kaptunk. Ha már itt tartunk, dicsekedhetek még egy picit?

– Csak tessék.
– Hét esztendeje kis klub volt az Atlético, mára Brazília egyik legnagyobb egyesületévé nőtte ki magát. Csupán az nem változott, hogy ugyanolyan szerények maradtunk, mint voltunk korábban. Építtettünk egy csodálatos, harminckétezer ülőhellyel felszerelt stadiont, amelyet nemrég Dél-Amerika legmodernebb, legbiztonságosabb arénájának választottak meg; már kétszer megfordult nálunk az amúgy válogatós brazil válogatott. Aztán büszkék lehetünk arra is, hogy a stadionba nemcsak férfiak járnak ki, hanem nők és gyerekek, elértük, hogy a meccs társadalmi esemény legyen. Sőt mifelénk egy mérkőzés nem kilencven percig tart, a létesítményben azért húztuk fel a mozit, a bevásárlóközpontot, az éttermeket, a kávézókat, a gyerekek számára a játszóteret, hogy a családok az egész napjukat nálunk, illetve velünk töltsék. Különben, most nehogy kinevessen, mindennek az alapja egy tiszta toalett: ha az nem lenne, hiába a vállalkozásra költött milliók, senki nem térne be hozzánk...

Ez utóbbi tapasztalatokat érdemes megfontolni (noha nem sok új van bennük, azért a legtöbb helyen bevált, hogy odafigyelnek ilyesmikre, és a fenti módon fejlesztik a létesítményeket). De hogy eredeti témánknál maradjunk, Tüske Roland nemsokára valóban Curitibába szerződött, így 2003 tavaszára előállt az a furcsa, ám kellemes helyzet, hogy két magyar légiós is neves dél-amerikai egylet alkalmazásában állt. Sajnos azonban a csoda csak rövid ideig tartott.

A sokáig sérüléssel bajlódó Waltner Róbertnek később sem sikerült stabilizálnia a helyét az argentin futball-legenda, Diego Maradona korábbi egyesületénél – végül egyetlen bajnokin sem jutott szóhoz. „Amikor eljöttem Buenos Airesből, nagy ürességet éreztem – mondta erről egy évvel a fenti interjú után a válogatott támadó. – Fájt, hogy így kellett elhagynom a Bocát. Az álomból ismét valóság lett, de nem törhettem le, túl kellett tennem magam a történteken."

Az 1977-es születésű csatár egy röpke ciprusi kerülő (Anorthoszisz Famaguszta) beiktatásával végül hazajött, és 2004-től ugyanott szerepelt (Zalaegerszegen), ahonnan egykor friss bajnokként a déli féltekére szerződött. Azóta több helyen is futballozott, jelenleg a burgenlandi (konkrétabban nagymartoni) Mattersburg játékosa, amelynek színeiben folyamatosan az élvonalban rugdoshatja a gólokat.

A Waltnerrel majdnem pontosan egykorú – csupán nyolc nappal idősebb – Tüske később került ki, és kevesebb időre is, de ugyancsak nem léphetett pályára bajnokin az Atlético PR-nél. Utána visszatért a Lombardhoz (majd azzal együtt Szombathelyről Pápára költözött), jó néhány esztendeje pedig Budaörsön találkozhatunk vele.

Egyikük tudását sem szeretnénk elvitatni – Waltner például a ZTE-ből 2008-ban magyar gólkirály lett! –, így csupán a véletlenek összjátékának tudjuk be, hogy amint ők ketten otthagyták távoli munkaadójukat, az megint rögtön csúcsra (vagy annak közelébe) jutott.

A Boca Juniors három idény után 2003 őszén ismét argentin bajnokságot (Apertura) nyert, míg a régebben nem túl sikeres Atlético Paranaense a 2001-es országos aranyérmét követően még egyszer került igazán tűzközelbe – az előző évi 12. helyét feledtetve 2004-ben újra dobogósként végzett, második lett a szupertehetségekkel felálló Santos mögött...