Kézilabdánk egyetlen világbajnok edzője

– Kimondva soknak tűnhet ez a kor, de hála Istennek, nem érzem nyomasztónak a nyolc évtizedet – mondta Török Bódog. – Az viszont elkerülhetetlen, hogy ilyenkor visszatekintsen az ember az eddig megtett útra, illetve reális célokat tűzzön maga elé.

– Jól ismerik-e önt azok, akik szerint a céltudatosság és a következetesség volt és maradt az egyik legfőbb jellemvonása?
– Igen, hiszen különben képtelenség lett volna mind a csapataim, mind a magam elképzeléseit, álmait megvalósítani.

– A kiemelkedő eredményeket elérők közül többen a szerencsére is hivatkoznak, amikor sikereik titkát kérdezik tőlük. Fortuna kegyeltjének érzi magát?
– Nevezhetjük bárhogy, Fortunának, sorsnak, elrendelésnek, isteni akaratnak vagy sugallatnak, a lényeg az, hogy valami felettünk álló biztosan terelget, segít, olykor figyelmeztet is bennünket.

– Az úgynevezett meseszámok közül miért a hármas a kedvence?
– Lehet, hogy ez már a számmisztika világába tartozik, de tény, a hármas szám a születésemtől – 1923 óta – elkísér, és rendre visszatér az életemben.

– Pedig lehetne ez a szám az egyes is, hiszen az 1965-ös női válogatott az egyetlen világbajnoki aranyérmesünk kézilabdában, és a magánéletében is előjött az egyes, hiszen ötven éve kitart egy asszony mellett, aki egy fiúval ajándékozta meg.
– Igen, de a hármasokat hosszabban lehet sorolni. Három világbajnoki bronzérmet nyertek a válogatottjaim, háromszor álltam a küszöbén annak, hogy – negyedik és ötödik helyezés után – befejezem a kapitányi pályafutásomat. Megmenekültem három életveszélyből: tízévesen súlyos hasműtétem volt, aztán korcsolyázás közben beszakadt alattam a Duna jege, két éve pedig túléltem egy kockázatos szívműtétet.

– A szakmai pályafutásában is volt szerepe a hármasnak?
– De mennyire! Három kollégám, Cséfay Sándor, Varga Jenő és Lengyel Gábor biztatása és támogatása nélkül aligha jutottam volna idáig. Cséfay bízott meg harminckét esztendős koromban a szövetségi kapitánysággal, Vargától a TF-en tanultam sokat, Lengyel pedig a kritikus időszakaimban állt mellém, ha kellett, helyettesített is. Különben nem ülhettem volna huszonhárom év alatt háromszázháromszor a női válogatott kispadján, nem tarthattam volna harminchárom előadást három országban, Jugoszláviában, Svájcban és Lengyelországban, és nem kerekedhettem volna többször is három nagy riválisom – Igor Turcsin, Peter Kretzschmar és Vinko Kandija – fölé. A sportág ezen óriásait, az edzői szakma és hivatás halhatatlanjait talán senkinek sem kell külön bemutatni.

– Kedvenc kapusait is szokta emlegetni, amikor a hármas szám szóba jön.
– Nem véletlenül, hiszen olyan zseniális játékosok őrizték a válogatott kapuját az ötvenes, hatvanas és hetvenes években, mint Egerné Huszár Baba, Elekné Rothermel Anna és Bujdosó Ágota. De három belső játékosnak is főszerep jutott ezekben az évtizedekben. Ők Kiss Magda, Romhányiné Tóth Mária és Sterbinszky Amália. Legveszélyesebb ellenfeleink is hárman voltak, a Szovjetunió, az NDK és Jugoszlávia. Ma már a nevük is csak történelem. Három újságíróra – Bajnai Terézre, Kő Andrásra és Szántó Györgyre – pedig úgy gondolok vissza, mint akik sokat tettek a sportágunkért és csapataimért.

– A kézilabda mellett milyen szenvedélyeknek tud hódolni?
– Nem lesz meglepő, hogy három kedvtelésem van: festek, komolyzenét hallgatok és Leányfalun tavasztól őszig kertészkedem. Persze olvasni is szeretek, egyik kedvenc görög bölcsességem így hangzik: legyen bátorságod az alázathoz. Ez roppant fontos, és mély mondanivalót hordoz, például azt is, hogy az embernek holta napjáig tanulnia kell, és mindenki tudhat valamit, amit érdemes ellesni tőle.

– Ez lefordítható a mai rohanós, durva kézilabda nyelvére is?
– Háromdimenziós lett a játék, mert az átlövők mellett a beállós és a két szélső is kulcsemberré vált. Nekem ezt meg kellett tanulnom, mert hajdan főleg az átlövőkre, illetve az ellenfélnél az ő semlegesítésükre alapult a taktikánk.

– Ha három kívánsága lehetne, mit kérne?
– Szeretném újra a világbajnokság győzelmi dobogóján látni a magyar lányokat, akik között ma is rengeteg a tehetség. Hogy csak néhányukat említsem: Görbicz, Kulcsár, Tóth Tímea, Pigniczki. A kapusiskolánk továbbra is legendás, elég ha Pálingert, Sirinát és Sugárt említem. A második kívánságom, hogy jövőre, Richárd fiam halálának tizedik évfordulójára sikerüljön megszerveznem egy kiállítást a szobraiból. A harmadik óhajom, hogy azok a lelkes nevelőedzők – például Angyal Éva, Csenkiné Varga Zsuzsa vagy Fehérné Mérei Ildikó – továbbra is sikeresen dolgozzanak, legyen módjuk a hivatásuk beteljesítésére. Mert ennél fontosabb talán nincs is az életben.