Nem vigyázott, elrabolták Robinho anyját

Hét esztendeje november elején egy brazil futballklub, az América MG középpályását, a 26 éves Claudinei Dutra Resendét Belo Horizonte egyik kétes hírű éjszakai bárjában gépfegyverrel kivégezte a kábítószer-kereskedelemre specializálódott helyi maffia. Rá egy napra pedig nem mindennapos emberrablás híre járta be a világot.

Ennek áldozata Marina Lima de Souza volt. A név önmagában nem sokat mond, csak akkor, ha hozzátesszük: a Santos nemzeti kincsként kezelt, tüneményes tehetségű, nem egészen 21 esztendős csatárának, Robinhónak (tisztességes és eredeti nevén Robson de Souzának) az édesanyja.

Nézzük, mit lehetett akkoriban tudni arról az emberről, aki miatt ez az eset érdeklődésre tartott számot. A hajdan ugyanabban a klubban tündöklő sztár, Pelé azt mondta kivételes képességű utódáról, hogy cselezési készsége egyedülálló, megtévesztő mozgásával szinte hipnózisba küldi az ellenfeleit – egyszóval páratlan értékű talentum.

Ezt látszott alátámasztani az is, hogy a világ legnevesebb klubjai (Chelsea, Real Madrid, Benfica, PSV, Atlético Madrid) már a megelőző idényben kezdtek komolyan érdeklődni iránta, miután a Santos a Pelé-korszak utáni hosszú kihagyást követően ismét felért a csúcsra.

Pedig a fiú neve hallatán a gárdának otthont adó Vila Belmiro Stadionban is csak rövid ideje kapták fel a fejüket a szurkolók, hiszen Robinho néhány évvel azelőtt még a Santos korosztályos csapataiban villogott.

A Sao Paulo állambeli egyesület szerencséjére viszont 2002-ben a válogatott korábbi kapusa, Emerson Leao a felnőttek közé emelte a 18 éves sihedert, méghozzá a vele a legtöbb esetben „egy követ fújó" Diegóval együtt.

Sokan úgy gondolták, a fegyelemtartás, a szigor, az örök elégedetlenség és sokszor a magamutogatás mintaszobraként ismert szakvezető leginkább az utóbbi tulajdonsága miatt vitt fel két hiperaktív tinit a nagyokhoz. A Santosnál akkoriban már 34 esztendeje ábrándoztak az országos bajnoki cím újbóli elhódításáról, és többen úgy érezték, Leao csak egy mítoszt akar feltámasztani, reális esély nélkül. Ugyebár anno a Fekete Gyémánt is tejfölösszájúként kapta a hátára és repítette azóta sem látott magaslatokba az együttest.

Persze legalább ennyire, ha nem jobban gazdasági szükségszerűség is rejlett a fiatalítás mögött – a fekete-fehérek mozgástere igencsak leszűkült akkoriban, a jól fizetett idősebb menőket nem tudták megtartani, se újakat venni helyettük –, az viszont tény: az edző minden kétkedőre rácáfolt, amikor a Santos 2002-ben aranyérmes lett a Campeonato Brasileiro élvonalában, holott az alapszakaszt még csak nyolcadikként zárta, így épphogy becsusszant a kieséses rájátszásba.

Mindezt elsősorban Robinho remek teljesítményének köszönhették, persze abból a gárdából főleg a már említett Diego, illetve Leo, Elano, Renato és Alex is kiemelkedett. Legszívesebben a csatárok mögött, kissé visszavontan ténykedve összesen kilenc gólt szerzett, emellett irányította a támadásokat és a cseleivel megbolondította a riválisokat.

Eközben csapattársainak sem igen lehetett rossz szavuk rá, adott esetben ugyanis rendre a jobb helyzetben lévő emberhez passzolt. Főleg az önzetlenség hatott meglepően egy akkor még alig felnőtt srác részéről, akinek – mint állította – pont a labdabűvölő Denílson volt a példaképe...

Nem véletlen, hogy a hatalmas meglepetésre elnyert címet követően már nemcsak Pelé mérte önmagához Robinhót, hanem a sajtó is egyre gyakrabban vont párhuzamot közte és minden idők (valószínűleg) legnagyobbja között. A háromszoros világbajnok szavaitól az ifjonc ugyan fülig vörösödött, ám a kívülállók (azaz a média) áradozását kategorikusan elutasította.

„Nem én vagyok Pelé, és azt sem szeretem, ha vele hasonlítanak össze, mivel teljesen mások vagyunk – fakadt ki nemegyszer. – Mindössze annyi közöm van hozzá, hogy 1999-ben adott néhány tanácsot, amikor még az utánpótláscsapatban játszottam. Természetesen ez roppant fontos volt a pályafutásom szempontjából, a tudásomat viszont Isten ajándékának érzem."

Érthetően arra sem kellett sokat várnia, hogy bemutatkozhasson az A-válogatottban. Carlos Alberto Parreira 2003 áprilisában postázta neki először a behívót, igaz, a Mexikó elleni idegenbeli összecsapáson nem hagyta el a kispadot. Nagy álma végül júliusban vált valóra, amikor a nem a legerősebb felállásában játszó selecao tagjaként szerepelhetett a CONCACAF-zóna bajnokságán, az Arany-kupán, amelyről ezüstéremmel térhetett haza.

Fájdalom, egy második hely Brazíliában csalódást jelent, így a tornát gól nélkül záró Robinho csak az év végén kapott újra lehetőséget, s akkor is két nem hivatalos meccsen, klubcsapatok ellen. Viszont mindkettőn gólt szerzett, ezért nagy önbizalommal utazhatott Chilébe, ahol az olimpiai selejtezőkön képviselte hazája színeit. Azonban bár az első három mérkőzésen betalált, válogatottjuk óriási döbbenetre nem vívta ki az athéni szereplés jogát.

Robinho persze mégsem tűnt el a süllyesztőben – jelzi ezt, hogy ismét pályára léphetett a nagyok között, a Bolívia elleni vb-selejtezőn –, mivel a Santosban azért hozta a megbízható jó formáját: 2003-ban Libertadores-kupa-döntőig jutottak, ám mivel alulmaradtak a Boca Juniorsszal szemben, újra csak ezüst jutott neki (ahogy ezúttal a Série A-ban is).

A 2004-es brazil bajnokságban ugyanakkor a Santos az ő vezérletével (immár a Portóba távozó Diego nélkül, illetve Vanderley Luxemburgóval a kispadon) megint jó eséllyel hajtott a végső győzelemre, hiszen november 6-án az Atlético Paranaensével azonos pontszámmal élen állt, míg a támadó már 21 bajnoki gólnál tartott.

Világos, hogy mire idáig eljutott, egy ideje már repkedtek a neve körül a százezrek, de inkább a milliók – dollárban meg euróban. Az árát a Santos 18 millió euróban, azaz 22-23 millió dollárban határozta meg. A nagy ígéret ekkor évi félmillió dollárt keresett, a főszponzortól, a Nike-tól kapott összegeknek köszönhetően. Szegény kiskölyökként annak idején még a buszjegyét sem tudta megvenni edzésre menet!

Igaz, a félmilliós nagyságrend meg sem közelítette néhány honfitársának mesés keresetét, Ronaldóét a Real Madridban vagy Ronaldinhóét a Barcában, de annál sokkal több volt, hogy ne tűnt volna fel bizonyos bűnözői köröknek.

Ráadásul pont ekkor, a drámai események előtt egy nappal foglakozott azzal a sajtó, hogy Robinhót várhatóan elviszi az őt Luis Figo utódjának szánó Real, és ez még magasabb dimenzióba emelte a várható vagyonát (a tárgyalások egyébként megosztották a klub vezetőségét is, mert egyesek úgy vélték, a fiatal játékos ráért volna a szezon végén foglalkozni az elkerülhetetlen távozásával).

A nélkülözéstől a gyerek tehetsége révén épp csak megszabaduló 43 éves anya pedig nem követte fia mintáját (és nem hallgatott az óvó szóra), így nem fogadott fel személyi testőröket. Ez most meg is bosszulta magát: Marinát november 6-án két fegyveres rabolta el – éppen barbecue-partit tartott a kertben – a Sao Paulótól mintegy 80 kilométerre fekvő kikötővároshoz, Santoshoz közeli, szintén tengerparti Praia Grandéban. Betörtek a házba, a vendégeket bezárták a fürdőszobába, a nőt pedig a saját kocsijába tuszkolva elrobogtak.

(Ez az akció is mutatta, hogy a pénzszerzésnek e módja felettébb divatos lett Argentínában és Kolumbiában, és most már Brazíliában is. Abban az évben február és szeptember között csak Sao Paulóban 83 ilyen eset fordult elő, s nem egy közülük tragikus végkifejlettel zárult.)

Mivel pont meccsnap előtt voltak, Robinho először is nem játszott együttese soros bajnokiján, aminek szerény 1–1 lett a következménye a kiesés elkerüléséért küzdő Criciúma ellenében, így pedig rögtön két ponttal lemaradtak az APR-től.

A játékos néhány nappal később azt kérte a sajtó képviselőitől, hogy hagyják békén a családját. „Önök ott állnak a házam előtt, és útban vannak" – mondta a klubja által rendezett sajtótájékoztatón. Ezzel arra utalt, hogy szeretett volna egymagában egyezkedni a túszejtőkkel, hiszen itt nem bosszúról vagy zsarolásról volt szó.

Az elkövetők még nem jelentkeztek a váltságdíjért, ő meg türelemmel várt a telefonja mellett, abban a reményben, hogy minden jól végződik, és hamarosan ismét csak a játékkal kell majd foglalkoznia – igyekezett minden feltűnés nélkül megoldást találni, hogy visszakapja az édesanyját.

Robinho akkoriban mindezt leszámítva sem unatkozott: újabb két nap telt el, és ezúttal a távolabbi jövőjével kapcsolatban alakultak fontos dolgok. 2004. november 11-én azt jelentette a Reuters a futballista ügynökeitől szerzett információk alapján, hogy közel állt a megegyezéshez a madridiakkal, s az évad végén igazolná le a „királyi gárda".

„A Real olyan megállapodást szeretne tető alá hozni, amellyel elővásárlási jogot szerezne Robinhóra jövő júniusig. Közel vagyunk ehhez, de még néhány apró részletet tisztáznunk kell" – idézte a Marca című sportlap Juan Figger menedzsert.

A játékos azonban most még nem ment. Sem a spanyol fővárosba, sem vissza a pályára. Mégis happy enddel zárult a történet minden szála, hiszen az édesanya decemberben sértetlenül kiszabadult a fogságából (azt nem tudni, mennyibe került ez a családnak), a Santos pedig úgy is visszaelőzte az Atléticót, hogy legfőbb klasszisának góljaira már nem számíthatott.

Robinho még a következő idény első felét is címvédő brazil klubjánál töltötte, majd nyáron kelt át szép összegért az óceánon, és lett a blancók legújabb galaktikusa (noha őt mint ifjú tehetséget nem feltétlenül sorolták a többi szupersztár közé, és a Florentino Pérez-féle „csillagbegyűjtő" korszak különben is épp ekkoriban közeledett – első szakaszának – a végéhez a Realnál).

Napjaink egyik legjobb brazil labdarúgójának további pályafutása nem tartozik szorosan cikkünk témájához, így csak annyit, hogy noha még mindig nincs 28 éves, az már nagy bizonyossággal kijelenthető: Pelé eredménysorát nem sikerült igazán megközelítenie – nem mintha ez bárki részéről reális elvárás lett volna.

Madrid után megjárta a Manchester Cityt, kis időre kölcsönbe a Santost is újra, és szűk másfél éve a Milan játékosa. Ezalatt két spanyol és egy-egy olasz, illetve paulista bajnoki címet, valamint mindhárom iménti országban egy-egy „normál" vagy Szuperkupát is ünnepelhetett, míg a válogatottban már 90 szereplést jegyez – színesítve két Konföderációs Kupa- meg egy Copa América-trófeával. Mi több, az utóbbi tornán 2007-ben érmet, labdát és cipőt is kiérdemelt aranyból...

Anyagi téren pedig már jó ideje nincsenek gondjai, a pénzéből újra futná váltságdíjra is, ha erre lenne megint szükség. Azóta persze már nagyon vigyáznak rá, hogy ne legyen – beleértve a kedves mamát is.