„A 86-os válogatottban rendkívül erős volt a csapategység"

Ritkán hallani Garaba Imréről: a korábbi remek védő eltűnt a labdarúgásból, ma már inkább a vadászatnak él. Persze azért folyamatosan követi az eseményeket, s az alábbiakban őszintén beszél bosszúságairól, örömeiről – olvashattuk a 2009. december 14-én nyomdába küldött Nemzeti Sport-interjú bevezetőjében. Lássuk tehát, mit vetett papírra a régi ismerős, Bognár György.

„Mindig nagyra értékeltem azokat a csapattársaimat, akik olyan adottságokkal büszkélkedtek, amelyekkel én nem. Csúsztak-másztak, elvették az ellenfelektől a labdát, hogy aztán mi, a középpályások elrugdossuk azt jobbra vagy balra.

Az első számú kedvencem a 82-szeres válogatott Garaba Imre, akinek a játékára 1980 és 1991 között folyamatosan nyolc szövetségi kapitány számított. Játszott a Honvéd után Franciaországban, Belgiumban, majd vezetőedzőként dolgozott a BVSC-nél, a REAC-nál, a Gödöllőnél és az MTK-nál. Ám több mint tíz éve nem vállal feladatot a magyar futballban.

– Tényleg nem hiányzik a foci?
– Az edzősködés nem, de játékosmegfigyelőként szívesen dolgoznék. A barátok hiányoznak, akikkel együtt játszottam évekig. Ritkán találkozunk, ezen változtatnunk kell. Olyan helyet kellene találnunk, ahol rendszeresen összejöhetünk, hiszen ma is jól érezzük magunkat együtt.

– Mivel foglalkozol, a futball híján mi köt le?
– Van egy üzletünk, a szabadidőmben pedig télen vadászok, nyáron a Balatonnál horgászom. A kedvencem a szarvasbőgés, olyankor úgy érzem magam, mint amikor a mérkőzésekre készültem. Engem hajnali négykor felkelteni lehetetlen, ám ebben az időszakban már az ébresztőóra csörgése előtt kipattan a szemem, és frissen, fiatalosan indulásra kész vagyok. De a futballról sem mondtam le teljesen, azért a tévében megnézem a meccseket. A magyar és a külföldi találkozókat egyaránt figyelemmel kísérem, ám egyedül nincs kedvem kimenni még Kispestre sem. Mondjuk jó lenne, ha néha eszébe jutnánk a Honvéd valamelyik vezetőjének, és legalább a hazai mérkőzésekre meghívnának bennünket, hiszen hosszú éveken keresztül játszottunk ebben a klubban, s nem is eredménytelenül. Nagyot hibáznak a jelenlegi klubvezetők és -tulajdonosok, hogy nem fordítanak kellő figyelmet a múltra, pedig ezt sem kell kitalálni, elég csak lekoppintani a nagyokat. Mit nézel? Nálatok, az MTK-ban sincs ez másként...

– Jólesne, ha közben még meg is kérdeznék, mi a véleményed a csapatról?
– Igen, jó érzés lenne. Nemrég jártam a Bozsik-stadionban, már nem is tudom, milyen ügyből adódóan, és beszélgettem valakivel, majd odajött hozzánk George Hemingway. Mivel senki sem mutatott be bennünket egymásnak, fogalma sem volt róla, hogy ki vagyok.

– De a tulajdonoson kívül mindenki tudja: a Kispesti Labdarúgást Támogatók Egyesületétől például életműdíjat kaptál.
– Gyimesi Lacit és engem jutalmaztak idén ezzel az elismeréssel, nagyon jó érzés, hogy ők legalább gondolnak ránk.

– Az a nyolcvanhatos válogatott a Honvédra épült, amelyben rendkívül erős volt a csapategység, szoros barátság alakult ki a játékosok között. Emlékezz vissza, milyen egységesek voltunk a pályán kívül is: amikor például a masszőrszobában Tubi, vagyis Sándor Imre gyúró mesélt, tizenhat-tizennyolc játékos hallgatta, pedig nem volt kötelező program. Egyszerűen szerettünk együtt lenni és nevetni. A másik erőssége annak a csapatnak a szakmai munka, a szövetségi kapitány személye volt, aki a tudásával, a hozzáértésével jól válogatta ki és irányította az egyébként kiváló képességű labdarúgókat.

– Úgy fogalmazol, hogy a kapitány személye. De hiszen neve is van, Mezey György!
– Nincs. Számomra nincs neve. A tudását ma is elismerem, de nem szeretem az inkorrekt, sunyi dolgokat, csak azt, ami szemtől szemben történik. A BVSC-ből, ahol egyedül dönthetett, kezdő edzőként úgy küldött el, hogy a szemembe csak dicsért. Egy vesztes mérkőzés után együtt vadásztunk a hét végén, és elmondta, hogy jó az, amit csinálok, dolgozzak csak nyugodtan, ő mindenben támogat. Aztán hétfőn kirúgatott a szponzorral. Ez a jellemtelen megoldás annyira felháborított, hogy visszamentem a pályára, és közöltem vele, számomra megszűnt létezni.

– Azóta nem is beszéltél vele?
– Nem, de nincs is miről.

– Mit szólsz a mostani válogatotthoz?
– Egy helyben toporgunk, kicsit sem léptünk előre. Az, hogy Albániát és Máltát megvertük, és a csoportunkban negyedikek lettünk, nekem nem mond semmit, de az sem, ha netán a harmadik helyen végeztünk volna. Kiábrándítóak voltak a Svédország és Portugália elleni mérkőzések. Annak idején játszottunk Magyar Kupa-meccseket alacsonyabb, harmadosztályú csapatokkal, de olyanra nem emlékszem, hogy az ellenfélnél nem volt center a pályán, és nekem, mint középső védőnek ne lett volna emberem.

– Mégis kétszer negyvenötezer ember ment ki a stadionba.
– Nagyszerű, örültem is, ám erről az a véleményem, hogy a nézők egy része Zlatan Ibrahimovicot és Cristiano Ronaldót akarta megmutatni a kisfiának. A nagy lehetőség adva volt az előrelépéshez, de már az összeállításnál csalódás ért, nemkülönben a meccsen. A válogatottal sokkal könnyebb lenne pedig a felzárkózás, mert az inkább szakmai kérdés. Viszont a klubcsapataink számára a jelenlegi háttérrel ez szinte lehetetlen.

– Akkor hova teszed a Debrecent?
– Jó ötlet volt Michel Platinitől a mostani versenykiírás, de azért le a kalappal a DVSC előtt is, hogy három ország bajnokcsapatát kiverve jutott be a BL csoportkörébe. Az azonban, hogy nem sikerült pontot szereznie, hűen tükrözi az erőviszonyokat.