Mocsai Lajos az év edzője - szakmán is túl

A legsikeresebb magyar kézilabdaedző játékosként is válogatottságig vitte, miután a hetvenes évek első felében szülővárosából, Szegedről Budapestre költözött. A Tisza Volán után a TFSE, a Vasas és a Spartacus színeiben szerepelt, és az utóbbi hárommal párhuzamosan testnevelő tanári, illetve (szak)edzői diplomát is szerzett. Utóbbival aztán tökéletesen megtalálta a hivatását, így mindmáig gyakorolja, illetve egészen fiatal korától fogva felső(oktatási) szinten tanítja is.

Alighogy „bemelegített" a TFSE férfi, majd női csapatának kispadján (utóbbival feljutott az élvonalba), rögtön az első „éles" megbízatását BEK-diadalra váltotta – 1982-ben, a Vasasnál töltött első idénye végén nemcsak az országos bajnokság, de az egész európai mezőny élére repítette az angyalföldi hölgyeket!

Az élvonalban és az akkor még MNK névre hallgató kupában utóbb a Bp. Honvéd férficsapatát is győzelemhez segítette, így nem meglepő, hogy megbízták a válogatott irányításával. 1986-ban Svájcban vb-2., 1988-ban Szöulban olimpiai 4. lett a fiúkkal – egyiknél sem ért el soha jobbat az együttes (sőt világbajnokságokon még ugyanilyet sem máskor)!

Nem véletlen, hogy sok külföldi klub szerette volna annak idején szerződtetni a ma 57, de az első nagy sikere idején még csak 28(!) éves Mocsai Lajost, aki végül 1989-ben a német Lemgónál kötött ki. Azért választotta ezt a gárdát, mert vezetői szakmailag is figyelemre méltó terveket szövögettek, amelyek szimpatikusak voltak a mindig nagy kihívásokra vágyó, képességeit a világ akkori legerősebb bajnokságában is kipróbálni szándékozó tréner számára.

Szívós munkával remek csapatot épített, melynek tagjai közül később többen a német válogatottban is kulcsjátékosokká váltak, míg a vezéregyéniség a tatabányai klasszis átlövő, Marosi László volt. A Lemgo a kilencvenes évek elején a bajnokságban rendre az élcsoportban végzett, majd Német Kupa-diadala (1995) után kilépett az európai kupaporondra is, ahol 1996-ban KEK-et nyert. Bundesliga-karrierjét a Nettelstedtnél folytatta a szakember, s ott is bőven jutott a sikerből: 1997-ben és 1998-ban egyaránt övék lett a City-kupa.

Mocsai Lajos aztán a Testnevelési Egyetem és a magyar szövetség ajánlatát elfogadva 1998-ban hazatért. A TF mellett az MKSZ-ben is dolgozott, s még ebben az esztendőben Eb-bronzéremig vezette női válogatottunkat, amely a következő esztendőkben is nagy sikereket ért el vele (1999: vb-5.; 2000: olimpiai 2.; 2000: Európa-bajnok; 2001: vb-6.; 2002: Eb-5.; 2003: vb-2.; 2004: olimpiai 5.).

Athént követően rövid ideig Gummersbachban ténykedett, majd hosszú idő után visszatért a Vasas női alakulatához (2005–2007), amely persze már nem volt abban a („hatalmi") helyzetben, mint bő két évtizeddel korábban. 2007-ben vállalta végül el jelenlegi feladatkörét, hazánk messze legsikeresebb férfigárdája, az MKB Veszprém irányítását – miközben tavaly óta a válogatottat is ő felügyeli. Jelenleg a januári szerbiai Eb-re készülnek tanítványaival.

A dunántúli sztáregyüttessel természetesen sorra gyűjtötték az itthoni trófeákat – bajnoki aranyból sorozatban négynél, MK-ból (egyidényes csúszással kezdve) zsinórban háromnál tartanak –, de igazán nagyot az szólt, amikor mindjárt első nekifutásra kiharcolták a klub történetének második KEK-diadalát.

A következő évadban már az erősebb mezőnyű BL-ben próbálkozhattak, és ugyanúgy a negyeddöntőig meneteltek, mint majd egy kiírással utána (míg a jelenlegi versengés még folyik). A helytállásért nem járt olyan kézzelfogható díj, mint a 2008-as serleg, a veszprémi csapat azonban – sajnos – még sokkal inkább a figyelem középpontjába került. A szakvezetőt pedig az esztendő végén, a 2009. december 17-i Sportcsillagok Gáláján külön is jutalmazták saját és együttese teljesítményéért.

A számos különböző rendű-rangú címe után most az év edzőjének megválasztott Mocsai Lajos még az ünnepség másnapján sem nagyon akarta elhinni, hogy ilyen nagy megtiszteltetés érte. Örömét főleg családjával, Virginia asszonnyal és négy gyermekével osztotta meg (egyikük, Tamás sokszoros válogatott jobbátlövő, az Athénban olimpiai negyedik helyezett csapat tagja volt).

„Éjjel kettőre értünk haza a díjkiosztóról, de csak hajnal felé tudtam elaludni – elevenítette fel az élményeket még mindig meghatottan az MKB Veszprém mesteredzője az NS számára. – A gratulációkat már a Syma-csarnokban is alig győztem fogadni, és azóta is folyamatosan cseng a telefonom, illetve érkeznek az üzenetek. Hálás vagyok a sorsnak, veszprémi játékosaimnak és segítőimnek, kollégáimnak a TF-en, valamint a családomnak, hogy mellettem álltak pályám kezdetétől, s a legnehezebb pillanatokban, a tragédia óráiban és napjaiban sem hagytak magamra."

A nemzetközi tekintélynek örvendő tréner újra átéléssel idézte fel a februári Cozma-gyilkosságot, amely emberileg, pedagógiailag és szakmailag egyaránt pokolian nehéz feladat elé állította.

„A vállamon zokogott Petre Cozma, tőlem és Dejan Perics csapatkapitánytól vártak útmutatást a döbbenettől megdermedt kézilabdázóink, vezetőink és a szurkolók – folytatta Mocsai Lajos. – Pedig magam is az összeroppanás határán álltam. Nagyon vékony mezsgyén mozogtunk. Az volt a kérdés, hogy összeomlik-e az MKB Veszprém, vagy a gyászt, a lelki fájdalmat pozitív energiává alakítja a csapat. Az utóbbi történt, s hangsúlyozom, ebben nemcsak nekem volt fontos szerepem, hanem játékosaimnak is, akik erős férfiként viselkedtek, többen pedig ekkor váltak igazán felnőtté."

A szakember kitért a Marian Cozma bukaresti ravatalánál és temetésén történtekre is, amelyeket utóbb úgy értékelt, hogy szintén erősítették az együttes összetartását, kollektív érzését.

„Marian fájdalomtól meggyötört édesapja azt mondta fia koporsójánál, hogy elvesztette ugyan a gyermekét, de helyette tizenhat fiút kapott, a veszprémi csapat tagjait. Ennél többet akkor és ott nem mondhatott" – törölte meg elhomályosodó szemét. Saját családjáról szólva pedig elsőként nagyon szeretett szüleire emlékezett.

„Válogatott kosárlabdázó volt az édesapám, ám a második világháború kettétörte a karrierjét – mondta. – A díj átvételekor megfordult a fejemben, bárcsak láthatná, hogy milyen megtiszteltetés érte a fiát. Nagyon büszke lett volna rá, akárcsak az édesanyám. A feleségemmel és a gyermekeimmel, akik persze elfogultak velem, sokszor megbeszéltem, hogy óriási szerencsém volt és van, mert közel három évtizeden át ragyogó tehetségek kerültek a kezem alá, s ma is kiemelkedő talentumokkal dolgozhatok. Nélkülük, vagyis a végrehajtók nélkül a legbriliánsabb edzői elképzelés is csak terv vagy álom maradna."

Mint befejezésül halkan megjegyezte, az év edzőjének járó serlegre, amelyet ezúttal ő kapott, 1985-től kezdve addig – és azóta – egyetlen kivétellel (Mezey György labdarúgó-kapitány, az indulás évében) kizárólag egyéni sportágakban jeleskedő trénerek nevét vésték. Klubedzőként pedig mostanáig senki másét, csak és kizárólag Mocsai Lajosét!