Jól bevásárolt a Portsmouth, Geráék bánták

Egy felettébb váratlan fejlemény is színesítette az egyébként sem eseménytelen angol piacot bő fél évtizeddel ezelőtt a téli átigazolási időszak végén: Andrés D'Alessandrót 2006. január 31-én fél évre kölcsönvette a Portsmouth.

Amióta Alexandre Gaydamak az esztendő legelején bevásárolta magát a klubba az addigi fő tulajdonos, a szintén Britannián kívülről érkező Milan Mandaric mellé, az újonnan (de már decemberben) visszahozott Harry Redknapp vezetőedző hatalmas ütemben vette az új játékosokat – mondjuk a franciaországi születésű, de orosz-izraeli származású üzletember (a Beitar Jeruzsálem „gazdájának" fia) pénzéből tellett is rá.

Legdrágább szerzeményként odakerült Auxerre-ből a zimbabwei Benjamin Mwaruwari, művésznevén Benjani, továbbá a portugál Pedro Mendes, a Nigériából lengyellé honosított Emmanuel Olisadebe, a francia Noé Pamarot, a veterán ír kapus, Dean Kiely, valamint Sean Davis és Wayne Routledge – most meg egy ötkarikás bajnok klasszis, még ha (egyelőre) csak kölcsönbe is a szezon végéig.

Az ekkor 24 éves, régóta hatalmas tehetségnek kikiáltott D'Alessandro egyszer már okozott általános elképedést: 2003 júliusában – 11 millió dollárért – a River Plate-től a német középmezőnyhöz tartozó Wolfsburghoz költözött. A hazájában El Cabezónnak (Nagyfejű) becézett Buenos Aires-i futballista akkor tette le először a névjegyét, amikor 2001-ben – többek között Javier Saviola társaként – neki is fontos szerepe volt az argentinok U20-as világbajnoki címében.

A Bundesligában 61 mérkőzésen 8 gólt szerzett, általában jól játszott, közben pedig hazája (U23-as) válogatottjával megnyerte az athéni olimpiát, ezen a télen viszont elterjedt a hír, hogy váltani szeretne. Klaus Augenthaler az előző hét végi, Dortmund elleni bajnokin már ki is hagyta a csapatból, és a megoldás nem késett sokáig.

„Remek boltot csináltunk, az argentin igazán hatékony játékmester, márpedig ebből a fajtából nem vehetünk eleget. Nagyon elégedett vagyok, mert az utóbbi időben olyan labdarúgókat sikerült idecsábítani, akik képesek döntően befolyásolni a mérkőzések alakulását" – nyugtázta Redknapp.

Nála álljunk meg egy szóra. A tréner volt az, aki 2002 tavaszán átvette az egykor, több mint fél évszázaddal azelőtt még bajnoki címeket szerző kikötővárosi együttest, amelyet a következő idényben újra feljuttatott az élvonalba. Aztán 2004 vége felé távozott, s most, bő egy évvel később tért vissza. A gárda vele és a távollétében is az alsóházhoz tartozott (13., majd 16. hely) – ezúttal azonban tényleg nagy baj volt: a Pompey az utolsó előtti pozícióban tanyázott (de legalább a Sunderland már jócskán leszakadt mögötte).

Nos, D'Alessandróval a fedélzeten az első három Premier League-mérkőzésen egyetlen pontot sem gyűjtöttek, a negyediken meg már nem is játszott a támadó, viszont utána közösen belelendültek, és végül a 17. helyen zárva sikerült megkapaszkodniuk – miután a sereghajtó mellett két birminghami riválist, a Cityt és a Gera Zoltánnal felálló West Bromwichot is maguk mögé utasították.

A dél-amerikai ebből inkább csak a mezőnyjátékával vette ki a részét (13-szor lépett pályára), gólt egyedül a Charltonnak rúgott (ráadásul vesztes meccsen...) – az azonban sokak szerint joggal pályázhatott az idény legszebb találata címére. Utána pedig, noha Redknapp meg kívánta tartani, nem maradt: bár az Atlético Madrid és a Benfica kis érdeklődött iránta, ő a Zaragozát választotta, mivel állítólag mindenképpen Spanyolországban akarta folytatni.

Ott előbb ismét a wolfsburgiak kölcsönjátékosaként szerepelt, aztán négyéves szerződést kötött – másfél esztendő után mégis hazament a saját földrészére, különösebb ibériai eredmények nélkül. Ráadásul a San Lorenzo, ahová az egykori riveres sztár, majd edző, Ramón Díaz miatt ment, még rövidebb ideig mondhatta magáénak: amikor egykori trénere néhány hónap múlva máshol vállalt munkát, ő is eligazolt.

Eközben a Portsmouth – csatársorában a két legjobb angliai idényét futó Benjanival – két nagyszerű szezonnal örvendeztette meg a híveit. A manapság Futács Márkót is foglalkoztató együttes előbb, a visszajutása óta először, a mezőny első felében végzett – csupán egyetlen ponttal lecsúszva az európai kupaindulásról.

Majd 2008-ban még egy helyet javított a tabellán, és legfőképpen 69 év után újra megnyerte az FA-kupát, miután a negyeddöntőben az MU-t, a négy között a WBA-t búcsúztatta, végül a fináléban elverte a Cardiffot. Redknappék szép sikereiből – a legerősebbnek tartott bajnokságot, sőt talán az egész kontinensünket túl könnyen feladó – D'Alessandro már mind kimaradt...

Más kérdés, hogy Gaydamak, aki 2006 nyarán még teljes tulajdonrészt szerzett a klubban, néhány évvel később már eladta – ez a váltás, amely több menetben zajlott, vagyis a bizonytalanság, az anyagi nehézségek, melyek a legjobbak kiárusításához vezettek 2009-ben, szóval mindez együtt két esztendeje azt hozta, hogy a Portsmouth kiesett a másodosztályba.

Hogy lesz-e számára visszaút a PL-be, jelenleg még nem tudni, ugyanakkor a frizuráját előszeretettel változtató argentin végül nem tűnt el egészen a színről, sőt! Argentin labdarúgókra nem a legjellemzőbb módon Brazíliába szerződött 2008-ban, amit ő úgy kommentált, hogy „egy lépés előre".

Igaz, ami igaz, a jó nevű Internacionalhoz került, amellyel rögtön nyert egy Copa Sudamericanát, majd kétszer állami (gaúcho) bajnokságot, a kettő között pedig 2010-ben Libertadores-kupát (amelyet utóbb megtoldottak egy klub-vb-n elért 3. hellyel – ez a csapatnak nem vált dicsőségére a kongói Mazembétől elszenvedett elődöntős vereség miatt, ő viszont egyéni elismerésként bronzlabdával vigasztalódhatott –, illetve múlt évben a régió Szuperkupájával egyenértékű Recopát is elhódították).

Hogy Andrés D'Alessandrónak mindebben fontos szerepe volt, bizonyítja: 2005 után 2010-ben, ha csak három találkozóra is, de visszakerült az argentin válogatottba. Na de ebben semmi meglepő nincs: az egykor világsztárként tisztelt Juan Sebastian Verónt (Estudiantes), illetve a jelenben-jövőben még magasabb szintre várt Neymart (Santos) megelőzve tavalyelőtt neki ítélték a Dél-Amerika legjobbjának járó díjat. És hát ki merne figyelmen kívül hagyni egy „aranylabdást"...?