Bebeto újra meghatódott a régi ringatástól

Ahogy évekkel, sőt évtizedekkel ezelőtt megszokhatták, a brazil labdarúgás korábbi klasszisai jókora felhajtás közepette bukkantak fel a Ferihegyi repülőtéren. A dél-amerikai küldöttség tagjai könnyedén, mosolyogva állták az autogramra vadászók és az újságírók rohamát, olyan jól kezelték a helyzetet, mint hajdanán (és tulajdonképpen még ma is...) a labdát.

Noha Ronaldao első kérdése az volt, hogy milyenek a magyar nők, a vendégek siettek leszögezni, számukra a mai napig első a futball. Legtöbbjükről, élükön Bebetóval, lerítt, hogy a 14 évvel korábbi világbajnokságot – kis túlzással – tőlük akár azon nyomban újra megrendezhetnék.

Végül két nappal később került sor az ünnepi mérkőzésre, amelyen a Brazil Masters '94 csapata 6–4-re győzött a házigazda Honvéd Champions ellen. Világbajnokok, sztárok, nagyszerű pályát befutó játékosok kápráztatták el a nézőket: a találkozó legjobbjának választott Viola két gólt lőtt, Hamar István átemelőset, Pisont István bombát, Bebeto pedig az aranyszínű csukájában ravaszat.

Az alkalomra olyan Honvéd állt össze, amely annak idején évekig boldoggá tette a kispesti híveket, sorban nyerte a bajnoki címeket. A nyolcvanas, kilencvenes évek kedvencei újra futballcsatát vívtak egy meccs erejéig, hogy örömteli időutazáson vegyenek részt a szurkolókkal együtt.

Utóbbiak számára alighanem életre szóló emléket jelentett, ahogy a selecao korábbi cselgép művésze, Viola zseniális mozdulattal a hálóba ollózta a labdát. Ekkor szinte őrjöngött a publikum, de ugyanúgy összecsapta a tenyerét, amikor a vendégművészként a Honvédban szereplő Lothar Matthäus keresztezett vagy éppen hosszú, lőtt passzal fordított.

S persze ott kocogott a pálya közepén, egy-egy sprintet megeresztve Puhl Sándor is, kezében az 1994-es vb-döntő sípjával. Vele már meg is érkeztünk a brazilok régi dicsőséges napjaihoz, melyek egyik legfőbb hőse a találkozó előestéjén, 2008. április 25-én elbeszélgetett a Nemzeti Sport munkatársával.

José Roberto Gama de Oliveira, ismertebb nevén Bebeto állította, tökéletesen elégedett a pályafutásával. Érthető persze, hogy a budai hotel bőrgarnitúráján hátradőlve ezt mondta: U20-as, illetve felnőtt világbajnokként, a Copa América és Konföderációs Kupa elhódítójaként, a Flamengóval és a Vascóval összesen háromszoros brazil aranyérmesként, a Deportivóval Király-kupa-győztesként, olimpiai ezüsttel és bronzzal a vitrinjében, valamint spanyol, brazil, carioca és Copa-gólkirályként tett pontot a 38 esztendősen, tíz évvel ezelőtt befejezett karrierjére.

– Mikor szólították utoljára Josénak?
– Josénak talán soha... – árulta el a gála legnevesebb futballistája, aki 2010 óta Rio állam tartományi parlamentjének képviselője. – A szeretteimnek a mai napig Beto vagyok, ez a Roberto becézett változata. A Bebeto is ebből ered: a névadó a testvérem, aki valamiért Bebetónak hívott, nem pedig Betónak. Úgyhogy a helyzet az, hogy amíg Brazília Bebetóként ismer, a családom Betóként.

– Mit gondol, a Budapesten is tapasztalható népszerűségét minek köszönheti elsősorban: a világbajnoki címnek vagy a hetvenöt válogatottságnak?
– A kettő összefügg. A világbajnokok nevét örökre megjegyzik, de ne feledjük, a vébén csak az juthat fel a csúcsra, aki tagja valamelyik nemzeti együttesnek. Ráadásul a labdarúgás nem az a sportág, amelyben egyedül lehet sikereket elérni: ha az Egyesült Államokban rendezett tornán nem lett volna mellettem Romário, mögöttem pedig Dunga, Jorginho, Aldaír, Leonardo, Taffarel és még számos klasszis, ma nem beszélhetnénk erről a diadalról.

– Akkor használjuk ki az alkalmat: nem bosszantotta, hogy az olaszok elleni finálét lezáró tizenegyespárbajban már nem került sor önre?
– Kicsit bosszantott. Látja, milyen vagyok, azaz voltam: megnyertük a döntőt, huszonnégy év elteltével újra dicsőséget szereztünk Brazíliának, erre én amiatt durcáskodtam, hogy nem lőhetek büntetőt. Holott még kértem is Carlos Alberto Parreirát, hadd végezzem én el az elsőt, ám szövetségi kapitányunk mosolyogva annyit felelt: rám mint az egyik legbiztosabb rúgóra az utolsó sorozatban lesz szükség. Roberto Baggio azonban hibázott előttem, így erről lemaradtam.

– Azért tudott örülni a sikernek?
– Ne vicceljen, pályafutásom legszebb napja volt 1994. július tizenhetedike! Százhetvenmillió brazil érdeke mégiscsak előbbre való volt, mint az enyém...

– Így is felejthetetlen alakítást nyújtott: három találatán kívül a hollandok elleni gólöröme is megmaradt a szurkolók emlékezetében. Sokat készült a mutatványra?
– Tudja, mikor jutott eszembe? Miután betaláltam a rivális kapujába. Harmadik gyermekem, Mateus két nappal a negyeddöntő előtt jött világra, egyedül az ő születésénél nem lehettem jelen. Ezért a mérkőzés előestéjén így fohászkodtam: add, Istenem, hogy holnap legyen lehetőségem a gólszerzésre, mert így méltóképpen köszönthetném a kisfiamat. Aztán eljött a találkozó hatvanharmadik perce, elém került a labda, kicseleztem egy védőt, majd a kapust is, és az üres kapuba gurítottam. Miközben a világból kiszaladtam volna nagy boldogságomban, csak Mateus járt a fejemben, és a következő pillanatban már úgy tettem, mintha a karomban ringatnám. Mire feleszméltem, Mazinho és Romário is így ünnepelt, majd szép sorban csatlakoztak a többiek. Na, tessék, mindjárt könnyezem...

– Igaz, hogy az utódok közül Mateus bánik a legjobban a labdával?
– Igaz bizony. Nem véletlen, hogy Mateus portugálul azt jelenti: Isten ajándéka. Hatalmas tehetség, a Flamengo ifjúsági csapatában játszik, állítom, még három-négy év, és Európában is megismerik a nevét.

– Már most feljegyezném.
– Mateus Oliveira, ez virít a dresszén. Már a korosztályos válogatottban is bemutatkozott – tízessel a hátán... Anno én is ilyen mezben kezdtem. Ahogy figyeltem a fiamat, lepergett előttem a karrierem, miközben olyan büszke voltam Mateusra, mint még soha. Úgy meghatódtam, mint... Mint most.

– A srácnak ezúton is sok sikert kívánunk, de maradjunk a papánál: a Bebeto, Romário csatárkettősnél tud jobbat?
– Nem.

– Akkor korábbi éktársát vagy magát tartja a brazil labdarúgás legnagyobb alakjának?
– Hú, de ravasz! Amúgy jó, hogy engem kérdez, mert egyike vagyok azon keveseknek, akik nem Pelét említik. Minden tiszteletem az övé, azonban az én szememben Mário Zagallo a number one. Minden vele kezdődött, hiszen tagja volt Brazília első világbajnoki címet elérő csapatának, sőt a másodiknak is, majd 1970-ben kapitányként vezette az élre a válogatottat, hogy aztán Amerikában pályaedzőként segítsen minket. Szóval nála többet senki sem tett a selecaóért.

– Vehetjük úgy is: neki köszönhető, hogy Brazíliában nem fogadják el a második helyet.
– Ugyan, ez nem az ő hibája, hanem a fociőrült népé. Mifelénk gyakorlatilag semmibe veszik az ezüstérmeseket, kizárólag az elsőket becsülik. Elszomorít, hogy ez a mentalitás már a korosztályos együtteseknél is tetten érhető, holott ha valaki, én aztán tudom, hogy nem lehet mindig nyerni. S a győzelem olykor nem csak a játékosokon múlik.

– A franciaországi világbajnokságra céloz?
– Arra is.

– Ennyi év távlatából elárulhatja: mi történt a párizsi döntőben? Vagy inkább előtte.
– Akadt olyan csapattársam, aki azt kiabálta, hogy Ronaldo meg fog halni, olyan rossz állapotban volt. A kezdést megelőzően borzalmas órákat éltünk át, a bolondok házában éreztük magunkat. Mindannyian úgy aggódtunk érte, mintha a testvérünk lenne, nem csoda, hogy képtelenek voltunk a fináléra koncentrálni. Ez természetesen semmit sem von le a franciák érdeméből, aznap legyőztek minket három nullára. Megérdemelték a győzelmet. Annak viszont nagyon örültem, hogy Ronaldót négy év múlva kárpótolta a sors.

– Ha újra nekivághatna, mit csinálna másképp?
– Mit gondol?

– Szerintem semmit.
– Húsz perce, hogy találkoztunk, és milyen jól megismert...