Elszenvedtek 8-at, de bevertek egy 8-ast

Hét éve ilyenkor már nyolc forduló óta nem nyert bajnokit a korábban élen is álló Lille, illett tehát valami hangos csattanóval lezárni ezt a rossz sorozatot. Az északiak minden nyeretlen találkozót egy góllal feledtettek, 8–0-ra lelépték a sereghajtót a francia bajnokság 31. fordulójában, és – részben a Monaco egyszerre váratlan és súlyos korzikai vereségének köszönhetően – visszakapaszkodtak a második helyre, az éllovas Lyon mögé.

„Az ilyen meccsek legnagyobb veszélye, hogy a jobbik csapat hajlamos már a kezdés előtt elkönyvelni a győzelmet. Éppen ezért számomra a legörvendetesebb pozitívum az, hogy az utolsó pillanatig komolyan vettük az Istres-t" – mondta Claude Puel, a Lille vezetőedzője.

Matt Moussilou a 18. percben már három gólnál járt, és Mathieu Bodmer csúsztatott fejese, valamint Philippe Brunel bombája is a szünet előtt talált utat a hálóba. A második félidőben Brunel és Moussilou rátett még egyet-egyet (utóbbi a három jobblábas góljához mellékelt egy balost), sőt született egy vicces öngól is, így lett nyolc a vége.

„Négy-öt góllal kikapni még csak dühítő, de nyolc nullra, az már szégyen" – így Xavier Gravelaine, az Istres vezetőedzője. Előtte legutóbb 1997 májusában jegyzőkönyveztek 8–0-s eredményt a francia élvonalban, akkor a Lyon verte meg ilyen alaposan a Marseille-t – szegény Gravelaine, bár azon a mérkőzésen nem játszott, abban az idényben az OM keretét erősítette...

Akik egyébként figyelemmel kísérték a Bajnokok Ligája küzdelmeit, felfigyelhettek rá, hogy a francia csapatoknak az idő tájt ki-kicsúszott egy-egy nagy gólkülönbségű győzelem. 2004-ben a Monaco intézte el fölényes 8–3-mal a Deportivo La Corunát, míg a következő évben a Lyon vágott egy hetest a Werder Bremennek (7–2). Ilyen szempontból a Lille nekibuzdulása nem hatott akkora meglepetésként – éppen ilyen győzelemre volt szüksége, hogy maga is álmodozhasson a BL-ről...

Mint három nappal később az NS 2005. április 5-i számából megtudhattuk, a „dogoknak" volt már korábban is 8–0-s eredményük (1989-ben még az akkoriban náluk védő Bernard Lama is betalált a Lavalnak, tizenegyesből), ám ezekben a hetekben nem éppen a kapu előtti határozottság jellemezte őket.

A megelőző nyolc bajnokijukon – ugyebár egyiket sem nyerték meg – mindössze négyszer találtak be, ezért nem véletlen, hogy az Istres elleni meccs előtti napokban szinte kizárólag a támadásbefejezési szituációkat gyakorolták. „Nagyon jól sikerült a felkészülésünk, és örömmel láttam, hogy a fiúk kifejezetten nagy kedvvel kísérleteztek az ellenfél kapuja előtt" – nyugtázta Claude Puel vezetőedző.

A kísérletezésben pedig Moussilou, vagyis a „02-02-02-es ügynök" járt az élen, ahogyan alkalomadtán emlegették, utalva arra, hogy éppen 2002. február 2-án játszotta az első mérkőzését a francia élvonalban. „Mint mindenből az elsőre, erre is jól emlékszem, bár nem tartott sokáig ez a boldog korszak" – idézte fel a múltat. Abban az idényben több fellépés nem jutott neki...

Bár az első élvonalbeli góljára a 16. szerepléséig kellett várnia, az előző (22/7) és az aktuális (27/9) idénybeli (rész)mérlege már adott némi támpontot ahhoz, miért vigyázott rá becses kincsként a Lille (egészen 2008-ig élt a játékos szerződése) – és miért hozták hírbe a legjobb francia támadókra előszeretettel vadászó Arsenallal.

A 23 éves, részben kongói (félig pedig benini) származású támadó ugyanúgy Párizs keleti elővárosi dzsungelének neveltje, mint Steve Marlet, Louis Saha vagy éppen Sylvain Wiltord, akik mindannyian a válogatottságig vitték. A származás kötelez – a „kékek" U21-es nemzeti csapatában addigra Moussilou is megfordult.

A felnőttek között azonban nem, és már nem is fog. A franciák nem hívták meg, a kongóiak viszont 2006-ban igen – és ha a bemutatkozása késett is az akkori FIFA-előírás miatt, 2009-től ősei hazáját képviseli a harmincat hamarosan betöltő csatár.

Akit amúgy nemhogy az „ágyúsok" nem vittek el, de más igazi nagycsapat sem; bár végül nem hagyták megállapodása lejártáig Lille-ben „porosodni", Nizzába ment, ami azért mégsem akkora durranás. Kölcsönben kis ideig megfordult többek közt a Marseille-nél is, ám csupán négy bajnokin jutott szóhoz az egykori BL-győztesnél. Jelenleg Lausanne-ban légiós.

Na de vissza a Lille-hez, amely a következő két bajnokiját szintén megnyerte – ha nem is nyolc lőtt góllal –, és noha utána újra alulmaradt, végül sikerült megőriznie az ezüstérmes pozícióját, így az ősszel története során először a BL-ben is bemutatkozhatott, ahol a Manchester United megverésével letette a névjegyét a csoportfázisban.

Egy esztendővel később pedig, miután 2006-os bronzérmének köszönhetően újra elindulhatott, az egyenes kieséses szakaszban is kipróbálhatta magát! Aztán a Claude Puel-korszak négy esztendeje lezárult – de a felemelkedés nem: utódjával, Rudi Garciával a klub tavaly megszerezte a klub történetének harmadik (míg 1954 óta az első) élvonalbeli bajnoki címét!

A 2005-ös 8–0 csak egy kicsi, ám látványos állomása volt a folyamatnak. Ennek kapcsán végezetül érdemes idéznünk egy Franciaországban szállóigévé vált mondást, egy olyan klasszikust, amely azóta is vigaszul szolgál a nagy vesztesek számára.

Nem akárkitől származik a bölcs megállapítás: a francia válogatottat 1998-ban világbajnoki címig vezető Aimé Jacquet bökte ki némi mérlegelés után 1986 telén, miután az általa irányított Bordeaux 9–0-ra kikapott a Monacótól. (Mellesleg azon a mérkőzésen is volt egy négygólos játékos Bernard Genghini személyében, sőt – hogy megtestesüljék az örök körforgás – akkoriban a hercegségbeliek sorait erősítette a fentebb emlegetett lille-i edző, Claude Puel is.)

Tehát: „Ha választani lehet, inkább kikapok egyszer 9–0-ra, mint kilencszer 1–0-ra..."