Felgyújtotta a házat, tökéletes gyerek volt

Hoffa a napvilágot Maurice Antawn Chismként látta meg, s négyesztendős korában került árvaházba, olvashattuk az NS 2008. április 28-i számában. Hosszú ideig azt hitte, hogy büntetésből lett ez a sorsa, mert mi mást érdemelne egy olyan gyermek, aki felgyújtja a házat, s földönfutóvá teszi a családot. Hoffa számára a család 19 éves anyját és hatéves bátyját jelentette.

Diana Chism maga is nehéz körülmények között nevelkedett, tízévesen félig-meddig magáról kellett gondoskodnia, idősebb testvérei kirepültek, a papáját nem ismerte, a mamája pedig egy éttermet vezetett, s reggeltől késő estig dolgozott. Diana 14 évesen szülte meg idősebb gyermekét, Lamontot, s el sem hitte, hogy a felnőttek megengedik, hogy az élő „Barbie babát" a kórházból hazavigye.

Két év múlva érkezett meg Maurice Antawn, s az egyedülálló tinédzser kétségbeesetten próbálta a családfenntartó szerepét betölteni. Tizenkilenc évesen napi 12 órát dolgozott, gyerekei állami óvodába jártak.

Reese Hoffa a mai napig élesen emlékszik a sorsfordító pillanatokra. Lamont azzal szórakozott, hogy a függöny rojtjait öngyújtóval meggyújtotta, majd a lángokat egy bögre vízzel lelocsolta. Amikor újabb adag vízért kiment a fürdőszobába, az öngyújtót az ágyon hagyta. Reese utánozni próbálta a bátyját, s a függöny néhány pillanattal később már lángolt. A kétemeletes ház porig égett.

Egy héttel később Diana Chism gyermekeit a St. Thomas-St. Vincent árvaházba vitte, s bár elmagyarázta nekik, hogy hova mennek, a két kicsi nem értette, mi történik körülöttük. Maurice Antawn csak azt látta, hogy édesanyja elhajt a kocsival, s ő ott marad egy nagy és hideg házban.

„Mindig fáztam és féltem – emlékezett vissza a 133 kilós óriás a keserű napokra. – Úgy éreztem, hogy megérdemlem a büntetésem, de vártam, hogy az édesanyám értem jöjjön, s ismét magával vigyen.″

Ám Diana Chism csak két évvel később jelentkezett, és kisebbik fiának addigra már nem volt nyoma sem. Az árvaház bezárt, Hoffát adoptálták, az adatait titkosították, a síró anya pedig csak annyit tudott meg, hogy fia új nevet kapott: Michael Ray.

„Az egyetlen jó megoldásnak az tűnt, ha árvaházba viszem a gyerekeimet – mondta Chism. – Ott el tudták látni őket, kaptak enni, volt hol aludniuk, nekem túl kellett élnem. Nem gondoltam, hogy ezzel a döntéssel csaknem meghalok.″

A két kicsit egyre többször vitte el magához egy házaspár, ahol már volt négy másik gyerek. Cathy és Stephen Hoffa örömmel adoptálta volna mind a két fivért, de Lamont nem fogadta el az új mamát, így öccse egyedül került a családhoz.

„A bátyám elvesztése volt a legnehezebb″ – mondta Hoffa, aki sohasem panaszkodott. Igyekezett megfelelni új szülei kívánalmainak, állandóan attól rettegett, hogy újabb hibát követ el, s visszakerül az árvaházba. Mégsem volt képes hónapokig mamának és papának szólítani új gondviselőit, ehelyett „uram"-ot és „madam"-ot mondott, s úgy tűnt, testvéreinek a nevét sem jegyzi meg.

Befelé fordult, csak egyvalami érdekelte, miként léphetne kapcsolatba a bátyjával. Újabb és újabb telefonszámon próbálta elérni, de persze sohasem volt sikeres. Amikor egy évvel később Stephen Hoffa új név választását indítványozta, kedvenc sorozata, a Knight Rider miatt a Michael Knightot nézte ki magának. Végül a Michael Reese Hoffában egyeztek meg.

Nevelőanyja szerint Reese tökéletes gyerek volt, udvarias, kedves, jól tanult, jól sportolt, s ahogy nőtt, érzelmileg is egyre közelebb került a befogadó családhoz. De a reményt, hogy egyszer megtalálja az édesanyját, sohasem adta fel. A keresést azonban nem tudta hol kezdeni, mert nem emlékezett a nevére. Sportpályafutása során bármerre utazott, mindig átnézte a helyi telefonkönyvet, és leveleket írt a Lamont Chizm, Chizzum, Chism, Chisholm nevű embereknek.

Vér szerinti anyukája szintén kereste őt. Azt megtudta, hogy melyik városba került, s azt is, hogy olyan család adoptálta, amelynek később ugyancsak leégett a farmja, ezért továbbköltözött. A mama azonban rossz név után kutatott.

Diana Chism harmincévesen férjhez ment, ám a napjait elveszett fia keresése töltötte ki. Hálószobája falát megsárgult gyerekfotók borították, s ha az utcán olyan valakibe botlott, akiről úgy vélte, a fia lehet, napokig depresszióba esett.

Először hallani sem akart újabb gyermek vállalásáról, de 1998-ban megszületett harmadik fia, Adam Sinclair Watts. És elérkezett az internet korszaka, amely új lehetőségeket hozott. Diana olyan honlapokon tett közzé felhívásokat, amelyek családok egyesítésére jöttek létre.

Eközben az ilyen site-ok böngészése Reese Hoffának napi rutinjává vált. A Georgia egyetem negyedéves hallgatója egy este új weboldalra bukkant. A keresőbe szokásának megfelelően beütötte születési dátumát és bátyja keresztnevét. S meglátta az üzenetet...

„Fiát kereső anya vagyok, aki gyermekét 1981-ben, négyévesen ajánlotta fel örökbefogadásra, Louisville-ben, Kentuckyban. Egy nagy, öt-hattagú család fogadta őt örökbe, amelynek leégett a farmja, valószínűleg Bardstownban. Kérem, küldjön e-mailt, ha tud valamit a fiamról, akinek egy bátyja is volt.″

„El sem hittem, amit olvastam – emlékezett vissza Hoffa. – Felugrottam a székről, először csak föl-alá járkáltam. Aztán válaszoltam.″

Hoffa egy kávézóban ült, amikor megcsörrent a mobilja. A számot nem ismerte, a nevet sem értette, amikor egy női hang bemutatkozott. Amint rájött, hogy elveszett édesanyja van a vonal végén, mozdulni sem tudott.

„Bocsánat a tűzért″ – ez volt az első, amit a mamájának mondott. Az egyetem végzőseinek ünneplésén 2001-ben Reese Hoffának két anyukája is jelen volt. Egyikük, akit Hoffa A mamaként (A mint adoptált), és a másikuk, akit B mamaként (B mint birth, magyarul: születés) emleget.

„Sohasem kérdeztem Dianát, hogy miért adta Reese-t örökbe – mondta Hoffa fogadott mamája. – Biztosan jobb életet akart a gyermekének. Én boldog vagyok, hogy Reese-t felnevelhettem.″