Még hogy a szumó a japánok sportja...

A felkelő nap országában szinte szentként tisztelt szumó legalább 1300 éves múltra tekint vissza, de valószínűleg még régebbre, csak épp az írott források hiányoznak abból a korból, így erről a küzdősportról is. A krónikákban feljegyzett legendák szerint mindenesetre már két évezreddel ezelőtt is megvoltak az előzményei, persze akkor még főleg rituális, nem pedig verseny jelleggel.

A nyugat először akkoriban találkozott vele, amikor általában Japánnal is, ám hatással egyelőre nem volt rá. A külvilág 1854-ben úgy szerzett tudomást a létezéséről, hogy a sógunok vezetése alatt már több évszázada sikeresen elzárkózó, feudális állapotában megrekedt szigetre megérkeztek az amerikai Matthew C. Perry hajói.

Az admirális már az előző évben ott járt, de elsőre ugyanúgy elhajtották, mint régóta minden idegent (kivéve egyetlen kisebb kikötőben a korlátozott kapcsolattartásra jogosult hollandokat), az Egyesült Államok legfelsőbb szinten eldöntött politikai szándékát azonban már az idő tájt sem lehetett ilyen könnyen félresöpörni.

A második úton, immár kétszer annyi, kilenc hajóval visszatérő parancsnok a fenyegetésével kierőszakolta az első kétoldalú szerződéseket, az előzményét Japán 1868-as megnyitásának (amely némi polgárháború árán a tényleges császári hatalom visszaállítását jelentette – az új uralkodóról nevezik a reformkor kezdetét Meidzsi-restaurációnak –, és sokkal sikeresebb lett a harmadik világ többi népének sorsánál, hiszen a szigetből nem hogy gyarmat nem lett, de villámléptű fejlődése révén pár évtized múlva már európai hatalmakat győzött le...).

Perry azonban még újdonság volt mint jövevény, és ő is látott szokatlan dolgokat. Távozása előtt a házigazdák búcsúajándék gyanánt egyebek mellett több mint 60 kilogrammot nyomó rizseszsákokat küldtek számára. Amikor azonban azzal szembesültek, hogy az amerikai matrózoknak nagy terhet jelent a pakolás, előkerítettek huszonöt, jó húsban és erőben lévő férfit, akik seperc felhajigálták a cuccot a fedélzetre.

Mielőtt felhúzták volna a horgonyt, a látogatók még egy meghívásnak is eleget tettek: a helyiek is le akarták valamivel nyűgözni a modern holmijaikkal „villogó" amerikaiakat, ezért szerveztek nekik egy bemutatót a markos legények párviadalával. A mindössze egy ágyékkötőben feszítő és „kollégáikat" taszigáló súlyos egyéniségekről a vendégek megtudták, rikisiket, azaz szumóbirkózókat láttak – az addig megvetett nyugatiak közül elsőként.

Perry a naplójában még gyerekesnek írta le a „bika módjára egymásnak eső túltáplált emberszörnyek" küzdelmét, harminc esztendőre rá azonban egy honfitárs fiatalember már odáig merészkedett, hogy felvételét kérte a versenyzők közé. Az illetékesek akkor még kapásból nemmel feleltek az ötletére. Évtizedek múltán, a II. világháborút követően viszont már megnyíltak a kapuk: „úttörőként" egy, az Egyesült Államokban született japán, majd egy koreai kapott rajtengedélyt.

A nemzetközi helyzet azóta fokozódott: a témáról szóló 2007. április 17-i NS-cikk megírásakor létező legfrissebb statisztika arról árulkodott, hogy összesen hat osztályban már 59 „légiós" szerepelt. Az élvonalba a „közelből" hét mongol és egy dél-koreai, továbbá két orosz, valamint egy-egy bolgár, grúz és észt küzdötte fel magát.

Japánban sokan ferde szemmel nézték és nézik máig, hogy sajátjaiknak „holmi" kelet-európai műszumósokkal kell megbirkózniuk, de a mongolokért sincsenek oda. Különösen Aszasorjut szapulták, ő pedig nem akárki: az utóbbi idők egyik legnagyobb, egyben legellentmondásosabb klasszisának számított.

Ami tény: a szülővárosát, Ulánbátort 1997-ben, 17 esztendősen elhagyó, s hamarosan már az egyik neves szumóistállóban alkalmazott Dolgorsürengiin Dagvadorj 2003 és 2007 között az egyetlen jokozuna (nagy bajnok) volt. Ami feltételezés: diadalmenetét annak (is) köszönhette, hogy megvesztegette a vetélytársait.

A jaocso, vagyis a pénzért megvásárolt siker fogalma nem ismeretlen a távoli Keleten, állítólag már a kilencvenes években felvetődött, hogy az összecsapásokat felvezető rituálék során a csatatérre szórt sóval hiába száműzik a gonosz szellemet, az csak visszatér. Másként: már akkor adták és vették a meccseket. Mindezt két neves versenyző tárta a nyilvánosság elé – megdöbbentő mondataik után nem sokkal mindketten váratlanul elhaláloztak...

„Aszasorju már azt megelőzően fizetett a győzelmekért, hogy jokozuna lett" – idézzünk most egy öt évvel ezelőtti nyilatkozatot az egyik japán magazinból. Aki tette – az egészségét féltve – a neve elhallgatását kérte, annyit tudni róla, hogy aktív, a tűz közelében lévő birkózó volt.

Mi tagadás, alaposan kiborította a bilit, a végére eljutott odáig, hogy az élvonal 70 százaléka így vagy úgy érintett a jaocsóban, mindössze tucatnyi a becsületes rikisik száma. Mivel a „tiszta tizenkettőt" név szerint említette, aki végigböngészte az első osztályú szumósok listáját, kikövetkeztethette, ki ad(hat)ott vagy kap(hat)ott pénzt azért, hogy nyerjen vagy veszítsen.

Ha igaz, amit a jólértesültek állítottak, nem keveset, 800 ezer jent (akkori átváltással 1.2 millió forintot) kellett fizetni egy átlagos élvonalbeli sikerért a szumóban (Aszasorju állítólag ennyit adott ellenfeleinek, hogy hibátlan mérleggel zárhassa a 2006. novemberi nagy tornát).

Hangsúlyozzuk, átlagos: a botrányt megszellőztető japán lap információja szerint vívtak olyan mérkőzést is, amely után az alulmaradónak tízmillió jen (mintegy 15 millió forint) ütötte a markát, miközben olyan rikisi is akadt, aki mindössze a huszadáért adta el a lelkét.

A tarifa hallatán nem kell hanyatt esni, a legjobbaknak van miből megvesztegetni riválisukat: aki a csúcsra jut, egyhamar a milliomosok között találhatja magát. Akárhogy is nézzük, kifizetődő lehet a győzelem – és persze a vereség is.

A legnagyobb vesztes viszont maga a sportág. Noha a Japán Szumószövetség (NSK) vezérkara azon melegében nyomozást indított, s lezártával elégedetten nyugtázta, hogy a cikk hemzseg a valótlan állításoktól, a közvélemény kétkedve fogadta a vizsgálat eredményét.

Per is indult, de fordított szereposztással: az említett magazin 2007. januári állításait (lásd például a százszázalékos mutatójú elsőséget megcélzó előző őszi bundáról) megtámadó szövetség – melynek tanújaként 2008 októberében a jokozuna is megjelent a bíróságon (soha elődjei közül senkivel nem fordult ez elő!) – összesen 660 millió (!) jent követelt az újság kiadóján, és a következő tavaszon nyert is, noha jóval kisebb összeget (437 ezer jent).

Ám hiába védte ki ezt a fenyegetést is az NSK, tavaly már nem volt menekvés: egy vizsgálat sms-üzeneteket derített fel, amelyek bizony egyértelműen előre megbeszélt eredményekről szóltak. Tizennégy rikisi vallotta be, hogy pénzt fogadott el vereségért – őket bűnösnek találták, és azonnali visszavonulásra kényszerítették. A kínos eset miatt az április oszakai verseny elmaradt – ilyesmi 1946 óta nem fordult elő. A szövetség illetékes bizottsága pedig kimondta: a bundázás elterjedt gyakorlat lehet a szumóban, és a problémát szerintük nehéz lesz teljes mélységében feltárni...

A vesztegetési gyakorlat azonban csak az egyik jelentős gond. A japánok által (eredetileg) mélyen tisztelt sportág válságát az is okozza, hogy a dodzsóba, vagyis a 4.55 méter átmérőjű ringbe egymás után lépnek be a külföldiek – a fanatikusok elsősorban őket hibáztatják mindezért.

A sokáig legyőzhetetlennek tűnő Aszasorju karrierjének ugyan nem a 2007-es botrány vetett véget, de túl sok egyéb ügye is volt, és ez egy idő után soknak bizonyult. Még abban az évben több hónapra felfüggesztették, sőt juttatásait 30 százalékkal csökkentették, mozgását (!) pedig erősen korlátozták (otthonára, az edzőteremre, és a kórházra), miután egy vidéki viadalt sérülésre hivatkozva lemondott, ugyanakkor egy Nakata Hidetosi részvételével rendezett jótékonysági futballmérkőzésre viszont hazautazott Mongóliába...

A példakép szerepének nem hiánytalanul eleget tévő vétkes ezután visszatérhetett, de 2010 elején egy torna alatt éjszaka ittasan inzultusba keveredett valakivel egy night-club előtt (mondjuk úgy, hogy a 184 centi magas, 153 kilós bajnok megütötte áldozatát), amiből hosszadalmas eljárás származott, a 68. jokozuna pedig inkább bedobta a törülközőt és visszavonult.

A terhére rótt erőszakos aktust mindvégig tagadta, és hazájában olyat is nyilatkozott, hogy idegenként valójában ki akarták szorítani őt a sportágból, és hogy képesnek érezte magát a 30-nál több tornagyőzelem elérésére. Történetünk idején 20-nál járt, távozásakor 25-nél, amivel az örökranglistán a harmadik helyen áll – míg az összetettbeli első helyezett 32-vel, azaz belátható távolságra tőle.

Sokan tehát úgy vélik, a japánok nem akarták, hogy egy külföldi megdöntse honfitársuk, a hatvanas években uralkodó Taiho abszolút rekordját. A tendencia azonban egyértelmű: 2000 óta nincs hazai nagy bajnok, a cím jelenlegi egyetlen viselője pedig megint csak egy mongol, név szerint Hakuho...

(Apropó: Mongóliában népi felháborodás tört ki Aszasorju meghurcolása idején, és az ottani külügyminisztérium kénytelen volt közleményt kiadni, hogy a két ország közti kapcsolatok ettől függetlenül továbbra is virágoznak...).

A szumó azonban nem csupán olyan értelemben nem a japánok sportja már, hogy még az ozekik (a második legkomolyabb rang) között is előretörtek az egyéb ázsiai, óceániai (pl. Hawaii-ról való) és európai származású klasszisok – annak ellenére, hogy korábban két lépcsőben korlátozták a határon túlról érkezők lehetőségeit: előbb istállónként maximálva a számukat, majd a honosítottakra is kiterjesztetve a „szűrést".

A bajok mögött részben ugyan az áll, hogy messze földön is felfigyeltek a szumókarrierben rejlő meggazdagodási lehetőségre (gondoljunk csak az exszovjet versenyzőkre, és különösen a birkózást otthon magukba szívó grúzokra, oroszokra – mármint a kiterjedt államban élő kaukázusiakra –, bolgárokra, stb.), de még inkább, hogy a sportág már nem a legnépszerűbb a szigetországban: előbb a baseball hagyta le, de egy ideje már a futball is, míg a test test elleni küzdelemre vágyók egyre inkább K1-et néznek a tévében.

A viadalokon már nem mindig van telt ház, nem kígyóznak hosszú sorok a pénztárak előtt. A sajátjaiknak ugyanis hiába szurkolnak, azoknak nincs esélye az igazi címekre. Na de ez sem véletlen: Aszasorju szerint „a japán fiatalok jó részéből hiányzik a keménység", szakértők pedig úgy vélik, a gyorsételeken és videojátékokon, számítógép előtt felnövő mai ifjúság már nemigen fogható a szumóiskolákban megszokott aszketikus, kemény életvitelre, miközben a spotág ősi múltjából eredő emelkedett, „szent" jelleg meglehetős kontrasztban áll a hétköznapok prózaiságával.

Hiszen Japánnál keletebbre aligha van bármi is – ám az ottani világ modernitása sok tekintetben a legnyugatibbak közé tartozik. Perry admirálist nem nyűgözték le a szumósok, azok utódait viszont lenyűgözte az amerikaiak életmódja...