Befejezte a Showtime Lakers szülőatyja

„Amikor csaknem harminc esztendeje az edzői pályát választottam, megígértem magamnak, de még inkább a sportágnak, hogy csak addig folytatom, amíg minden mást alá tudok rendelni az edzősködésnek. Az első huszonöt évben nem volt gond, az utolsó ötben viszont egyre inkább konfliktusba keveredtem önmagammal. Ma pedig egészen biztosan tudom, hogy ezt nem akarom már tovább csinálni.

A sportágat nem szándékozom elhagyni, továbbra is részt akarok venni a csapat, a Heat építésében, abban, hogy újra a régi, 2006-os fényében csillogjon a franchise, de meggyőződésem, hogy azzal szolgálom leginkább az ügyet, ha átadom a vezetőedzői posztot valaki másnak."

Pat Riley bejelentése, amellyel az NS 2008. május 4-i száma foglalkozott részletesebben, igazából senkit sem lepett meg. Az NBA akkor befejeződő alapszakaszában 15/67-es mérleggel a liga messze leggyengébb csapatává züllesztette a két esztendővel azelőtt még bajnok Miamit – korábban csupán az 1998-as Chicago Bulls vált ilyen rövid idő alatt éllovasból sereghajtóvá...

Az együttes valójában már április 16. óta tudott a szakember döntéséről. Aznap, a szezon utolsó hazai meccse előtt Riley egy példabeszéddel hozakodott elő a Forrest Gump című filmből merítve az ihletet. „Forrest elkezd futni, csak fut, fut, s egy idő után tömegek futnak vele. Aztán hirtelen megáll. Elfáradt. És csak annyit mond: futásomat befejeztem..."

A 26. NBA-idénye inkább volt vesszőfutás... Még akkor is, ha azt a bizonyos utolsó, Atlanta Hawks elleni mérkőzést megnyerte a Heat. Ez volt a csapat tizenötödik győzelme az idényben, – 67 vereség mellett...

Persze Rileyra – vagy „Rilesre", ahogy az örök barát, Earvin „Magic" Johnson (Rileynek csak „Buck") szólította – nem mint lúzerre emlékszünk. Akik nem mostanában láttak először kosárlabdameccset, azok tudják: a sportág történetének alighanem legparádésabb csapata volt az övé negyed századdal ezelőtt.

Az akkor 36 esztendős fiatalember 1981 novemberében, 11 meccs után vette át a Los Angeles Lakers vezetőedzői posztját Paul Westheadtől. Ezzel olyan, kilencéves sikersorozat vette kezdetét, amelyben négyszer nyert bajnokságot a gárda, és ötször lépte túl a hatvan győzelmet az alapszakaszban.

Persze Riley nem kutyaütőket „örökölt" Westheadtől: Kareem Abdul-Jabbar, Jamaal Wilkes, Magic Johnson, Norm Nixon, Mitch Kupchak, Michael Cooper, Bob McAdoo, Kurt Rambis. Megannyi legendás név, akik közül még 1990-ben, a szakember utolsó Los Angeles-i évében is ott voltak ketten: Magic és Cooper. Közben pedig zsenik sokaságát szerződtette a nagy csapatépítő: James Worthy, Byron Scott, A. C. Green, Orlando Woolridge, Mychal Thompson, Vlade Divac.

Az együttes játékstílusát az 1979-es Bob Fosse-film (Mindhalálig zene – All that jazz) kultikussá vált Roy Scheider-bemondása („It's showtime, folks!") nyomán Showtime Basketballnak nevezték – nem alaptalanul.

Amikor Magic elindította a gyors lerohanást, és a szárnyakon a sportág történelmének legjobb befejezői, Byron Scott és James Worthy várták a „no look passt", vagyis hogy az ördöngös irányító balra nézzen, és jobbra adja a gólpasszt, illetve fordítva, már félúton talpra emelkedett az inglewoodi Forum 17 505 nézője (mindig garantálva volt a telt ház...).

S ha nem ők zsákoltak, akkor jött a 218 centis „trailer", a támadást követő biztosító, bizonyos Kareem (akivel, még annak Lew Alcindor korában, Riley egy középiskoláskori nagy derbin mint ellenfél csapott össze 1961-ben), vagy a liga vasembere, A. C. Green, aki 1192 NBA-mérkőzést játszott megszakítás nélkül – többet, mint bárki más.

A csodacsapat sikert sikerre halmozott: bajnoki cím rögtön a szakvezető első nekifutására, 1982-ben, továbbá 1985-ben, 1987-ben és 1988-ban is, de 1989-ben is simán diadalmaskodott volna, ha a Detroit Pistons elleni döntő első meccse előtt nem dől ki Scott, a második derekán pedig Magic – a komplett hátvédpár.

Azért az 1987-ben és 1988-ban végrehajtott duplázás – ilyesmire korábban majd' húsz évig nem volt példa – mégiscsak bekerült az annalesekbe, miként az is, hogy az 1987-es győzelmi parádén Riley fél Los Angeles füle hallatára megígérte, hogy a következő évben is győznek.

S győztek is. Ám az újabb diadalmenet előtt Magic félrevonta mesterét, és csak annyit sziszegett a fülébe: „Ha most is megígérsz valamit, ledugom az öklömet a torkodon..." Riley csendben maradt, de kitalálta, sőt le is védte a háromszori ismétlés, a „three-peat" fogalmát, amit – pechjére – néhány évvel később a Chicago Bulls valósított meg. Kétszer is...

Ő maga 1990-ben elhagyta az Angyalok Városát, és New Yorkba szerződött. A Knickset 1994-ben döntőig vitte, de ott 4–3-ra alulmaradt a Hakeem Olajuwon vezérelte Houston Rocketsszel szemben.

Majd 1995-ben a Miami Heat következett, eleinte nem sok sikerrel. A 2003-as szezonkezdet előtt Riley le is mondott a vezetőedzői tisztségéről – „csak" elnök maradt –, hogy aztán 2005. december 12-én újra aktivizálja magát. Máig él a gyanú, hogy valójában elmozdította Stan Van Gundyt, látva, hogy Shaquille O'Neallel, Dwyane Wade-del, Gary Paytonnal, Antoine Walkerrel, Jason Williamsszel jó az esély valami nagyot alkotni – például megnyerni a ligát, ami mindössze két másik szakvezetőnek sikerült két különböző alakulattal is mostanáig.

Nagyot is alkotott: a csapatot bevitte a döntőbe az örök mumus Detroit Pistons legyőzésével – ez már a kilencedik alkalom volt, hogy eljutott a legutolsó párharcig, ráadásul egyes-egyedül ő tudott NBA-fináléig menetelni három együttessel is –, majd ott az első két meccs elvesztése után bravúrosan fordítva 4–2-re leverték a Dallast, megszerezvén a franchise első, egyben (a vonatkozó örökranglistán Phil Jackson és „Red" Auerbach mögött a harmadik helyre előrelépő) Pat Riley ötödik bajnoki címét.

Mármint edzőként, mert hiszen annak idején, 1972-ben – igaz, nem showtime színvonalon, csupán mint peremember – már (Lakers-)játékosként is az ujjára húzhatott egy aranygyűrűt.