Póló BL: itt Kásás, ott Kásás - meg a mieink

A vízilabda Bajnokok Ligája 2001–2002-es kiírásának final four-rendezéséért az Athén–Budapest–Nápoly hármas versenyt a LEN illetékes vezetője szerint egyértelműen az előző évi Eb-n szerzett igencsak pozitív tapasztalatok (naponta telt ház, tökéletes szervezés, minőségi tévéközvetítés) döntötték el a Margitsziget javára.

A hazai színeket képviselő Domino-Honvéd múltja ugyan nem volt olyan fényes, mint a másik három finalistáé, hiszen soha korábban nem nyert nemzetközi kupát, de az akkor már rendkívül erős szponzori háttérrel rendelkező csapat az első bajnoki címe (2001) után az európai porondon is rögtön robbantani készült, s ennek érdekében három olimpiai bajnokot is hazacsábított külföldről.

A húzás duplán kamatozott: az együttes pár nappal azelőtt megvédte az ob I-es „trónját", másrészt a BVSC után második magyar alakulatként bejutott a legrangosabb sorozat négyes döntőjébe – saját legelső próbálkozására!

A négy között 2002. május 24-én a Posillipo volt az ellenfél, amely a kilencvenes évek elejétől a világ pólóját akkor uraló Olaszország vezető gárdájává nőtte ki magát. A BL-ben, hazai medencében 1997-ben a kontinens legjobbjává lépett elő, majd 1998-ban mindjárt meg is védte az uralmát. Az aktuális kiírásban pedig biztosan menetelt a végküzdelmekig, a selejtezőben többek között elég sima vereséget mérve például a Honvédra is Budapesten.

Ezúttal a hatodik (!) játékrészben 22 másodperc volt vissza, amikor a kihagyott négyméteresei miatt kissé tán kedvét vesztő Kásás Tamást Sugár Sándor szerelte, és nyolc, amikor Molnár Tamásról az időkérést követően kiszórták Steinmetz Barnabást, az olaszok másik magyar klasszisát.

Hat, amikor Kiss Gergőhöz került a labda, és öt, amikor lendült a karja. A balkezes ász gatyáig kiemelkedve a vízből döntésre kívánta vinni a dolgot. A helyszínen ötezer drukker szeme szegeződött rá – rá, akinek a játéka még előző este is kérdéses volt, rá, aki kettős arccsonttörése ellenére egy speciális védőszerkentyűvel mégis vállalta a meccset!

Négy, azaz négy másodperc volt a hosszabbításból, és 8–8 állt az eredményjelzőn, miközben Francesco Attolico kapuja felé viharzott a lövés. Talpon az uszoda, talpon a Domino-kispad. Ha ez bemegy... És megrezdült a háló, 9–8! Nem kellett a hirtelen halál, ehelyett őrületes ünnep kezdődött: BL-döntős a Honvéd!

Ez a siker jelkép is volt egyben: ha egy Kovács István-vezette csapattal találkozott a Paolo De Crescenzo gardírozta Posillipo, akkor az ajtó bezáródott a nápolyiak előtt. A Napoli csak azután tudott Európa bérceire hágni, amikor kikopott az útjából a BEK-győztes Újpest. Most, hogy megint megérkezett az elitbe a magyar tréner – ezúttal a Dominóval –, szokás szerint a mieink kerültek nyeregbe. Mint régen, hosszabbításban.

Pár év alatt nagyot változott tehát a világ a Kőér utcaiakkal, a tervszerű építkezés, a tudatos munka, a sikerKovács edző odacsábítása meghozta a gyümölcsét – ám hátravolt még az utolsó rivális, a másik ágon a címvédő Jugnak az előző évi döntő fiaskójáért semleges környezetben törlesztő Olympiakosz.

A magyar játékosok (Tóth Imre, Biros Péter, Takács Attila, Molnár Tamás, Gombos Gábor, illetve a csereként beszálló Jäger Gábor, Bereczki Miklós, Szivós Márton, Bárány Attila és Sugár) közül a kapus Kovács Zoltán és Kiss Gergő tudott már mesélni arról, milyen érzés klubcsapattal a mennybe menni: előbbi 1994-ben (mesteréhez hasonlóan) a lilákkal, míg utóbbi 1998-ban pont a Posillipóval élte már meg ezt a pillanatot.

Ezúttal azonban a második negyedben egy perc alatt fordítottak az irtózatosan fegyelmezetten játszó vendégek, és bár érezte, tudta a közönség is, hogy most kell csak igazán a szurkolás – torokszakadtából szólt a „Hajrá, Honvéd!", csodálatos volt a hangulat –, szinte semmi sem jött össze...

Bezzeg odaát! Szárnyaltak a görögök, és felocsúdni sem maradt idő, máris 3–7 állt az eredményjelzőn. Eldőlt. A Domino küzdött, harcolt ugyan, ám nagy falatnak bizonyult számára ez az Olympiakosz (fontosabb játékosai: Voltirakisz kapus, Kalakonasz, Hadzitheodoru, Hatzisz, Vlontakisz, Trbojevics, Tomakosz).

A Vasas Mladost elleni friss KEK-győzelme után újabb nemzetközi kupasiker reményében özönlött a nép a Hajósba, ám meg kellett elégednie az ezüstéremmel. Persze a budapesti csapat így is minden dicséretet megérdemelt, hiszen első nekifutásra azon nyomban BL-döntőt játszhatott, azon nyomban megmutatta az oroszlánkörmeit (és két évvel később már senki sem állította meg!).

A földrész új uralkodójává azonban ezúttal még a Pireuszt koronázták – a befejező negyedben higgadtan őrizte az előnyét (9–7-tel zártak) –, azt az együttest, amely egy ideje már-már állandó résztvevőjévé vált a kupafináléknak, amely 2001-ben BL-második lett, s amely 2002-ben Kásás Zoltánnal megérdemelten hódította el a serleget.

A diadalhoz ugyanis „magyar vérre" volt szükség, természetesen nem a rosszabbik értelemben. A játékosként egykor világ- és Európa-bajnok szakember – a vízben még őt is túlszárnyaló Tamás édesapja – az NS-nek a következőket mondta:

„Rendkívül boldog vagyok, hogy titkos vágyainkat sikerült megvalósítanunk – jelent meg egy mosoly az arcán. – Az első, alapvető célkitűzést már az elődöntőben teljesítettük, mivel visszavágtunk a Jugnak a tavalyi dubrovniki vereségért. A ráadás pedig egyenesen fantasztikusan alakult, hiszen egy kimondottan jó, kemény gárdát sikerült legyőznünk."

Az Olympiakosz trénere amúgy mintegy kiérdemelte az európai csodatévő titulust: Óbecsén a jugó bombacsapat (Naftagas Becsej) három esztendőn át kísérletezett azzal hasztalan, hogy BL-győztes legyen, erre Kásás leült a padjukra, és az első éven révbe vitte a szerbeket.

Aztán hogy a vajdasági klub tönkrement, Hellászba hívták, a megelőző négy szezonban három nemzetközi kupafinálét vesztő (az egyiket a Fradi ellen a KEK-ben, 1998-ban) pireusziak szakvezetőjének. Az eredmény ismert. S hogy miért lett ennyire sima az út vége?

„Kettőt nyertünk otthon a görög bajnoki döntőben, ami után a Vuliagmeni átállt egy iszonyatosan kemény, szoros emberfogásos védekezésre, a bírók pedig hagyták. Ennek ellenére az ötödik összecsapáson végül nyertünk, s közben felkészítették arra az együttest, ami itt várt rá. A játékosok tudtak úgymond válaszolni, nem lepődtek meg, ami a Jug elleni találkozó kulcsa volt.

Azt se feledje, hogy összességében remek játékosaim vannak. Rutinosak, szinte mindenki huszonhat-huszonhét év fölötti, sok nagy csatát megjártak már. A bajt az jelenti, hogy nyolcan alapemberek, a többiek kiegészítőek, na most a kezdőbe ugye heten férnek be, azaz valaki mindig megsértődik. Minden egyes meccs előtt le kell ülnöm az aktuális kimaradóval, s nem elég, hogy csupán azzal próbálom elütni a történéseket, hogy intézzétek el, lehessen nyolcan is kezdeni, s akkor megoldódik a probléma.

Ezen túlmenően ennek a csapatnak van egy félelmetes tulajdonsága: minél élesebb a meccs, annál jobban koncentrálnak a játékosok. A könnyebbnek ígérkező összecsapásokra egyszerűen képtelen vagyok összerázni őket, engem az agyvérzés kerülget a kispadon, látván, miket csinálnak, viszont nagy tétnél minden megfordult.

Épp ezért kérhettem tőlük nyugodt szívvel a mostani mérkőzés előtt: hagyják meg az idegeskedést a Honvédnak, csak a játékkal törődjenek. Elvégre az már a tavalyi Európa-bajnokságon kiderült, hogy a hazai pálya mekkora pszichés nyomást jelent, ami egy olyan együttesnél sokat számíthat, amelyik nincs százszázalékos állapotban. Azt hiszem, ennek a meccsnek többek között ez volt a kulcsa."

Edzőjét istenítette az e találkozóval búcsúzó kapus, Geraszimosz Voltirakisz is: „Köszönöm Kásás Zoltánnak ezt a sikert. Ő kellett ahhoz, hogy nyerni tudjunk. Hihetetlenül tapasztalt szakember, aki el tudta érni: higgyünk a sikerben, higgyünk abban, hogy győzhetünk, s akkor meglesz az eredmény. Ennél szebb véget el sem tudnék képzelni a pályafutásomnak: ilyen társak között, ilyen edzővel, egy ilyen fantasztikus helyszínen megnyerni a Bajnokok Ligáját, ez csodálatos!"

Idősebb Kásás mindehhez csak annyit tett hozzá: „Igen, direkt hangsúlyoztam a fiúknak: olyan uszodában fognak játszani, amelyhez fogható nincs a világon. Telt ház előtt, értő, a vízilabdát imádó közönség előtt – ha valahol feledhetetlen élményre tehetnek szert, akkor az a Margitsziget."