Görcsös fordítás, nevetséges finis a Garroson

Coria, Vilas és Gaudio – argentinok minden mennyiségben

Az 1993 és 2003 közti évtizedben ötször avattak spanyol bajnokot férfi egyesben a Roland Garroson, háromszor úgy, hogy a fináléban legyőzött is egy honfitárs volt, és miután további két alkalommal jutott el a döntőig spanyol teniszező, a párizsi versenyt méltán tekinthettük egyre inkább spanyol Grand Slam-tornának.

Különösen a történetünket megelőző két esztendőben, hiszen 2002-ben Albert Costa, utána meg Juan Carlos Ferrero diadalmaskodott – legközelebb viszont ők sehol sem voltak. Mi több, a félelmetes „armada" képviselői közül egyedül az 1998-ban győztes Carlos Moyá verekedte be magát a legjobb nyolc közé, onnan azonban már ő sem tudott továbbjutni. Mint sok klasszisnak, neki is argentin teniszező okozta a vesztét.

Voltak néhányan. Mármint az argentinok. No nem olyan sokan, mint például a franciák vagy a spanyolok, a 128-as főtáblán csupán nyolcan vágtak neki a küzdelmeknek. Ehhez képest négyen eljutottak a negyeddöntőig, hárman pedig az elődöntőig, ami, lássuk be, szédületes eredmény.

És bárki bátran megtippelhette, hogy egyikük Grand Slam-bajnokként utazhat majd haza, mert azt azért senki sem hihette, hogy a „kakukktojás", a kétségtelenül káprázatosan teniszező, de nem kifejezetten nyerő típus Tim Henman képes lesz egymás után két argentint is legyőzni.

Ehhez csak egyetlen adalék: John McEnroe például bevallottan szorított a brit játékosért („üde színfolt a Garroson"), de azt mondta, ennyi argentinnal senki sem tudna megbirkózni. Biztatásképp mindenesetre kijelentette, „Tim nincs olyan nehéz helyzetben, mintha Wimbledonban kellene megvernie Pete Samprast", jóllehet azt is megjegyezte, hogy „ha Henman nyerni tud itt, esküszöm, fejen állva fogom leközvetíteni az első szettet Wimbledonban".

Be is jött a régi tétel, amely szerint salakon nem érvényesül(het)nek a szerva-röpte játék képviselői. „A legjobbamat fogom nyújtani, és az elég lesz Henman ellen" – jelentette ki magabiztosan még a kezdés előtt az addig szettveszteség nélkül álló Guillermo Coria, úgyhogy hiába szorult szigetországi vetélytársa kezébe rengeteg tudás, a Párizsban – meg úgy egyáltalán – egyre ritkábban látható hálózós játékkal nem tudta megállítani a földkerekség legjobb salakspecialistájának tartott argentint.

Az apró termetű, 22 éves dél-amerikai egyébként nem az a típus, akiért bármikor is rajongana a világ, mondhatnánk azt is, semmi különlegeset sem csinált – azt viszont hihetetlenül kiegyensúlyozottan. Egyszerűen nem hibázott. Olyan labdákat ért el és ütött vissza kontratámadást indítva, amelyekre ekkor tájt (2003-tól 2005-ig tartó fénykorában) talán csak ő volt képes, ráadásul szinte mindig megérezte, hová érkezik a labda a túloldalról.

Egyelőre ugyanakkor még nem lehetett biztosra venni, hogy druszája (aki után a keresztnevét kapta!), Guillermo Vilas 1977-es diadalát követően ő lesz az első argentin, aki révbe ér Párizsban. Ott volt tudniillik Gaston Gaudio is. Ez a 25 esztendős fiatalember azokban a napokban még annyit sem rontott, mint Coria, és miután leiskolázta a korábbi világelső Lleyton Hewittot, ezúttal úgy verte meg három szettben a papíron szintén jóval esélyesebb David Nalbandiant, hogy a második játszmát 1:5-ről nyerte meg, útközben szettlabdát is hárítva.

Mindenesetre hármójuk révén több mint két évtized után megdőlt a Garroson a „nemzeti rekordjuk", amelyet 1982 óta Vilas és José-Luis Clerc tartott: akkor két argentin volt ott a legjobb négy között férfi egyesben.

„Érzelmekkel teli, nagyszerű mérkőzés lesz, ebben biztos vagyok, amiként abban is, hogy nem ez az utolsó alkalom, amikor hazámbeli teniszező játszhat Grand Slam-döntőt. Évek óta ott vannak a srácok a nagy lehetőség kapujában, közülük Coria és Gaudio volt az első, aki élni is tudott vele. Bármelyikük is nyer majd, elmondhatatlanul boldog leszek" – osztotta meg gondolatait az érdeklődőkkel Vilas az addig példa nélküli, „színargentin" GS-fináléról.

A salakpályás nagyhatalomnak számító dél-amerikai ország két jeles képviselőjére várt, hogy eldöntsék: melyikük léphet a nagy előd nyomába hosszú „nélkülözést" megszakítva, kereken negyedszázaddal az utolsó siker, az 1979-es Australian Open-diadal után. Mindkettejük életében ez jelentette az első igazán nagy finálét; Coriának korábban egy Roland Garros-elődöntő (2003), illetve egy US Open-negyeddöntő (2003) volt a legjobb eredménye a GS-viadalokon, míg Gaudio egyetlen árva párizsi nyolcaddöntővel (2002) büszkélkedhetett.

„Tizenöt hosszú éven keresztül minden mást a tenisz alá rendeltem, azért dolgoztam, hogy egy napon döntőt vívhassak a Roland Garroson – hát ezért érzékenyültem el – habogta a Nalbandian felülmúlását követően sírva fakadó játékos. – Most a salakkirállyal fogom felvenni a harcot, s nyilván életem legjobb játékát kell nyújtanom, ha győzni akarok – de szerintem képes leszek rá. Muszáj" – tette hozzá Gaudio.

A nagy fogadkozás dacára mégis úgy indult: itt bizony nem lesz izgalom. Aztán hirtelen megváltozott minden. Az öt évvel azelőtt juniorként már egyszer élen végző, ezúttal is jó ideig parádézó, abszolút esélyes Coria combja a negyedik játszma 1:1-es állásánál begörcsölt, és végül három esztendővel idősebb, ám hozzá képest ismeretlen riválisa vitte haza a trófeát.

Az első és az utolsó labdamenet között három és fél óra telt el, Gaudio 0:2-es szettállásról fordított, úgyhogy akár drámainak is titulálhatjuk a finálét, pláne, hogy Coriának volt két meccs-, vagyis ez esetben bajnoki labdája is – a tenisz ún. nyílt korszakában (open era) ő az egyetlen férfi egyesben, aki ilyen helyzetből is el tudott bukni a végső erőpróbán...

Szóval le a kalappal Gaudio előtt, amiért a sírból volt képes visszahozni a döntőt, és ugyanígy dicsérhetnénk Coriát, amiért kínlódva is végigküzdötte a 8:6-ra végződő ötödik játszmát. Mégis volt itt némi gyanakvás, mégpedig az előélete miatt.

Mert az az ember, aki az első hat mérkőzésén mindössze egy játszmát veszít (a Henman elleni elsőt), és szinte az összes ellenfelét simán, már-már bántó fölénnyel veri meg, ebből kifolyólag kevés időt tölt a pályán, mitől görcsöl be ilyen látványosan? És ilyen hirtelen. A címmeccs első nyolc játékát megnyerte, 6:0, 6:3-ra állt két játszma után – szülővárosában, Venado Tuertóban a helyiek már bontották a pezsgőt... –, ellenfele mintha a salakon sem lett volna, mégis felmondták a szolgálatot az izmai.

Különös... És nem is azért, mert 2001-ben több hónapra eltiltották, miután doppingolt (konkrétan nandrolont mutattak ki a szervezetében – ő „persze" az egyik, multivitaminként fogyasztott táplálékkiegészítőjét hibáztatta, be is perelte a gyártót).

Volt ott más is. Az előző évi hamburgi mestertornán Coria, amikor gödörbe került, eljátszotta a nagyhalált, úgy csinált, mintha sérülten teniszezne, ehhez képest végül vidáman megnyerte a találkozót, a döntő szettet 6:0-ra besöpörve. Utána szóváltásba is keveredett a meccsen kizökkentett legyőzöttel, történetesen Gaudióval... Attól fogva nem volt túl felhőtlen a viszonyuk, több más konfliktusuk is akadt.

Természetesen az is könnyen megeshet, hogy Coria görcsölése mögött nem rejlett semmi huncutság, hiszen szemlátomást húzta a lábát, jó néhány labdára rá sem startolt – és éppen ezért azt kell mondanunk, lehet, hogy tényleg káprázatos teljesítményt nyújtott azzal, hogy egy pont, egyetlen jól irányzott ütés híján megnyerte a Roland Garrost.

Erről azonban Gaudio is tehetett volna, az ugyanis végképp érthetetlen, hogy a salakpályák – ezúttal „félkarú" – óriása ellen ennyire megszenvedett a sikerért; rendre Coria kezére játszott, olyan ütéseket rontott el, amiért a grundon is leteremtenék, az meg egyenesen nevetségessé tette a finálé hajráját, hogy a sérült teniszező futtatta az egészségest. Sőt majdnem le is győzte...

Gaudiónak erre az indiszponáltságára is utalva írta másnapi (2004. június 7-i) címében az NS, hogy „mind a ketten görcsöltek". Ennek ellenére az alulmaradó favorit úgy nyilatkozott, hogy „Gaston megérdemli a trófeát, hiszen nagyszerűen teniszezett az elmúlt két hét során, a döntőben pedig null kettőről tudott fordítani.

Ami engem illet: érthetően csalódott vagyok, mert a bajnoki címért utaztam ide, sajnálom, hogy nem sikerült. Miután bedurrant a combom, kaptam gyógyszert, az orvos azt mondta, tizenöt perc, és hatni fog. Ezért nem hajtottam a negyedik játszmában. Utána legalább küzdeni tudtam – és majdnem nyerni is" – magyarázta a 6:0, 6:3, 4:6, 1:6, 6:8-cal záruló összecsapás után Coria, míg az új bajnok a következőt mondta:

„Amikor meccslabdái voltak, azt hittem, végem van, rendkívül ideges lettem. Szerencsére mind a kettőt hárítottam, és valahogy végül be tudtam fejezni a mérkőzést. Hihetetlenül boldog vagyok, úgy érzem magam, mintha főhőst játszanék egy filmben."

Pedig nem sok híja volt, hogy még „mellékszerepeknek" is hamar híján maradjon. Miután hazájában 1996 végén Mariano Puerta mögött a második helyen végzett a honi juniorranglistán, és a nemzetközi korosztályos versenyeken is nagyszerű eredményeket ért el, profiként valahogy nem tudta megállni a helyét. Két ATP-torna-győzelme ugyan akadt, de a Grand Slam-viadalokon örökké a vert mezőnyben zárt, a töltelékemberek között.

Sokáig nem volt könnyű sora. „Mindannyian büszkék vagyunk, mert nem felejtettük el, honnan indultunk el. Emlékszem, nem is olyan régen nem volt pénzünk utazásra, és emiatt előfordult, hogy több mint egy hónapig Európában kellett maradnunk. Ilyenkor abban bíztunk, hogy a következő versenyen szerzünk annyi pénzt, hogy hazautazhassunk – elárulom, nem mindig sikerült" – beszélt még korábban az argentin teniszezők életének egy nem túl vidám fejezetéről.

Saját maga már úgy volt vele, hogy abba is hagyja a pályafutását – ám szerencséjére kikötött egy sportpszichológusnál. A szakember helyre pofozta a lelkét, s ennek is köszönhette, hogy 2004-ben feliratozhatott a sportág aranykönyvébe. Másrészt nem kérdés, igazi „egynyári sláger" volt ő a teniszben, aki hamarosan eltűnt a süllyesztőben, és soha többé a közelébe sem került a nyolc évvel ezelőtti napoknak, amikor otthon a lapok többek között Gaudiosnak (dios = Isten) nevezték.

Az élet igazságtalansága, hogy Coriának is már csak egy jó év jutott, utána szintén visszaesett, majd végül visszavonult. Neki így egyáltalán nincs Grand Slam-elsősége, holott az egyik alapborításon egy ideig kétségtelenül, elismerten a legjobbnak számított.

Velük együtt az argentinok tündöklése is véget ért (a kivételt Juan Martín del Potro 2009-es New York-i győzelme jelenti), bár ez nem rögtön lett nyilvánvaló, mivel egy esztendővel később már négyen is ott voltak a dél-amerikai országból az első tíz kiemeltben (köztük két főhősünk), egy ötödik pedig (Puerta), akit amúgy nem rangsoroltak, el is verekedte magát a fináléig. Ott azonban kikapott – egy spanyoltól.

Aki igaz, hogy egy személyben, hiszen honfitársai közül rajta kívül azóta senki nem jutott el a döntőig, de visszaállította hazája uralmát Párizsban, régesrég feledtetve a Gaudio-féle egyszeri „beugrókat": rögtön 2005-től kezdve – amikor legelőször indult (!) – hétből hat kiírást megnyert, és még az idén is versenyben van, épp a legjobb négy között. Ő Rafael Nadal, az igazi salakkirály.