Nyers hús a jégre - öreg motorosok, végre

A sírból hozta vissza a reményt az NHL 2006-os nagydöntőjében az Edmonton Oilers, amely 1–3-as hátrányból tudott egyenlíteni, ráadásul a hatodik mérkőzésen – a finálé során először – klasszisokkal múlta felül a Carolinát. Lemosta a pályáról ellenfelét, amely az első négy találkozó után még szinte érinthetetlennek tűnt.

Ehhez képest ezúttal sehol sem volt a Hurricanes. Az első harmad ugyan gól nélkül telt, ám a Stephen Harper kanadai miniszterelnök előtt játszó Oilers kapura lövésekben már ekkor 10–3-ra „legyőzte" ellenfelét. A vendégek nem tudtak mit kezdeni az Edmontonnal, amely a második harmadban Fernando Pisani találatával vezetést szerzett, majd Raffi Torres pimasz góljával 2–0-ra elhúzott.

A Hurricanes veteránjai láthatóan fáradtsággal küzdöttek, még a nyakcsigolyatöréséből három és fél hónap után visszatérő Erik Cole sem tudta felrázni a csapatot. Az ellenállhatatlan Oilers a kapujáig csak nagy ritkán engedte riválisát, és a záró húsz percben még két gólt szerzett.

A végső dudaszó pillanatában (akárcsak órákkal korábban, a himnuszt követően) a lelátóról valaki nyers, vörös húst dobott a jégre, ez új szokás volt, amely a Detroit egykori poliphajigálását idézte, és egyelőre nem tiltották be... A csarnok népe pedig még egy győzelmet követelt, míg az óriáskivetítőn megjelent a felirat: ,,Hozzátok haza a kupát!"

Az Oilers az 1942-es Toronto után először hódíthatta el 1–3-ról a Stanley-kupát. Az első meccset 3–0-s előnyből bukta el, úgy, hogy közben megsérült az első számú kapusa, Dwayne Roloson. Mivel a mérkőzés a helyére beálló Ty Conklinon ment el, a következő alkalommal a harmadik számú hálóőr, Jussi Markkanen kezdett, és kapott egy ötöst. A legtöbben már ekkor temették az Oilerst, hiszen innen nagyon nehéz felállni.

Ám 3–1-nél, hazai pályán hosszabbításban létszámfölényes helyzetből nem tudott győzni a Carolina, az Oilers kevesebb emberrel a jégen szerezte vissza a reményt. Pisani a ráadás negyedik percében lecsapott Cory Stillman rossz passzára, kiugrott a Hurricanes játékosai között, és szólóból betalált Cam Ward kapujába.

A Stanley-kupa döntőjében korábban senki sem lőtt emberhátrányos gólt hosszabbításban, vagyis a hat évvel ezelőtti playoffban már a negyedik győztes találatot jegyző csatár történelmet írt. Az ügy pikantériája, hogy a Carolina a finálé addigi mérkőzésein nagyrészt emberelőnyös helyzetkihasználásának köszönhette a sikereit, és ezen a találkozón is fórból szerezte mindhárom gólját...

Ezúttal pedig, vagyis egy találkozóval odébb, miközben a finn kapus megszerezte élete első shutoutját a rájátszásban, a Hurricanes játékosai nem titkolták csalódottságukat a 0–4 után, miközben látszott rajtuk a zsibbadtság is.

,,Ezt a meccset gyorsan el kell felejteni. Sok veterán hokisunk van, a védelmünk is öreg már, sebességben nem voltunk partiban az Oilersszel" – mondta Peter Laviolette, a Hurricanes főedzője, aki szerint az egyetlen, ami csapata mellett szólt a 2006. június 19-i záró felvonásban, hogy Raleigh-ben rendezték a meccset.

A friss Edmonton tehát fizikailag előnyben volt, s karnyújtásnyira attól, hogy a Wayne Gretzky és Mark Messier nevével fémjelzett generáció után újra trófeához jusson.

Csakhogy igen lendületesen kezdte az utolsó erőpróbát a Carolina, mintha a sok „vénséggel" az összeállításban Laviolette mester úgy gondolta volna, hogy az elején akkora előnyt kell szerezni, amelyből már nem tud felállni a fiatalabb átlagéletkorú Oilers. Aaron Ward a 2. percben vezetést szerzett, de az első harmadban nem sikerült tovább növelni az előnyt. Az edmontoniak is hiába hajtottak, Cam Ward kapus szinte mindent megfogott.

Aaron Ward után egy másik kevés gólos védő, Frantisek Kaberle is betalált, ezzel a záró harmad előtt lélegzetvételnyi előnyhöz jutott a Hurricanes. Pisani, a playoff-gólkirály találatával felzárkózott az Oilers, ám egyenlíteni nem tudott, s amikor a kanadaiak a finisben lehívták a kapusukat, Justin Williams eldöntötte a meccset és a kupa sorsát.

Hiába állt fel tehát összesítésben 0–2-ről és 1–3-ról is az Edmonton, végül a rutin diadalmaskodott. A független szurkolók nagy része a padlóról feltápászkodó Olajosok sikeréért szurkolt, de azért kevesen voltak, akik sajnálták a diadalt a Carolina Hurricanes veteránjaitól.

Rod Brind'Amour, Glen Wesley, Bret Hedican, Doug Weight és Ray Whitney összesen 78 idényt, átlagban 15.6-ot töltött el az NHL-ben anélkül, hogy a csúcsra jutott volna. Egészen 2006-ig, amikor is végre rájuk kacsintott a szerencse. Különösen Wesley lehetett hálás a sorsnak, hiszen 1480 mérkőzéssel ő volt a legtöbbször jégre lépő aktív hokis, aki sohasem nyert Stanley-kupát. Az utolsó két meccset vállsérülése miatt kihagyó Weight története pedig azért megindító, mert korábban kilenc idényt töltött el pont a vetélytárs Edmontonnál.

A „vén harcosok" a legfontosabb találkozón, a hetediken, átérezték a tét nagyságát, és mindent megtettek a győzelemért. Amíg az Oilers hokisain a harmadik harmadig nemigen lehetett érezni a most vagy soha hozzáállást, a Carolina végig a helyzet magaslatán volt. Legalábbis ezen a 3–1-re megnyert hetedik meccsen.

Az 1997-ig Hartford Whalers néven működő, majd Észak-Karolinába költöző csapat nagy meglepetésre már az alapszakaszban is kiválóan szerepelt, összesítésben a negyedik helyen végzett. Kilenc évvel azelőtti áttelepülése óta először pozitív gazdasági mérleggel zárta a szezont, és Peter Karmanos klubtulajdonos bebizonyította, hogy az igazi (Dallasnál és Tampánál klasszikusabb értelemben vett) amerikai Délen is lehet sikersztorit csinálni a jégkoronggal.

,,A kupát a levegőbe emelhettem, és ezt elsősorban a még gyerek kapusunknak köszönhetem" – mondta Brind'Amour Cam Wardra utalva. Peter Laviolette remekül ötvözte az idősebbeket az olyan fiatalokkal, mint Ward vagy a pontkirály Eric Staal. Az egység és a rájátszásbeli felpörgés hozta meg a végső sikert, amely révén amúgy a Tampa Bayjel a megelőző évadban is diadalmaskodó Stillman sorozatban másodszor lett Stanley-kupa-győztes.

Az akkor számított legutóbbi öt idényben a Hurricanes az ötödik bajnokcsapat volt, s hogy a lockout miatt elmaradó 2004–2005-ös kiírás mennyire felforgatta az erőviszonyokat, kiválóan illusztrálja: a bajnok és a döntő vesztese az előző alkalommal, azaz 2004-ben még a rájátszásba sem került be...

A liga vezetői az elmaradó szezon után feltehetően jobban örültek volna, ha nem két kiscsapat jut el az „aranycsatáig", hiszen ez a párosítás nem volt igazán közönségvonzó a semlegesek számára. Olyasminek számított NHL-es viszonylatban, mint a 2004-es futball Eb görög bravúrmenetelése, vagy az azzal majdnem egyidejű Bajnokok Ligája-döntő a Porto és a Monaco között.

Egyes szakértők kisebb meglepetésnek vélték, ha a két gárda – tippjük szerint – a 2007-es rájátszásról már lemarad majd. S igazuk is lett, hiszen az „ezüstérmes" Oilers azóta sem tudta túlélni az alapszakaszt, és csupán egyszer a Canes is – három évvel később viszont konferenciadöntőt játszhatott! –, amely 1939 óta első NHL-együttesként vallhatta magáénak azt a kétes dicsőséget, hogy közvetlenül a végső győzelme előtti és utáni alkalommal is lecsúszott a playoffról...

A múlttal, a besorolásukkal, a jóslatokkal – illetve a jövővel – az új bajnokok aznap viszont a legkevésbé sem törődtek: ünnepelték az értékes új címüket, amelyet egy hokis értelemben cseppet sem szokványos vidék képviselőiként, fordulatos párharcban hódítottak el, és amelyet már nem lehet elvenni tőlük.