Sztojan Ivkovics: a brooklyni kosaras 20 éve

Pécsen a 2000-es évek közepén újra divat lett férfi kosármeccsekre járni. Azt, hogy a lányok találkozóin telt ház gyűlt össze, addigra már régen megszokhattuk, a 2005–2006-os idényben viszont rendre több ezren látogattak ki az erősebbik nem mérkőzéseire is.

A PVSK-Pécs Expo ugyanis története legjobb évadját zárta, bekerült a bajnoki elődöntőbe, ahol sorsfordító ötödik találkozóra késztette a sokkal esélyesebb Albacompot. A végül negyedik helyezett csapat „tavaszi hadjáratának" vezére Sztojan Ivkovics, a minden hájjal megkent ősz center volt.

„Ha nincs a térdsérülésem, biztosan folytatom – mondta az NS 2006. június 25-i számában a nagy veterán, aki hat éve a szakmai igazgatói posztra váltott az egyesületnél. – Három-négy jó évem még lehetne a magyar mezőnyben, de azt gondolom, az igazán jó játékosnak tíz meccsből legalább nyolcon jól kell teljesítenie, én pedig a sérülésem után már csak hatszor tudtam a magam szempontjai szerint jól játszani."

Ivkovics, miként hozzá hasonló sorstársai közül sokan, a délszláv háború zűrzavaros időszakában került Magyarországra. Előtte öt évig a szabadkai Szpartak mezében szerepelt, többek között a később világbajnoki címig jutó Dejan Koturoviccsal egy gárdában.

„Kmézics Zoránnal is együtt játszottunk korábban Szabadkán. Ő kilencvenkettőben már az Olajban kosarazott, bajnoki címet is nyert. Ő szólt, hogy jöjjek Szolnokra. Jöttem. Sohasem bántam meg" – emlékezett a center.

Azóta egyetlen évre sem hagyta el Magyarországot, pedig lett volna kérője bőven. Nem volt rossz ajánlólevél, hogy sihederként szerepelt a világhírű Buducsnoszt Podgoricában, ahol minden idők egyik legjobb jugoszláv kosárlabdázója, Zoran Szlavnics is edzette egy ideig. „Dusko Ivanovics volt ott az igazi vezér, így, szó szerint" – adott jellemzést a Saski Baskonia (a volt TAU Cerámica) jelenlegi tréneréről az egykori beosztott, aki a montenegrói Kotorban felnövő ifjúként („Brooklynnak hívták a kerületet, ahol nevelkedtem" – mosolygott) sosem kerülte a balhés szituációkat.

„Máshol nem lettek volna olyan lehetőségeim, mint Magyarországon – folytatta. – Amerre csak jártam, mindenhol figyelembe vették, kikkel szeretnék együtt játszani. Amikor meg sokkal több pénzért hívtak jobb európai csapatokba, már itt volt Timi."

Béres Tímea... Az elmúlt két évtized egyik legjobb magyar kosárlabdázónője, Ivkovics felesége, közös gyermekeik, Milán, illetve az interjú óta született Márkó anyukája.

„Életemben először Szolnokon láttam őt. A tévében. Fradi–BSE meccs volt, rögtön megtetszett. Olyannyira, hogy játékostársammal, ifjabb Knézy Jenővel valamivel később, amikor Timi hiányzott az összeállításból, fel is hívtuk Jenő édesapját, mondja már meg, miért nem játszott az a csinos lány. Aztán évekig nem láttam. Majd Sopronban, az öltözőfolyosón egyszer csak szembejött. Szerelem volt első látásra. Azóta együtt vagyunk.

Talán az döntött, hogy ő az első ember, aki fölém tudott kerekedni. Addig mindenhol én voltam a vezér. Azóta egyetlen napig volt mosolyszünet köztünk, amikor hat évvel ezelőtt mondtam, hogy Szolnokról visszamegyek Sopronba, ő pedig igazoljon a Postásba. Nem tette. Pécsre szerződött, én meg Kaposvárra. A Postás megszűnt, mindketten bajnokok lettünk. Igaza lett. Akkor is!".

Már azelőtt is keringtek legendák egész napos utazásokról, hiszen Béres Tímea például egy idényt Franciaországban játszott végig, de a pár kapcsolata akkoriban is roppant szoros volt.

„Sztojant nagyon kevesen ismerik igazán. Az ő mediterrán mentalitása ütközik azzal, hogy alapjában véve nagyon zárkózott. Csak a család és néhány barát, akinek igazán megnyílt. A közvélekedéssel ellentétben higgadt, megfontolt, mindig tudja, mit miért tesz. Mellette biztonságban érzem magam" – reflektált a feleség. Az érzelmi vallomások után pedig a szakmai így hangzott a férjtől:

„Nekem régebben sem az számított igazi sikernek, ha több száz millióból összeraknak egy csapatot, amelyik végigveri az ellenfeleit. Nem inkább az az igazi öröm, amikor látod, hogy Simon Balázs vagy Grebenár Péter mennyit fejlődik? Vagy hogy Filipovics Gordan, akiről azt mondták, öreg, mennyire odateszi magát, és még negyven felé közeledve is bajnoki címeket nyer? Szerintem a negyvenhez közelítő, megfelelő alapokat megszerző kosaras a legjobb korban van.

A kezdéskor, az utánpótlásmunkával dől el az egész. Magyarországon úgy szokták nevezni a húszéveseket, hogy fiatalok, én meg azt mondom, az ember már tizennyolc évesen sem gyerek, nem ígéret, hanem szinte kész játékos, aki addigra eldönti, hogy számára első a sport és második az iskola, vagy fordítva.

Sokkal hatékonyabban használjuk az erősítő programokat és a regeneráló gyakorlatokat is: profi pályafutásomból, tehát magamból kiindulva azt mondom, a legtöbb munkát nyáron végeztük el, amikor szünet volt, mert akkor kell megerősíteni azokat az izmokat, amelyek gyengébbek, illetve felfrissíteni azokat, amelyeket túlerőltettünk.

A magyar játékosok kilencvenöt százaléka úgy jön le az új idény előtti első edzésére, hogy végigpihente a nyaralást, talán csak Simon Balázst tudnám ellenpéldaként említeni, aki száz százalékig profi. Ez a titok: a játékos alázata a kosárlabda iránt, hogy nemcsak kapni kell a sportágtól, hanem adni is neki.”

Céltudatos, határozottan véleményt formáló ember Sztojan Ivkovics, aki sosem kerülte a konfliktusokat. Egyetlen tette iránt sem maradt közömbös a kosaras társadalom. „Bármelyik városban játszottam, mindenhol szerettek. Ha elmentem onnan, nem szerettek. Én nem foglalkozom ezzel. Azt tartom, kevesen ismernek, ezért kevesen szeretnek."

Így értékelte önmagát 2006-ban, miután még a visszavonulása előtt nem sokkal is posztja egyik legkiemelkedőbb egyénisége volt a magyar bajnokságban, ahol 14 esztendővel korábban, 1992-ben mutatkozott be. Ritka, hogy egy idegenlégiós majdnem másfél évtizedet húz le ugyanabban az országban (és utána is ott marad) – az meg még inkább, hogy ez idő alatt végig főszerepet játszik.