Blatter Virág elvtársként bánt el a szóvivővel

Az ugyan nem állítható, hogy a FIFA-székház a legsötétebb ötvenes éveket idézte, ám a szóvivő kirúgása, továbbá elbocsátásának körülményei legalábbis hajaztak a diktatúrákban bevett módszerekre. Merthogy Keith Coopert 2002. július 9-ének estéjén magához kérette a szövetség új főtitkára, Urs Linsi, és a jó ideje a FIFA szájának számító, mindenki által nagyra becsült kommunikációs igazgatóval közölte: egy napot kap fiókjai és polcai kiürítésére.

Az azóta már a negyedik ciklusát töltő, de az idő tájt még csak négy éve elnökösködő Sepp Blatter ezzel újabb vélt ellenséget szorított ki a Nemzetközi Labdarúgó-szövetségből, melynek élén 1998 óta máig rengeteg bírálat és támadás érte – elsősorban bizonyos vitatható kijelentései és főleg korrupciós vádak miatt –, de eddig mindent túlélt a posztján.

Szemben a civilben rádióriporter walesi szakemberrel, aki egykor, a nyolcvanas évek második és a következő évtized első felében játékvezetőként is ténykedett, s az európai porondon is kapott olykor feladatokat (például ő fütyült 1989 őszén a Honvéd kisebbik, 2–0-s vereségével záruló második fordulós BEK-mérkőzésen a későbbi döntős Benfica ellen, amely a visszavágón már 7–0-ra nyert), míg a legfontosabb találkozója az 1994-es Ligakupa-finálé volt (Aston Villa–MU 3–1).

A FIFA szűkebb berkein belül még magasabbra jutó Cooper a japán, dél-koreai közös rendezésű vb után érthetően fájlalta, hogy hét esztendő odaadó munkáját követően huszonnégy órán belül kitakarították az irodájából:

„Sokkolt a hír, a döntést igazából nem is tudom megérteni. Különösen azok után, hogy a világbajnokságon a média kiszolgálásának színvonalát minden idők legjobbjának minősítették a szakemberek. Ami óriási eredmény, minthogy a történések két országban zajlottak, ennek ellenére sikerült mindent kézben tartani."

Az elbocsátott szóvivő magát az eljárást brutálisnak nevezte, már csak azért is, mert lapátra tételét semmivel sem indokolták – igaz, a svájci törvények értelmében ezt nem kell megtennie a munkáltatónak. Az sem esett neki túl jól, hogy a főtitkár mutatott ajtót: „Harminc éve ismerjük egymást személyesen Blatter elnökkel, legalább annyit elvártam volna tőle, hogy szemtől szembe közli, milyen elhatározásra jutott és miért."

A miérttel kapcsolatban egyébként még a bennfentesek is találgattak csupán, hiszen Cooper kínosan vigyázott arra, hogy távol tartsa magát a tavaszi hadjárattól, azaz igyekezett kimaradni a főfőnök és ellenzéke között zajló sárdobálásból. Ehhez képest hipp-hopp „össze kellett dobozolnia" – alkalmasint azért, hogy vele is példát statuáljon az újraválasztott prezident.

Elvégre a már akkoriban is kismillió dologgal megvádolt Blatter azok után, hogy nem várt fölénnyel győzött a május végi voksoláson, kijelentette: száz napot kér az adminisztráció újjászervezésére.

Ennek jegyében szinte le sem jött a pódiumról a választás eredményének kihirdetését követően, máris kirúgta Michel Zen-Ruffinen főtitkárt, aki az őt támadó erők legfőbb támaszává vált a csatározás során (honfitársa egy 30 oldalas dokumentumot állított össze Blatter üzelmeiről, egy utóbbi által alakított titkos csoportról a FIFA-n belül, amely voltaképpen az üzletmenetet formálta, plusz arról, milyen elképesztő veszteségek érték a szövetséget a blatteri regnálás idején).

A szintén svájci elnök ugyanakkor a küldöttek óriási többségét maga mögött tudva közölte, nem áll meg félúton: utolsó ázsiai sajtótájékoztatóján is kijelentette, senki sem maradhat a zürichi székházban, akiről az feltételezhető, hogy ellene van. E „ki nem barát, az ellenség, annak nem lesz békesség" alapvetést azzal húzta alá, hogy leszögezte, Linsi főtitkár helyre fogja állítani a rendet és a fegyelmet a FIFA adminisztrációjában.

Hogy a sajtó minél jobb kiszolgálására koncentráló Cooper miért került körön kívül, megfoghatatlan, bár egy nevének elhallgatását kérő, magas rangú tisztviselő az AFP hírügynökségnek azt nyilatkozta: „Blatter totális ellenőrzésre törekszik, azaz további elbocsátások várhatóak. Cooper csak egy név a listáján."
Azt mindenesetre rögtön sejteni lehetett, hogy abszolút bizalmi emberekkel kívánja körbebástyázni magát, hiszen új kommunikációs direktornak addigi személyes szóvivőjét, Markus Sieglert nevezte ki. A régi csókos éveken át újságíróként ténykedett, majd két idényt a Basel futballgárdájának elnöki székében töltött, eztán ejtőernyőzött a FIFA első embere mellé.

Intrikusok persze rögtön megjegyezték: 2002-től számítva hét nyugodt esztendőre bizonyosan számíthat, mivel Blatter – aki valamit kétségkívül nagyon tudhat, hiszen jó ideje mindenen és mindenkin képes felülkerekedni a világ egyik, ha nem a legnagyobb sportszervezetének élén – 1995-ben, még főtitkárként penderítette ki a nemzetközi szövetség akkori szóvivőjét, a munkáját 11 éven át közmegelégedésre végző Guido Tognonit, „a bizalom teljes hiányára" hivatkozva...

Nos, Sieglernek nem jutott hét esztendő, legfeljebb szűken, mivel már 2007 őszén távozott a szervezettől. Igaz, az ő esetében barátságban váltak el a felek. Ezért többet mond az az információ, hogy Cooper eltávolítása óta ilyen-olyan okokból immár az ötödik utódja dolgozik az egykori posztján...