Klublegenda: Dél-Itália csillaga, a Napoli

Rég elmúltak azok az idők, amikor Diego Maradona varázsolt a San Paolóban, de az emléke él

Az áldás és – bizonyos források szerint – az átok is Spanyolországból érkezett Nápolyba. Az utóbbi neve Camorra, és gyökerei a régió spanyol uralom alatt álló időszakára nyúlnak vissza, az előbbi viszont, mint a mesében, egyetlen személyben öltött alakot: Diego Maradonában.

Persze minden viszonyítás kérdése. A Camorra, a Nápolyban és Campania tartományban működő, a kutatások feltételezése szerint sevillai gyökerű, maffiatípusú titkos társaság megítélése korántsem egyértelmű: bűnöző tevékenységgel foglalkozó erőszakszervezet, amely ugyanakkor az általa diszponált területeken fenntartja a rendet, védelmet nyújt, ezért mindig volt annyi társadalmi beágyazottsága, hogy fenn tudjon maradni.

Ezzel szemben a fél évezreddel később Barcelonából „behajózó" argentin zseni révén az 1926-ben alapított, az évtizedek folyamán több újrakeresztelésen áteső SSC Napoli a nyolcvanas évek második felében az olasz labdarúgás egyik megkerülhetetlen tényezője lett –nem akadt, akit ez ne tett volna boldoggá a környéken.

A „futballgenetika" lényegesen megengedőbb a természeténél: az olasz bajnokság egyik legfényesebb peridusában elnyert 1987-es scudetto és hazai kupagyőzelem (más igazán déli klub azóta sem zárt az élen a Serie A-ban, a duplázás meg pláne unikum), valamint az 1989-es UEFA-kupa-diadal és a második élvonalbeli arany (1990) ugyanis „két apa gyermeke" – a San Paolo Stadionban a publikumot és a riválisokat is elkábító Maradonáé, s még inkább az argentin „megváltót" Nápolyba csábító elnöké, az aranykor kulcsfigurájáé, Corrado Ferlainóé.

A Mérnök becenevű presidente 1969-es első megválasztása után egy bankár precizitásával rakta rendbe az egylet büdzséjét, ám sokak szerint az általa teremtett jólét önmagában nem lett volna elegendő ahhoz, hogy harmadik terminusának második évében, 1984-ben világrekordot jelentő összegért megszerezze a dél-amerikai klasszist.

A 13 millió fontos vételár származási helye nagyjából azóta vitatéma, forrásként, finanszírozóként a Camorrát emlegetik, de mint annyi minden mást a bűnszervezettel kapcsolatban, ezt a tételt sem sikerült bizonyítani. Az 1988-as bajnoki ezüst kapcsán a 90-es évek második felében viszont már vizsgálódott az ügyészség – igaz, csak közvetve, a fő csapásirányt ugyanis a futballisták egykori drogügyletei jelentették.

A fő díler Guillermo Coppola, Maradona korábbi menedzsere volt, a kokaincsíkok pedig a Camorráig kígyóztak. A nyomozók üzletet sejtettek az „anyagi" támogatás mögött, egy szívesség viszonzásaként aposztrofálták a futballisták számára korlátlan mennyiségben biztosított call girlök és kábítószer elszaporodását.

A feltevés szerint a klub a Camorra bukmékereinek tett gesztust a scudetto „szándékos" elbukásával (a kikötővárosiak az utolsó öt fordulóban csupán egy döntetlent hoztak össze), akiknél a Milan volt a befutó. A bajnokságot mindenesetre a piros-feketék nyerték meg...

Az alvilág és a labdarúgók kapcsolata egyébként nem lehetett mindig ennyire harmonikus – még „az isteni Diego" esetében sem. Amikor például felvetődött annak a lehetősége, hogy Marseille-be igazol, maga az érintett fakadt ki a sajtónak, mondván: a Camorra, amely cseppet sem nézné jó szemmel a Dél-Franciaországba költözését, megfenyegette.

Luciano Moggi, a csapat akkori általános menedzsere beszédes nyilatkozattal hűtötte le a nápolyi szegénynegyedek kétségbeesett, egyetlen földi „örömük" esetleges elvesztése miatt haragos szurkolóit: „Maradona nálunk futballozik – vagy sehol..." Futballjólét és társadalmi béke így jár kéz a kézben – a közvetítő személye szinte mellékes.

Maradona 1991-es távozása óta jelentős trófea nagyon sokáig nem került a vitrinbe. Egyébiránt az ő lelépésével egy Milánóból útra kelt tétel is beigazolódott – a lombardok szerint a Napoli az argentinnak köszönhetően lett fontos magaslat a világfutball térképén, nélküle maradt a középszerűség. Vagy még rosszabb.

Corrado Ferlaino utódai mit sem törődtek a számokkal – a klub szakmai és financiális szempontból zuhanórepülésbe kezdett. 1998 után egyetlen idényt leszámítva már a másodosztályban kellett szerepelnie, az igazi becsapódás azonban 2004-ben következett be: a majd' 80 millió eurós adósságot maga előtt görgető klub csődbe ment, s a gárda a harmadik vonalba „ért földet".

A filmproducer megmentő, Aurelio Di Laurentiis garantálta anyagi biztonság azonban három éven belül a Serie A-ig röpítette vissza az együttest (amely újabb egy esztendővel később Zalaegerszegre jött edzőmeccset játszani – 1–1 lett amúgy –, aminek alkalmából az NS 2008. július 10-én részletesebben foglalkozott a vendégekkel).

Persze a tifosók igazából arra lennének büszkék, ha a szeméthegyek közül templomként kiemelkedő San Paolo ismét aranybányaként működne.

Bár a szegényebb klubok komolyabb vagy tartósabb esélyeinek a nyolcvanas évek óta a labdarúgás nagy (f)eltőkésedése miatt mára leáldozott, azért a Napoli képes volt újra megközelíteni a szűkebb elitet: Walter Mazzarrival a kispadon a legutóbbi három idény mindegyikében az első hatban végzett, és mivel a hosszabb ideig őrzött második pozíció után tavaly dobogós (harmadik) lett, múlt ősszel már a BL-ben indulhatott.

Ott pedig a csoportkörben megelőzte és ezzel kiejtette a jelenlegi (hivatalosan) legjobb Premier League-csapatot, a Manchester Cityt, vagyis az egyenes kieséses szakaszban, azaz a top 16 között szállt csak ki – ám csupán hosszabbításban a későbbi végső győztessel szemben. Eközben mindössze kétszer szenvedett vereséget, s egyedül a leendő két döntőstől (Bayern, Chelsea), egyaránt idegenben.

Végül pedig a római Stadio Olimpicóban felülmúlta a bajnokságot veretlenül megnyerő Juventust, s ezzel a klub történetében negyedszer is elhódította az Olasz Kupát – pontosan 25 évvel a Maradona-féle előző alkalom után. Ha nem is egy egész bánya, de azért ez is arany – mint a régi szép időkben...