Vad játékvezető-dinasztia: apa, fiú, lány

Akkoriban volt gyerek, amikor tízből tíz fiatal akart futballista lenni. Az 1953-as születésű Vad Istvánnak teljesült az álma, a Ferencvárosban játszhatott, a felnőtteknél töltött két esztendeje során összesen 12 bajnoki gólig jutott, és máig büszke arra, hogy 1976-ban MNK-győztes lett, az 1976–1977-es bajnokságban pedig együttesét bajnoki bronzéremhez segítette.

„Ezerkilencszázhatvankilencben, Ebedli Zoliékkal kezdtem a Fradiban, és nyolc éven keresztül a zöld-fehérekhez tartoztam – elevenítette fel az emlékeit az NS 2008. július 18-i számában Vad István. – A mai napig a fülembe cseng, amit edzőnk, Dalnoki Jenő mondott az egyik élvonalbeli meccs előtt: Vadkám, mert így hívott, ahány méterrel átlépi a felezővonalat visszafelé, annyi ezer forint büntetést fizet. A szervezést hagyja meg az Ebedli bácsinak meg a Nyilasi bácsinak, magát az ellenfél kapuja előtt akarom látni."

Hát igen, akik látták futballozni, azt mondják, Vad Istvánnak nem volt olyan testrésze, amellyel ne tudott volna gólt szerezni... A labdarúgást aztán majd 33 esztendősen, a 22-es Volánban fejezte be, de akkor már túl volt a sikeres játékvezetői vizsgán.

Nem állítjuk, hogy elhatározásával meglepetést szerzett édesapjának: idősebb Vad István ugyancsak bíráskodott, igaz,ő csak a Budapest-bajnokságig jutott. A fiú, a korábbi ferencvárosi játékos pedig 1990 és 1998 között 106 meccsen bíráskodott a magyar élvonalban, azt azonban mindig is fájlalta, hogy az FTC-nek egyetlen mérkőzést sem vezethetett.

Noha kérte a játékvezetők akkori főnökét, Nagy Miklóst, hogy Fradi-meccsel búcsúzhasson, az első osztályban a Siófok–Stadler párharcon fújta utoljára a sípot. Ekkor már olyan felejthetetlen nemzetközi találkozók voltak mögötte, mint az Ajax–Bayern München összecsapás, de örök emlék az a Megyeri úti és diósgyőri kilencven perc is, amely után csak rendőrautóval tudta elhagyni a stadiont...

Ami neki először 38 esztendősen adatott meg (bíráskodás nemzetközi mérkőzésen), fia, Vad II István életében már 27 évesen bekövetkezett. A fiatalember az RTK-ban kezdte a játékoskarrierjét, majd a Ferencvárosban és a BVSC-ben szerepelt ifiként, hogy aztán egészen korán a „sípmesterség" mellett tegye le a voksát.

„Amikor apu bíráskodott, mindig mentem a meccsekre, ott voltam vele az öltözőben, és hamar beleszerettem a miliőbe, amely a játékvezetők életét körülveszi" – adott magyarázatot a pályaválasztására, szintén négy esztendővel ezelőtt Vad II István.

„Még futballoztam, amikor elkezdtem bíráskodni, aztán viszonylag hamar rájöttem, labdarúgóként nagy ívű karriert aligha futhatok be. Tizenhat évesen már gyerekmeccset vezettem, jött a BLASZ II, aztán az NB III, felkerültem az országos keretbe, és immár két esztendeje FIFA-bírónak számítok. A célom ugyanaz, mint volt, amikor elindultam a pályán: a következő lépcsőfokot szeretném elérni."

Vad I István állította, a fia nem miatta lett élvonalbeli játékvezető. A gyereket nem a hátszél segítette, hanem az, hogy korábbi futballistaként jobban tudja megítélni a test test elleni játékhelyzeteket, mint aki könyvből tanulta a szabályokat.

Senki sem lepődhetne meg, ha Vad II István azt állítaná, a szakmában az édesapja a példaképe, azonban nem így van. Mint mondta, számára nem létezik bíróideál, de sok kolléga van, akitől érdemes ellesni valamit. Akár azt, miként fegyelmez, akár pedig, hogy miként igazítja el a sorfalat.

A tanulási folyamat részeként a cikk születésének időpontjában a „Kisvad" épp egy izraeli Intertotó- összecsapáson volt túl, de aztán vb-selejtezőkön, Ukrajnában az U19-es Eb-n, a szingapúri ifjúsági olimpián (többek között a nyitómeccsen!), Eb-kvalifikációs mérkőzéseken, tavaly nyáron pedig a kolumbiai U20-as világbajnokságon is szerephez jutott, és közben 2010 őszén újabb nagy lépcsőfokot lépett: 31 esztendősen immár a BL-ben is fújhatott.

Idén pedig jött Doneckben az ukrán–angol Európa-bajnoki csoportmeccsen a gólbírói szerepkör Kassai Viktor (meg a többi honfitárs) oldalán, és az a bizonyos meg nem adott Marko Devics-találat a gólvonalon túl, amely igencsak felerősítette az új technológiák bevezetését támogató hangokat, illetve a jelek szerint magát a reformfolyamatot is.

Vad II István életében azonban más érdekességek is vannak. Előmenetelén fellelkesedve 12 évvel fiatalabb húga, Vad Anita 11. osztályos gimnáziumi tanulóként úgy döntött, ő bizony a hétvégéket nem (csak) házibulikban tölti, hanem a futballpályákon. 2007 decemberében így maga is bírótanfolyamra jelentkezett, és azóta megtapasztalta, a futballistaanyukáknál olykor elszakad a cérna...

„A példa előttem volt, hiszen apu és a bátyám is vezet, de nem tagadom, a női labdarúgók kínai világbajnoksága is nagy hatással volt rám – mondta szintén 2008-ban a ranglétrán azóta már feljebb lépő csinos ifjú hölgy. – Elvégeztem a tanfolyamot, és a Rojik–RTK meccsen debütáltam játékvezetőként.

Nehezen szoktam meg, hogy a szülők olykor mennyire elveszítik a fejüket, de apuék felkészítettek rá, miként kezeljem ezeket a helyzeteket. Édesapám egyébként is nagy támasz számomra: ott van mindegyik meccsemen, és elmondja, mit csináltam jól, mikor kellett volna másként döntenem. Egyébként előfordult már, hogy belefújtam a sípba, és utána rögtön tudtam, rosszul ítéltem."

Adja magát a kérdés: nőként meddig lehet eljutni ezen a pályán? Arra lehet építeni, hogy az apa és a fivér is „felverekedte magát" a nemzetközi porondra, és bár az álmok valóra váltásához jó esetben is évekre van szükség, Vad Anita előtt már a családon kívül is létezik minta idehaza: Gaál Gyöngyi.

És most ne arra tessenek gondolni, hogy utóbbi miként nézhette tavaly szabályosnak a felnőtt női vb Ausztrália–Egyenlítői-Guinea találkozóján (3–2) az afrikai Bruna nyilvánvaló kétkezes labdamegfogását, hanem hogy egyáltalán FIFA-játékvezető lett (és ilyen rangos tornára hívták) Magyarországról. Ez lehet (legyen) a követendő példa...