A felvétel egy szurkolói ankéton készült, ahol az érdeklődő drukkerek kérdésekkel bombázhatták a szak- és klubvezetőséget. Egyikük meg is próbált belekötni Redknappbe, azt tudakolva, hogy miért hanyagolja Scotty Canhamet, és miért egy kamasznak szavaz inkább bizalmat. Nos, az egyre vörösödő fejű menedzser (aki előtt, és ebben biztosak vagyunk, nem egy vodkás üveg nyaka mered a plafon felé) meg is adja a választ:
„Azért, mert ő már most elég jó, és a jövőben pláne elég jó lesz. Nem akarok egyetlen játékos fölött sem ítélkezni, de már most azt mondhatom, méghozzá a legkisebb kétség nélkül, hogy nem lehet egy lapon említeni azt, amit Frank Lampard elérhet a labdarúgásban, azzal, amit Scotty Canham elérhet. Ez nem valakinek a favorizálása. Most megmondom maguknak, Frank magasra, nagyon-nagyon magasra fog jutni." Ezt még alátámasztja azzal, hogy kiemeli az asztal egyik végén kókadozó, inkább egy fogyitáboros srácra, mintsem a Premier League majdani legeredményesebb középpályására emlékeztető Frank passzjátékban, technikai tudásban és a góllövés képességében megmutatkozó komplexitását.
Itt kapcsolódik be a beszélgetésbe Peter Storrie, aki amolyan klubigazgatószerű mindenes volt akkoriban a West Hamnél. Ő azzal henceg, hogy az 1996-os, hazai rendezésű Európa-bajnokságra készülő angol válogatott szövetségi kapitánya, Terry Venables az ország négy sarkából meghívta a hét legtehetségesebb tinédzsert, hogy a „nagyfiúkkal" készüljenek, és közülük kettő is West Ham-játékos – az egyik természetesen maga Frank Lampard.
Micsoda szerencse, hogy Harry Redknapp meglátta a talentumot.