Nem lát, nem hall, nem figyel: a legjobb átigazolási bakik és sztorik

Kezdjük a frissebbekkel, elsőként nézzük meg, hogy nem köt üzletet két angol klub. A Peterborough középpályását, George Boydot kívánta eladni a Nottingham Forestnek, a felek azonban végül nem csaptak egymás tenyerébe, mégpedig azért, mert a játékos megbukott a kötelező orvosi vizsgálat szemészeti részén.

„Szégyen ez az egész – vezette le dühét a Twitteren a Peterborough elnöke, Darragh MacAnthony. – Azt mondta, az orvosin simán átment volna, aztán még egy plusz szemészeti tesztre is elküldték. Háromszáz meccset játszott, lőtt már gólt félpályáról, ehhez képest a Forest szerint nem lát elég jól. Valami itt nagyon bűzlik.”

Pedig nem is Dániában vagyunk, csak a sherwoodi erdő szomszédságában...

Olaszország sem maradhat ki persze, ahol a focibiznisz legtöbb hájjal megkent apostolai adják veszik a spílereket. Nos, a derék taljánokat ezúttal az óra, pontosabban a piacnak az egységes éjféli határidő helyetti este hét órás zárása zavarta meg – a határidőre erőteljesen „rászaladt” több klub is.

Például a Juventus, amely nem tudta elrendezni a „papírozást" a Sampdoriával, így Andrea Poli nem tudott Torinóba igazolni. Eközben a Lazio 7.5 millió eurót fizetett volna a Santos futballistájáért, Felipe Andersonért, csakhogy percekkel lekéste a határidőt – későn futott be a brazilok faxa, és a FIFA átigazolási rendszere ezt már „nem nyelte le". A brazil Lancenet szerint még azon ment a kötélhúzás a felek között, hogy a Santos egyben kérte az átigazolási összeget, a Lazio pedig részletfizetésben gondolkodott.

Hivatalosan „technikai problémák miatt" nem tudta szerződtetni a Siena Nikolics Nemanját. Az olasz sajtó szerint itt is azon csúszott el az ügylet, hogy nem sikerült mindent határidőre elrendezni (avagy a Videoton későn küldött el egy papírt egy másik, nem megerősített verzió szerint).

Azonban még a fentieknél jelentősebb klubok, és lényegesen híresebb (vagy később azzá váló) játékosok átigazolása sem ment mindig simán. A Nemzetközi Labdaróg-szövetség (FIFA) honlapján közölt összeállításból szemezgettünk.

Lionel Messi például csak egy, a golyóstollat jól bíró szalvétának köszönheti, hogy a Barcelona játékosa lett (vagy fordítva, ezt ki-ki döntse el). Carlos Rexach, a klub akkori technikai igazgatója 2000-ben fedezte fel a Newell's Old Boys tehetségét. Azonban sehogy sem tudta meggyőzni a katalán klubot, hogy érdemes pénzt és energiát feccölni egy, a kortársainál sokkal kisebb, vékonyabb, gyengébb és növekedési problémával küzdő 13 éves kamaszba. A totojázáson annyira berágott Messi apja, Jorge és az ügynöke, Josep Maria Minguella, hogy elkezdtek új vevőt keresni Leóra. Ekkor jött a képbe egy korább Newell's-játékos, Horacio Gaggioli, aki közvetítőként lépett fel. A felek végül a barcelonai Pompeya Tennis Clubban találkoztak, ahol meg is egyeztek, már csak a szerződést kellett volna papírra vetni. Az viszont nem akadt az Istennek sem, így aztán Rexach a szükségből erényt kovácsolva, az asztalon lévő egyik szalvétára írta a következőket: „2000. december 14-én Barcelonában Josep Minguella, Horacio (Gaggioli) és én, Carlos Rexach, az FC Barcelona technikai igazgatója, pozíciómnál fogva, annak ellenére, hogy vannak, akiknek az enyémmel ellentétes a véleményük, egyetértésben úgy határozunk, hogy Lionel Messit leigazoljuk addig is, amíg a pénzügyi egyezség meg nem születik."

Hát, így lett Leo a Barca játékosa, „a kis szalvéta pedig ugyanolyan értékes relikviája a múzeumnak, mint az alapító okirat" – idézi a fifa.com Gaggiolit.

A Real Madrid háza táján is őrizhetnek egy hasonlóan értékes szalvétát. Történt, ugyancsak 2000-ben, hogy egy monacói gálán a sors egy asztalhoz sodorta Zinedine Zidane-t, a Juventus akkori sztárját és Florentino Pérezt, a Real elnökét. Az elnök úr nem zavartatta magát a nagy felhajtásban: fogott egy szalvétát, ráírta, hogy „Akarsz a Real Madridban játszani?", és Zizou elé tolta. A Torinóban éppen hetekkel korábban 2005-ig hosszabbító kopaszodó zseni pedig nem habozott visszaírni, hogy „Igen." 2001 nyarán Zidane 73 millió euróért cserébe Madridba költözött...

Sokkal kevesebbe került a 15 éves Samuel Eto'o megszerzése 1996-ban. A kis Sam Kamerunból Párizsba készült, azonban Madridban lekéste a csatlakozást, és a gép mellett az érte küldött segítő sem várta meg. Így ott állt tök egyedül, nullaszavas spanyol szókinccsel, és fogalma nem volt, hogy innen hogyan tovább. Leszólította az első szimpatikusabb fickót – aki történetesen a Real Madrid egyik alkalmazottja volt.

A mali futball egyik legendája, a „fekete párduc", Salif Keita 1967-ben elhagyta hazáját, engedve a francia Saint-Etienne hívásának. Szerencsésen meg is érkezett Párizsba, és gondolta, hogy innen már csak taxival kiviteti magát a Geoffroy-Guichard-stadionba. Amikor ezt elmondta a leintett autó sofőrjének, az majdnem szívbajt (és röhögőgörcsöt) kapott: az ugyanis 500 kilométerre van a párizsi reptértől. Keita azonban erősködött, hogy a klub majd állja a cehet, a taxis pedig, talán maga sem tudta miért, kötélnek állt. A futballista megérkezett, a klub fizetett, a taxis pedig később elmondhatta magáról, hogy neki is köze volt a Saint-Etienne három bajnoki címéhez és két kupagyőzelméhez.

A mali focista legalább tudta, hogy hová készül, nem úgy, mint Robinho, akinek 2008-ban kitelt a Real Madridnál, ő pedig Anglia felé indult. „Az átigazolási időszak utolsó napján remek ajánlatot kaptam a Chelsea-től, és el is fogadtam" – mondta boldogan egy sajtótájékoztatón, mire egy nála is jobban informált újságíró ezt kérdezte: „A Manchester Cityre gondolt, ugye?" Nos, ha ő nem is, de a Real vezetői igen.

Mondjuk, a brazilok otthon sem mindig boldogulnak, de jobban megismerve a részleteket, ez nem is csoda. 2005-ben Gustavo Nery, egy évvel később Márcio Amoroso fürdött be a Corinthians névvel. Előbbi abban a hitben írt alá, hogy a Sporting Club Corinthians, tehát az igazi, a nagy Cor játékosa lesz, utóbbi pedig nem volt tisztában bizonyos részletekkel új kenyéradóját illetően. Sao Pauolóban nyolc klub viseli a Corinthians nevet, így Nery igencsak meglepődött, amikor a klubházhoz érkezve realizálta, hogy ő bizony a Futebol Clube Corinthianst fogja erősíteni a jövőben. Amoroso pedig nem győzte hangsúlyozni, mennyire szeretne trófeákat nyerni a Sociedade Esportiva játékosaként – csakhogy ez a név nem a Cort rejti (az ugye, SC és nem SE), hanem éppen az ősi rivális, Palmeirast.

A német foci egyik legendás alakja, Bernd Schuster a pályán kívül is tudott maradandót alkotni. 1978-ban, azaz 18 évesen, az Augsburg ifjú titánjaként végre aláírhatta első profi szerződését. Amit ő meg is tett. Hogy aztán még két másik klub javára is megismételje az aktust. Az óriási ribillióból végül nevelőklubja és a Mönchengladbach került ki vesztesen, mert Schuster az 1. FC Kölnnel kötött szerződését tartotta meg, és lett a „kecskések" játékosa.

Zárjuk a körképet egy Barca–Real közössel: történt 1953-ban, hogy a Barcelona egy jószemű megfigyelője ajánlatot tett az argentin River Plate-nek bizonyos Alfredo Di Stéfanóra, és át is igazolta a csodálatos támadót. Csakhogy az argentin liga éppen szünetelt, Di Stafano pedig kihasználva a lehetőséget, klubja engedélye nélkül aláírt a kolumbiai Millionarioshoz. Itt figyeltek fel rá a Real Madrid emberei: ajánlatot tettek a futballistának, aki bolond lett volna nemet mondani – aláírt Madridba. Kitört persze a paláver, olyannyira, hogy a FIFA kénytelen volt közvetítőt küldeni a spanyol szövetség korábbi elnöke, Armando Munoz Calero személyében. Ő végül azt találta ki, hogy Di Stéfano négy idényre legyen mindkét klubé: 1953–54-ben és 1955–56-ban játsszon a Real, míg 1954–55-ben és 1956–57-ben a Barca mezében. A katalánok azonban ebbe nem mentek bele, lemondtak Di Stéfano játékjogáról, aki így a Real Madrid történetének legjobb játékosa lehetett.