Az aréna talán legjobb ülőhelyét kapó fiúnak senki sem szólt, hogy kommunikálhat a játékosokkal, senki sem beszélt vele, egyszerűen csak leültették.
Amint azonban édesanyja is jelezte a nagy pillanat után, a kis Fitzgerald nem az a fajta fiú, aki szeret sokat egy helyben, nyugodtan ülni, ő inkább kiélvezi az élet minden pillanatát.
El is kezdte gyorsan feszegetni a határokat Liam, némi nézelődés után kitalálta, hogy kinyújtja az öklét, hátha lesz valaki, aki hajlandó leállni mellé egy ökölpacsira. Mondanunk sem kell, a jégkorongozók egytől egyig köszöntötték a borzasztóan lelkes „ismeretlent", majd a bemelegítéssel sem foglalkozva leálltak beszélgetni.
Liam életének egyik legszebb pillanata természetesen a kivetítőre is kikerült némi magyarázattal, a stadiont ezt követően pedig a sírás és az éljenzés fura párosa zengette be.