Messi és az Aranylabda – újratöltve

Mintha csak hiba lenne a mátrixban, ugyanazt a képet látjuk évről évre: Lionel Messi fekete öltönyben átveszi az Aranylabdát (legfeljebb a nyakkendő dizájnja változik).

Hiába tűnhetett az idén egyértelműnek a döntés, sokakat továbbra is zavar az új szavazási rend, és az ezzel járó feltételezett eltérések – mivel ebben az évben a végeredményen ez nem sokat befolyásolt, vélhetően még mindig a 2010-es eredmény miatt háborognak. Nemrég írtam már erről, most azért térek vissza, mert akkor a hozzászólóktól és azóta más fórumokon nagyon sok véleményt olvastam a témáról.

A probléma az lenne, hogy amíg a France Football szervezésében csak újságírók szavaztak, addig a FIFA égisze alatt már a nemzeti válogatottak szövetségi kapitányai és csapatkapitányai is leadják voksukat, akik eddig a különálló FIFA-díj esetében tették.

Tehát ha jól értem, az újságírók sokkal jobban értenek a labdarúgáshoz, mint a játékosok és az edzők.

Érdekes gondolat, főleg a szurkolóktól, de sok sajtóterméket olvasva az lehet az ember érzése, hogy maguk az újságírók is így vélekednek. Mi azért mégis csak adjuk meg az esélyt a futballt hivatásszerűen űzőknek is.

Hogy konkrét példát nézzünk: 2010-ben a magyar válogatott csapatkapitánya, Gera Zoltán Messire szavazott első helyen, ami a szurkolók szerint színtiszta baromság, az idei évben pedig az első háromba sem jelölte a most már toronyesélyes argentint.

Vagyis akik szerint rossz a lebonyolítás, és Messi tavaly nem érdemelte meg, az idén viszont igen, azok a következő állítások egyikével értenek egyet (vagy akár többel is):

1. Gera Zoltán nem ért a futballhoz.
2. Gera Zoltán annyira nem követi nyomon a nemzetközi labdarúgást, hogy fogalma sincs (vagy nem érdekli), miről szoktak dönteni az Aranylabda-szavazáson.
3. Gera Zoltán annyira hülye, hogy nem érti, mi a különbség a „világ legjobbja” és az „év legjobbja” címek között.

Aki szerint a FIFA bevonásával szakmailag romlott a szavazás színvonala, az kérem, a hozzászólások között jelezze, a három közül melyik opciót tartja igaznak.

Komolyabbra fordítva, azzal a váddal sem igen tudok mit kezdeni, hogy a legkisebb nemzetek szövetségi kapitányai és csapatkapitányai vinnék le a szintet. Az egy dolog, hogy ez egyfajta szalonrasszizmus, és főleg nem nekünk, magyaroknak kellene lenéznünk a kicsiket, de gondoljunk ilyenkor csak arra, hogy még a 206 válogatottat felvonultató FIFA-világranglista 173. helyén tanyázó Maldív-szigeteknek is a magyar NB I-ben (és a magyar médiában) edződött szövetségi kapitánya van… És még ha ide is vesszük a helyenként valóban hajmeresztő szavazatokat produkáló szakembereket (az újságírók között amúgy nem lehetnek ilyenek?), a végeredmény mindig kiegyenesedik.

Tessék csak megnézni a FIFA Év játékosa-díj nyerteseit: az összevonás előtt rendszeresen hasonló volt a végeredmény, mint a France Football Aranylabdáján, az utolsó öt évben (2005 és 2009 között) például mindig ugyanaz diadalmaskodott, mint az újságíróknál, tehát annyira azért a kapitányok sem fogalmatlanok… (Sőt, ha az eltéréseket nézzük, az is szólhat a FIFA mellett: 1996 például inkább volt Ronaldo éve, mint a német Eb-győzelem miatt díjazott Matthias Sammeré.)

De persze lehet ezt tologatni jobbra-balra, a vége úgyis mindig ugyanaz: egy szubjektív díjról van szó, amelyről a szavazók szubjektíven döntenek, és pont.

Egyszer ifjú koromban az Egyesült Államokban részt vettem egy családi chiliversenyen: összejött vagy tíz-tizenöt család, minden háziasszony megfőzte a maga chilijét (akár többet is), a többieknek pedig végig kellett kóstolniuk az összeset, és két kategóriában szavazni: melyik volt a legjobb, illetve melyik volt a legerősebb. Becsülettel végigettem, a szám majd’ kiégett, le is adtam voksaimat, de végül teljesen más végeredmény született, mint amilyet én reálisnak gondoltam volna.

De gustibus non est disputandum – az ízlésen nem lehet vitatkozni.