Miért nehéz a magyar edzőknek?

Hátrányban lennének a magyar labdarúgóedzők idehaza a külföldiekkel szemben? És ha igen, vajon ki tehet erről?

Amikor egy hazai kispadra külföldi tréner neve merül fel, gyakori ellenérv a szakmától, hogy „itthon is vannak kiváló edzők”. Lehetőségek és infrastruktúra terén minden szakember szívesen példálózik a legnagyobb bajnokságokkal, vessünk hát egyetlen pillantást ezen a téren is az angliai példára: ha a futball tanítómestereinek nem derogál külföldieket ültetni a legnagyobb klubok és a válogatott kispadjára is, akkor talán nekünk sem kellene finnyásnak lennünk.

Amikor egy hazai kispadra külföldi tréner neve merül fel, gyakori ellenérv a szakmától, hogy „itthon is vannak kiváló edzők”. Lehetőségek és infrastruktúra terén minden szakember szívesen példálózik a legnagyobb bajnokságokkal, vessünk hát egyetlen pillantást ezen a téren is az angliai példára: ha a futball tanítómestereinek nem derogál külföldieket ültetni a legnagyobb klubok és a válogatott kispadjára is, akkor talán nekünk sem kellene finnyásnak lennünk.

Milyen eredményeket értek el az elmúlt években a magyar edzők? (Nyilván csak a nemzetközi sikereket érdemes nézni, hiszen az NB I-et és a Magyar Kupát akkor is megnyeri valaki, ha a 16 élvonalbeli együttes irányítását jómagam és jelen írás első 15 kommentelője végzi – az itthoni eredmény csak relatív lehet.) Tehát 0 szakember jutott ki a magyar válogatottal világbajnokságra vagy Európa-bajnokságra, és 3 szakember jutott el klubcsapatával a Bajnokok Ligája vagy az Európa-liga (UEFA-kupa) csoportkörébe. Ebből a háromból egy, László Csaba szívében magyar, de nem a magyar labdarúgásban nőtt fel, csupán pár évet töltött el benne.

Igaz persze, hogy külföldiek még ennyi nemzetközi sikert sem értek el magyar csapatokkal, de hát ez egyszerűen a nagy számok törvénye: bár sokkal több nem magyar futballedző van a világon, mint magyar, utóbbiak közül idehaza már szinte mindenki próbálkozhatott, a külföldieknek pedig még csak egy mérhetetlenül kicsi százaléka. Ez így persze kissé gyerekes statisztikának tűnik, de az egyértelmű, hogy az „eddig is voltak külföldi edzők, ők sem mentek semmire” érv nem állja meg a helyét, hiszen a korábbi próbálkozások (a hazai trénerek alkalmazásával ellentétben) még véletlenül sem tekinthetők reprezentatív mintának – egyáltalán nem ésszerűtlen, ha egy magyar klub tulajdonosa idegenből jött szakemberrel próbálja meg felrázni csapatát.

Természetesen igaz, hogy a körülmények sok mindent, így a szakmai munkát is meghatározzák a magyar futballban. Nyilvánvalóan José Mourinho sem vezetné azonnal diadalmenetben a BL-be egyik hazai együttest sem, míg a Real Madriddal vélhetően a magyar szakemberek többsége is ki tudná harcolni ugyanezt, mármint a Bajnokok Ligája főtáblájára jutást.

Ezzel azonban azért nem ildomos takarózni, mert a magyar trénerek nem önhibájukon kívül nem próbálhatták még ki magukat jobb körülmények között, azaz nívósabb bajnokságokban – egyszerűen nem kellettek, nem kellenek, ami már önmagában is sokat elmond. Amíg játékosaink, illetve (hogy el ne felejtsük) játékvezetőink és egyéb sportvezetőink is fel-felbukkannak hivatalos minőségben a topcsapatok mérkőzésein is, addig edzőinknek ez csak nézőként adatik meg. Az utóbbi időkben a már korábban említett, nem a magyar futballközegben szocializálódott László Csaba volt az egyetlen, aki komoly bajnokságban kapott szerepet, előtte pedig a nemrég elhunyt Bicskei Bertalan volt az utolsó mohikán. Rajtuk kívül – sehol senki.

De egyébként meg külföldön sincs mindenhol kolbászból a kerítés – még ha az általános infrastruktúra valóban jobb is, a csapatépítés nehézségei az adott klub szintjéhez képest mindenhol hasonlóak, mint idehaza. Az például, ha a tulajdonos anyagi okokból nem tudja vagy nem akarja mindenáron egyben tartani az edző által kialakított együttest, és esetleg értékesíti a legjobbak futballistákból egyet vagy többet, egyáltalán nem magyar „betegség”. Nem vagyok táltos, de két kezemen meg tudom számolni azokat a futballklubokat a világon, amelyek képesek bármelyik játékosukat megtartani bármilyen potenciális érdeklődővel szemben – és egy kezemen azokat, amelyek bárkit meg tudnak szerezni, akit csak az edző szeretne (de itt még marad is szabad ujjam). Ez tehát egy olyan probléma, amellyel a világ bármely pontján élő és dolgozó labdarúgóedzőnek szembe kell néznie.

Mindezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a magyar edzők tehetnek mindenről – a magyar futball problémáiért a teljes közeg felelős, vezetőstül, edzőstül, játékosostul és így tovább, és még nyilván a közegen kívül is találunk bőven olyan gondot, amelyről a futball maga nem is tehet. A saját felelőssége alól azonban senkinek sem szabad kibújnia másra mutogatva, hanem mindenkinek a saját területére koncentrálva, a többiekkel együttműködve kell törekednie a kiút megtalálására.

Ha ez a jelenlegi politikai-gazdasági támogatottsággal sem sikerül, akkor soha.

SZABADOS GÁBOR