Bukarest és Budapest

Tegnap játszották az Európa-liga döntőjét.

Bukarestben.

Írjuk le még egyszer: Bukarestben.

Pár hét múlva Európa-bajnokság kezdődik, Lengyelországban és Ukrajnában.

Jövő augusztusban pedig az európai Szuperkupáért játszanak – Prágában.

Bukarestben.

Írjuk le még egyszer: Bukarestben.

Pár hét múlva Európa-bajnokság kezdődik, Lengyelországban és Ukrajnában.

Jövő augusztusban pedig az európai Szuperkupáért játszanak – Prágában.

Távol álljon tőlem, hogy a korábbi, megbuk(tat)ott MLSZ- és állami sportvezetőkbe a jelen kényelméből rúgjak utólag bele, de ma már igencsak komikusan hat a korábbi három Eb-rendezési pályázatunk, különösen a legutóbbi, az idei tornára benyújtott, amelyet minden idők legoptimistább kampányával toltak, beleszuggerálva mindenkibe (mármint az UEFA illetékesein kívül mindenkibe, elsősorban a magyar közvéleménybe), hogy csak mi nyerhetünk. Akkor is tudni lehetett, de a fenti adatsort látva még nyilvánvalóbb, hogy a 0 szavazat volt a realitás: úgy nem lehet pályázatot nyerni, hogy harmadszor is ugyanazokat a makettet mutogatjuk a szemléző bizottságnak az épülő vagy megépített stadionok helyett.

A kormány stadionépítési tervei ezen a téren tehát felzárkózást jelenthetnek – na nem Nyugat-Európához, hanem csupán a szomszédainkhoz képest. Hogy a jelen gazdasági helyzetben ezek vállalása mennyire reális, az gazdaságpolitikai és nem sportgazdasági kérdés, így ezt hagyjuk is; fogadjuk örömmel a kezdeményezéseket, hiszen van mit fejleszteni.

A rendszerváltás óta eltelt időszakban a magyar stadionok nemzetközi versenyképességét elsősorban a tulajdoni viszonyok gáncsolták el. A gazdasági átalakulás után hiába kerültek szépen lassan magánkézbe a klubok, ha egy kivétellel egyetlen stadion sem volt az egyesületek – és azok tulajdonosainak – birtokában; a modernizálás így csupán hiú ábránd maradt, sem az albérlők, sem a tulajdonjogokkal rendelkező (és a futballból akkor látványosan kivonuló) állam nem költött a létesítményekre. Mindezt egy olyan időszakban, amikor – a nagy angol stadionkatasztrófák után – a nemzetközi labdarúgásban előtérbe került a stadionok fejlesztése, sztenderdizálása, a magán- és az állami tőke összefogásával.

Ennek lett következménye a magyar klubok nemzetközi kupameccseken megfigyelhető „vándorlása” – szinte alig van olyan csapat Magyarországon, amelyik egy-két forduló után még a saját pályáján tudott játszani az elmúlt években, évtizedben. (Persze olyan magyar csapat sem sok van, amelyik egyáltalán tudott menni egy-két fordulót.) Hogy mindez ráadásul nem futballspecifikus probléma, hanem a teljes magyar sportot érinti, az jól látható a többi csapatsportág idei – sportszakmailag abszolút tiszteletre méltó – döntős szereplésein: a győri kézilabdások Veszprémben, a ferencvárosiak Dabason(!), a szolnoki kosarasok pedig Debrecenben fogadták ellenfeleiket.

A fentebb említett egyetlen kivétel a magyar futballban a győri stadion volt, amely a Rába gyárnak köszönhetően az ETO kezén maradt – nem meglepő módon ez volt az egyik első hely, ahol komoly pénzügyi befektető jelent meg, és egyben itt épült meg a jelenlegi viszonyok között legkorszerűbb hazai létesítmény.

Ha azt akarjuk, hogy a magyar futballt külföldön komolyan vegyék, ahhoz alapfeltétel legalább egy, nemzetközi szinten is meghatározó stadion (is). A kormány által kiemelt három létesítmény, vagyis a nemzeti stadion, Ferencváros és Debrecen kiválasztása a politikai kötődések nélkül is érthető és magyarázható – racionális is lehet egyfajta regionális központok kijelölése és kialakítása, a fenti „vándorlás” központi intézményesítésével. Ez sok más, főleg kisebb országban bevett dolog – az „egy csapat, egy stadion” modellhez szokott magyar futballkultúra számára egyelőre még idegen. (Hogy az olasz példa alapján unos-untalan felemlegetett közös stadionhasználatról ne is beszéljünk.)

Nem szabad ráadásul elfelejteni, hogy a kirakat mögé megfelelő hátország is kell. Szembeötlő azonban, hogy még a jelenlegi stadionokat sem feszítik szét a nézők: a kontinensen úgy vagyunk a sereghajtók között a létesítmények kihasználtságában, hogy közben a befogadóképességek alapján is a mezőny második felébe tartozunk, vagyis a relatív és az abszolút összehasonlítás sem rózsás. A róka fogta csuka helyzete ez, hiszen a tulajdonosok (és a közvélemény) joggal mondhatja, hogy addig nem érdemes fejleszteni, amíg a mostani kapacitású stadionok sem telnek meg, amire jöhet az a válasz, hogy addig nem is fognak megtelni, amíg nem fejlesztik őket.

A kettő csakis együtt képzelhető el: az alapszolgáltatást, vagyis a futball szakmai minőségét együtt kell fejleszteni a kiegészítő infrastruktúrával. Nem érdemes és nem is szabad fontossági sorrendet felállítani közöttük; nagyon komoly hatást tudnak gyakorolni egymásra, de csak akkor, ha mindkettő megkapja a megfelelő impulzusokat. Hogy csak egy példát említsünk az összefonódásra: a nemzeti aréna felépítési költségének töredékéből, vagy a másik két stadion tíz-húsz százalékából már megoldható lenne, hogy minden élvonalbeli pályán lehessen télen is futballmeccset rendezni, vagyis a labdarúgás szakmai fejlődését ne gátolja az irreálisan hosszú téli szünet.

Ha és amennyiben a nevezett stadionok felépülnek, az komoly lökést adhat a magyar futballnak – de marad bőven munka utána is.

SZABADOS GÁBOR