Könnyű az alkoholra fogni Törőcsik András tragédiáját (merthogy az nem kérdés, hogy esetében akkor is tragédiáról kell beszélni, ha remélhetőleg felépül legutóbbi balesetéből), de a probléma ennél lényegesen általánosabb.
Miért nem találja helyét az életben a magyar labdarúgók jelentős hányada játékos-pályafutásuk befejezése után?
Ez ugyanis a fő kérdés – az pedig mindenkinek az egyéni sorsától, habitusától, szerencséjétől függ, hogy a „nem találja a helyét” kitétel egy korábbi ünnepelt klasszishoz nem illő munkát jelent, teljes alkoholizmust, a kettő valamilyen keveredését vagy valami egészen mást.
Rengeteg hiányosságot lehetne felsorolni a közeli és távoli múlt magyar futballistáinak menedzselésével kapcsolatban (a legtöbb esetben maga a menedzselés hiányzott), de az egyéni emberi történeteket tekintve kétségkívül az a legnagyobb hiba, hogy a labdarúgók egyáltalán nincsenek felkészülve és felkészítve a sporton kívüli életre. A „sporton kívüli” itt a kulcs: a labdarúgók zöme nincsen tisztában azzal, hogy a labdarúgás berkein belül vélhetően már nem lesz számára hely. Dicséretes például, ha egy játékos tudatosan készül az edzői karrierre, de ez nem elég – a futballistának nem csak arra kell felkészülnie, hogy elhagyja a pályát, hanem arra is, hogy elhagyja a sportágat.
Ez puszta matematika: egy csapaton belül nagyjából 10:1 az aránya a játékosoknak és az edzőknek (20-30 fős játékoskerethez néhány fős edzői stáb), amiből logikusan következik, hogy a labdarúgók legfeljebb 10%-a fog tudni csak elhelyezkedni bármilyen szintű edzőként.
A végeredményt pontosan látjuk: több száz magyar pro-licenszes edző van, ők működhetnek csak az NB I-ben vezetőedzőként, de nekik 16 kispadon kellene osztozniuk. Arról nem is beszélve, hogy az edzői karrier lényegesen hosszabb lehet, mint a játékosi – lásd például Garami Józsefet, akinek sok korábbi játékosa már szintén edzőként dolgozik –, vagyis az edzői szakmából nagyságrendekkel kevesebben lépnek ki, mint ahányan be szeretnének lépni.
A többség így kimarad, és egymás után nyilatkozgatják a Nemzeti Sportban, hogy „csak a belső kör tagjai kaphatnak munkát”, „én nem vagyok olyan nyomulós, mint mások”, „nincsen szükség a tudásomra” stb. stb. Ez az óriási túlkínálat eleve belekódolja a rendszerbe a feszültséget, a gyűlölködést – holott a megoldás az lenne, ha az edzőnek készülő labdarúgók kétszer, háromszor, tízszer, százszor is meggondolnák, hogy inkább civil foglalkozást válasszanak maguknak. Az élet a fentiek alapján úgyis erre kényszeríti őket, jobban járnak hát, ha eleve erre készülnek.
Ami pedig a „belső kört” illeti: kevés olyan belterjes közeg van, mint a sport, és azon belül is a labdarúgás. Aki próbált már kívülről érkezve (azaz játékosmúlt és vezetőkhöz fűződő kapcsolatok nélkül) szerepet vállalni a magyar futballban, az pontosan tudhatja, hogy nehéz, szinte reménytelen ez a feladat – sokkal nehezebb, mint egy volt játékosnak NB I-es kispadhoz jutni.
(Csak kiegészítésképpen teszem hozzá, hogy a futballisták futballtól való elszakadása nemcsak karrierszempontból, hanem mentálisan is komoly feladatot jelent: feldolgozni a változásokat, elfogadni a szerepek kicserélődését. A fenti, „miért nem kapok edzői munkát?” típusú nyilatkozatok mellett a másik kedvencem egy-egy régi csillag „nem engedtek be a stadionba” kezdetű monológja, amelyben elpanaszolja, hogy a biztonsági őr nem ismerte fel a bejáratnál, így nem tudott bemenni a meccsre. Holott nincs olyan NB I-es klub, amelyik ne adna tiszteletjegyet egy korábbi klasszisának – ha az kéri.)
Tudom persze, hogy nem csak az edzői pálya biztosíthatja a sportág berkein belül maradást a kiöregedő játékosoknak, de az egyéb pozíciók (klubvezető, menedzser stb.) ugyanúgy igénylik a civil készülést, hiszen többségüknél – ideális esetben – szükség van valamilyen végzettségre és/vagy tapasztalatra. Örök kérdés, hogy abból lesz-e a jobb klubvezető, akinek nincs sportmúltja, de van üzleti tudása-tapasztalata, vagy abból, akinek van sportmúltja, de nincs üzleti tudása-tapasztalata. A klubtulajdonosok, akiknek a vállalkozásaik között rendszerint a futballklub a legféltettebb kincsük, leginkább megbízható, kipróbált emberekre bíznak feladatokat, bármelyik irányból jöjjenek is – a volt labdarúgóknál azonban a megfelelő tudás hiánya komoly deficit lehet.
De gyorsan hozzá kell ehhez tenni, hogy rengeteg pozitív példával is találkoztam már. A mai labdarúgók közül sokan tanulnak már a játékos-pályafutásuk alatt, lényegesen többen, mint korábban – én magam is többeknek segítettem például szakdolgozatok, üzleti tervek elkészítésében vagy egyszerűen csak vizsgára készülésben.
De nagyon messzire kanyarodtunk Törőcsik Andrástól...
Anélkül, hogy felmentenénk őt a hibái alól (hiszen a saját gyengesége nyilván főszerepet játszik a történetében), a saját korszakának is áldozata, mivel az ő generációját érinti leginkább mindaz, amiről fentebb írtam. Talán úgy tűnik, mintha két külön témáról beszélnénk, pedig a kettő összefügg: a futballisták karrierjének egyik legnagyobb kihívása csak akkor kezdődik, amikor a karrier véget ér. És a labdarúgó kezében van a lehetőség, hogy eldöntse, hogyan ér véget.
Törőcsik (és társai)
AJÁNLÓ
Élet a futball után – kihívás minden futballistának.
Könnyű az alkoholra fogni Törőcsik András tragédiáját (merthogy az nem kérdés, hogy esetében akkor
is tragédiáról kell beszélni, ha remélhetőleg felépül legutóbbi balesetéből), de a probléma ennél
lényegesen általánosabb.
Miért nem találja helyét az életben a magyar labdarúgók jelentős hányada játékospályafutásuk
befejezése után?
Ez ugyanis a fő kérdés – az pedig mindenkinek az egyéni sorsától, habitusától, szerencséjétől függ,
hogy a „nem találja a helyét” kitétel egy korábbi ünnepelt klasszishoz nem illő munkát jelent, teljes
alkoholizmust, a kettő valamilyen keveredését vagy valami egészen mást.
Rengeteg hiányosságot lehetne felsorolni a közeli és távoli múlt magyar futballistáinak menedzselésével
kapcsolatban (a legtöbb esetben maga a menedzselés hiányzott), de az egyéni emberi történeteket
tekintve kétségkívül az a legnagyobb hiba, hogy a labdarúgók egyáltalán nincsenek felkészülve és
felkészítve a sporton kívüli életre. A „sporton kívüli” itt a kulcs: a labdarúgók zöme nincsen tisztában
azzal, hogy a labdarúgás berkein belül vélhetően már nem lesz számára hely. Dicséretes például, ha
egy játékos tudatosan készül az edzői karrierre, de ez nem elég – a futballistának nem csak arra kell
felkészülnie, hogy elhagyja a pályát, hanem arra is, hogy elhagyja a sportágat.
Ez puszta matematika: egy csapaton belül nagyjából 10:1 az aránya a játékosoknak és az edzőknek (20-
30 fős játékoskerethez néhány fős edzői stáb), amiből logikusan következik, hogy a labdarúgók legfeljebb
10%-a fog tudni csak elhelyezkedni bármilyen szintű edzőként.
A végeredményt pontosan látjuk: több száz magyar pro-licenszes edző van, ők működhetnek csak az
NB I-ben vezetőedzőként, de nekik 16 kispadon kellene osztozniuk. Arról nem is beszélve, hogy az edzői
karrier lényegesen hosszabb lehet, mint a játékosi – lásd például Garami Józsefet, akinek sok korábbi
játékosa már szintén edzőként dolgozik –, vagyis az edzői szakmából nagyságrendekkel kevesebben
lépnek ki, mint ahányan be szeretnének lépni.
A többség így kimarad, és egymás után nyilatkozgatják a Nemzeti Sportban, hogy „csak a belső kör tagjai
kaphatnak munkát”, „én nem vagyok olyan nyomulós, mint mások”, „nincsen szükség a tudásomra”
stb. stb. Ez az óriási túlkínálat eleve belekódolja a rendszerbe a feszültséget, a gyűlölködést – holott
a megoldás az lenne, ha az edzőnek készülő labdarúgók kétszer, háromszor, tízszer, százszor is
meggondolnák, hogy inkább civil foglalkozást válasszanak maguknak. Az élet a fentiek alapján úgyis erre
kényszeríti őket, jobban járnak hát, ha eleve erre készülnek.
Ami pedig a „belső kört” illeti: kevés olyan belterjes közeg van, mint a sport, és azon belül is a
labdarúgás. Aki próbált már kívülről érkezve (azaz játékosmúlt és vezetőkhöz fűződő kapcsolatok nélkül)
szerepet vállalni a magyar futballban, az pontosan tudhatja, hogy nehéz, szinte reménytelen ez a feladat
– sokkal nehezebb, mint egy volt játékosnak NB I-es kispadhoz jutni.
(Csak kiegészítésképpen teszem hozzá, hogy a futballisták futballtól való elszakadása nemcsak
karrierszempontból, hanem mentálisan is komoly feladatot jelent: feldolgozni a változásokat, elfogadni
a szerepek kicserélődését. A fenti, „miért nem kapok edzői munkát?” típusú nyilatkozatok mellett a
másik kedvencem egy-egy régi csillag „nem engedtek be a stadionba” kezdetű monológja, amelyben
elpanaszolja, hogy a biztonsági őr nem ismerte fel a bejáratnál, így nem tudott bemenni a meccsre.
Holott nincs olyan NB I-es klub, amelyik ne adna tiszteletjegyet egy korábbi klasszisának – ha az kéri.)
Tudom persze, hogy nem csak az edzői pálya biztosíthatja a sportág berkein belül maradást a kiöregedő
játékosoknak, de az egyéb pozíciók (klubvezető, menedzser stb.) ugyanúgy igénylik a civil készülést,
hiszen többségüknél – ideális esetben – szükség van valamilyen végzettségre és/vagy tapasztalatra. Örök
kérdés, hogy abból lesz-e a jobb klubvezető, akinek nincs sportmúltja, de van üzleti tudása-tapasztalata,
vagy abból, akinek van sportmúltja, de nincs üzleti tudása-tapasztalata. A klubtulajdonosok, akiknek a
vállalkozásaik között rendszerint a futballklub a legféltettebb kincsük, leginkább megbízható, kipróbált
emberekre bíznak feladatokat, bármelyik irányból jöjjenek is – a volt labdarúgóknál azonban a megfelelő
tudás hiánya komoly deficit lehet.
De gyorsan hozzá kell ehhez tenni, hogy rengeteg pozitív példával is találkoztam már. A mai labdarúgók
közül sokan tanulnak már a játékos-pályafutásuk alatt, lényegesen többen, mint korábban – én magam
is többeknek segítettem például szakdolgozatok, üzleti tervek elkészítésében vagy egyszerűen csak
vizsgára készülésben.
De nagyon messzire kanyarodtunk Törőcsik Andrástól...
Anélkül, hogy felmentenénk őt a hibái alól (hiszen a saját gyengesége nyiván főszerepet játszik a
történetében), a saját korszakának is áldozata, mivel az ő generációját érinti leginkább mindaz, amiről
fentebb írtam. Talán úgy tűnik, mintha két külön témáról beszélnénk, pedig a kettő összefügg: a
futballisták karrierjének egyik legnagyobb kihívása csak akkor kezdődik, amikor a karrier véget ér. És a
labdarúgó kezében van a lehetőség, hogy eldöntse, hogyan ér véget.