Törőcsik (és társai)

311127 311127311127 311127
Vágólapra másolva!
2014.03.25. 16:03
Könnyű az alkoholra fogni Törőcsik András tragédiáját (merthogy az nem kérdés, hogy esetében akkor is tragédiáról kell beszélni, ha remélhetőleg...

Könnyű az alkoholra fogni Törőcsik András tragédiáját (merthogy az nem kérdés, hogy esetében akkor is tragédiáról kell beszélni, ha remélhetőleg felépül legutóbbi balesetéből), de a probléma ennél lényegesen általánosabb.

Miért nem találja helyét az életben a magyar labdarúgók jelentős hányada játékos-pályafutásuk befejezése után?

Ez ugyanis a fő kérdés – az pedig mindenkinek az egyéni sorsától, habitusától, szerencséjétől függ, hogy a „nem találja a helyét” kitétel egy korábbi ünnepelt klasszishoz nem illő munkát jelent, teljes alkoholizmust, a kettő valamilyen keveredését vagy valami egészen mást.

Rengeteg hiányosságot lehetne felsorolni a közeli és távoli múlt magyar futballistáinak menedzselésével kapcsolatban (a legtöbb esetben maga a menedzselés hiányzott), de az egyéni emberi történeteket tekintve kétségkívül az a legnagyobb hiba, hogy a labdarúgók egyáltalán nincsenek felkészülve és felkészítve a sporton kívüli életre. A „sporton kívüli” itt a kulcs: a labdarúgók zöme nincsen tisztában azzal, hogy a labdarúgás berkein belül vélhetően már nem lesz számára hely. Dicséretes például, ha egy játékos tudatosan készül az edzői karrierre, de ez nem elég – a futballistának nem csak arra kell felkészülnie, hogy elhagyja a pályát, hanem arra is, hogy elhagyja a sportágat.

Ez puszta matematika: egy csapaton belül nagyjából 10:1 az aránya a játékosoknak és az edzőknek (20-30 fős játékoskerethez néhány fős edzői stáb), amiből logikusan következik, hogy a labdarúgók legfeljebb 10%-a fog tudni csak elhelyezkedni bármilyen szintű edzőként.

A végeredményt pontosan látjuk: több száz magyar pro-licenszes edző van, ők működhetnek csak az NB I-ben vezetőedzőként, de nekik 16 kispadon kellene osztozniuk. Arról nem is beszélve, hogy az edzői karrier lényegesen hosszabb lehet, mint a játékosi – lásd például Garami Józsefet, akinek sok korábbi játékosa már szintén edzőként dolgozik –, vagyis az edzői szakmából nagyságrendekkel kevesebben lépnek ki, mint ahányan be szeretnének lépni.

A többség így kimarad, és egymás után nyilatkozgatják a Nemzeti Sportban, hogy „csak a belső kör tagjai kaphatnak munkát”, „én nem vagyok olyan nyomulós, mint mások”, „nincsen szükség a tudásomra” stb. stb. Ez az óriási túlkínálat eleve belekódolja a rendszerbe a feszültséget, a gyűlölködést – holott a megoldás az lenne, ha az edzőnek készülő labdarúgók kétszer, háromszor, tízszer, százszor is meggondolnák, hogy inkább civil foglalkozást válasszanak maguknak. Az élet a fentiek alapján úgyis erre kényszeríti őket, jobban járnak hát, ha eleve erre készülnek.

Ami pedig a „belső kört” illeti: kevés olyan belterjes közeg van, mint a sport, és azon belül is a labdarúgás. Aki próbált már kívülről érkezve (azaz játékosmúlt és vezetőkhöz fűződő kapcsolatok nélkül) szerepet vállalni a magyar futballban, az pontosan tudhatja, hogy nehéz, szinte reménytelen ez a feladat – sokkal nehezebb, mint egy volt játékosnak NB I-es kispadhoz jutni.

(Csak kiegészítésképpen teszem hozzá, hogy a futballisták futballtól való elszakadása nemcsak karrierszempontból, hanem mentálisan is komoly feladatot jelent: feldolgozni a változásokat, elfogadni a szerepek kicserélődését. A fenti, „miért nem kapok edzői munkát?” típusú nyilatkozatok mellett a másik kedvencem egy-egy régi csillag „nem engedtek be a stadionba” kezdetű monológja, amelyben elpanaszolja, hogy a biztonsági őr nem ismerte fel a bejáratnál, így nem tudott bemenni a meccsre. Holott nincs olyan NB I-es klub, amelyik ne adna tiszteletjegyet egy korábbi klasszisának – ha az kéri.)

Tudom persze, hogy nem csak az edzői pálya biztosíthatja a sportág berkein belül maradást a kiöregedő játékosoknak, de az egyéb pozíciók (klubvezető, menedzser stb.) ugyanúgy igénylik a civil készülést, hiszen többségüknél – ideális esetben – szükség van valamilyen végzettségre és/vagy tapasztalatra. Örök kérdés, hogy abból lesz-e a jobb klubvezető, akinek nincs sportmúltja, de van üzleti tudása-tapasztalata, vagy abból, akinek van sportmúltja, de nincs üzleti tudása-tapasztalata. A klubtulajdonosok, akiknek a vállalkozásaik között rendszerint a futballklub a legféltettebb kincsük, leginkább megbízható, kipróbált emberekre bíznak feladatokat, bármelyik irányból jöjjenek is – a volt labdarúgóknál azonban a megfelelő tudás hiánya komoly deficit lehet.

De gyorsan hozzá kell ehhez tenni, hogy rengeteg pozitív példával is találkoztam már. A mai labdarúgók közül sokan tanulnak már a játékos-pályafutásuk alatt, lényegesen többen, mint korábban – én magam is többeknek segítettem például szakdolgozatok, üzleti tervek elkészítésében vagy egyszerűen csak vizsgára készülésben.

De nagyon messzire kanyarodtunk Törőcsik Andrástól...

Anélkül, hogy felmentenénk őt a hibái alól (hiszen a saját gyengesége nyilván főszerepet játszik a történetében), a saját korszakának is áldozata, mivel az ő generációját érinti leginkább mindaz, amiről fentebb írtam. Talán úgy tűnik, mintha két külön témáról beszélnénk, pedig a kettő összefügg: a futballisták karrierjének egyik legnagyobb kihívása csak akkor kezdődik, amikor a karrier véget ér. És a labdarúgó kezében van a lehetőség, hogy eldöntse, hogyan ér véget.

Törőcsik (és társai)

AJÁNLÓ

Élet a futball után – kihívás minden futballistának.



Könnyű az alkoholra fogni Törőcsik András tragédiáját (merthogy az nem kérdés, hogy esetében akkor

is tragédiáról kell beszélni, ha remélhetőleg felépül legutóbbi balesetéből), de a probléma ennél

lényegesen általánosabb.

Miért nem találja helyét az életben a magyar labdarúgók jelentős hányada játékospályafutásuk

befejezése után?

Ez ugyanis a fő kérdés – az pedig mindenkinek az egyéni sorsától, habitusától, szerencséjétől függ,

hogy a „nem találja a helyét” kitétel egy korábbi ünnepelt klasszishoz nem illő munkát jelent, teljes

alkoholizmust, a kettő valamilyen keveredését vagy valami egészen mást.

Rengeteg hiányosságot lehetne felsorolni a közeli és távoli múlt magyar futballistáinak menedzselésével

kapcsolatban (a legtöbb esetben maga a menedzselés hiányzott), de az egyéni emberi történeteket

tekintve kétségkívül az a legnagyobb hiba, hogy a labdarúgók egyáltalán nincsenek felkészülve és

felkészítve a sporton kívüli életre. A „sporton kívüli” itt a kulcs: a labdarúgók zöme nincsen tisztában

azzal, hogy a labdarúgás berkein belül vélhetően már nem lesz számára hely. Dicséretes például, ha

egy játékos tudatosan készül az edzői karrierre, de ez nem elég – a futballistának nem csak arra kell

felkészülnie, hogy elhagyja a pályát, hanem arra is, hogy elhagyja a sportágat.

Ez puszta matematika: egy csapaton belül nagyjából 10:1 az aránya a játékosoknak és az edzőknek (20-

30 fős játékoskerethez néhány fős edzői stáb), amiből logikusan következik, hogy a labdarúgók legfeljebb

10%-a fog tudni csak elhelyezkedni bármilyen szintű edzőként.

A végeredményt pontosan látjuk: több száz magyar pro-licenszes edző van, ők működhetnek csak az

NB I-ben vezetőedzőként, de nekik 16 kispadon kellene osztozniuk. Arról nem is beszélve, hogy az edzői

karrier lényegesen hosszabb lehet, mint a játékosi – lásd például Garami Józsefet, akinek sok korábbi

játékosa már szintén edzőként dolgozik –, vagyis az edzői szakmából nagyságrendekkel kevesebben

lépnek ki, mint ahányan be szeretnének lépni.

A többség így kimarad, és egymás után nyilatkozgatják a Nemzeti Sportban, hogy „csak a belső kör tagjai

kaphatnak munkát”, „én nem vagyok olyan nyomulós, mint mások”, „nincsen szükség a tudásomra”

stb. stb. Ez az óriási túlkínálat eleve belekódolja a rendszerbe a feszültséget, a gyűlölködést – holott

a megoldás az lenne, ha az edzőnek készülő labdarúgók kétszer, háromszor, tízszer, százszor is

meggondolnák, hogy inkább civil foglalkozást válasszanak maguknak. Az élet a fentiek alapján úgyis erre

kényszeríti őket, jobban járnak hát, ha eleve erre készülnek.

Ami pedig a „belső kört” illeti: kevés olyan belterjes közeg van, mint a sport, és azon belül is a

labdarúgás. Aki próbált már kívülről érkezve (azaz játékosmúlt és vezetőkhöz fűződő kapcsolatok nélkül)

szerepet vállalni a magyar futballban, az pontosan tudhatja, hogy nehéz, szinte reménytelen ez a feladat

– sokkal nehezebb, mint egy volt játékosnak NB I-es kispadhoz jutni.

(Csak kiegészítésképpen teszem hozzá, hogy a futballisták futballtól való elszakadása nemcsak

karrierszempontból, hanem mentálisan is komoly feladatot jelent: feldolgozni a változásokat, elfogadni

a szerepek kicserélődését. A fenti, „miért nem kapok edzői munkát?” típusú nyilatkozatok mellett a

másik kedvencem egy-egy régi csillag „nem engedtek be a stadionba” kezdetű monológja, amelyben

elpanaszolja, hogy a biztonsági őr nem ismerte fel a bejáratnál, így nem tudott bemenni a meccsre.

Holott nincs olyan NB I-es klub, amelyik ne adna tiszteletjegyet egy korábbi klasszisának – ha az kéri.)

Tudom persze, hogy nem csak az edzői pálya biztosíthatja a sportág berkein belül maradást a kiöregedő

játékosoknak, de az egyéb pozíciók (klubvezető, menedzser stb.) ugyanúgy igénylik a civil készülést,

hiszen többségüknél – ideális esetben – szükség van valamilyen végzettségre és/vagy tapasztalatra. Örök

kérdés, hogy abból lesz-e a jobb klubvezető, akinek nincs sportmúltja, de van üzleti tudása-tapasztalata,

vagy abból, akinek van sportmúltja, de nincs üzleti tudása-tapasztalata. A klubtulajdonosok, akiknek a

vállalkozásaik között rendszerint a futballklub a legféltettebb kincsük, leginkább megbízható, kipróbált

emberekre bíznak feladatokat, bármelyik irányból jöjjenek is – a volt labdarúgóknál azonban a megfelelő

tudás hiánya komoly deficit lehet.

De gyorsan hozzá kell ehhez tenni, hogy rengeteg pozitív példával is találkoztam már. A mai labdarúgók

közül sokan tanulnak már a játékos-pályafutásuk alatt, lényegesen többen, mint korábban – én magam

is többeknek segítettem például szakdolgozatok, üzleti tervek elkészítésében vagy egyszerűen csak

vizsgára készülésben.

De nagyon messzire kanyarodtunk Törőcsik Andrástól...

Anélkül, hogy felmentenénk őt a hibái alól (hiszen a saját gyengesége nyiván főszerepet játszik a

történetében), a saját korszakának is áldozata, mivel az ő generációját érinti leginkább mindaz, amiről

fentebb írtam. Talán úgy tűnik, mintha két külön témáról beszélnénk, pedig a kettő összefügg: a

futballisták karrierjének egyik legnagyobb kihívása csak akkor kezdődik, amikor a karrier véget ér. És a

labdarúgó kezében van a lehetőség, hogy eldöntse, hogyan ér véget.
Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik