Álmodunk az olimpián

Szinte túl szép,még mindig túl szépahhoz, hogy igaz legyen.még mindig túl szépahhoz, hogy igaz legyen.

A magyar sport még mindig nem ennyire erős, és az ország gazdasági-társadalmi hátterét tekintve szinte biztos, hogy (kormányoktól függetlenül) soha nem is lesz elég erős ahhoz, hogy egy ilyen olimpiai szereplés reális, a nemzetközi egyetemes erőviszonyoknak megfelelő legyen.

Nem mintha ez zavarna, sőt! Végre valamiben felülreprezentáljuk magunkat!

De éppen ez emeli ki a sportolóink sikereinek értékét, hogy nem egy gazdaságilag jól működő sportrendszer „termékei", hanem önmaguk és edzőik, segítőik tehetségének és szorgalmának termékei.

Ezen belül is vannak persze végletek, hiszen Hosszú Katinka például a tipikus self-made man (pardon, self-made woman), aki a semmiből építette fel magát, természetesen edző-férjével, Shane Tusuppal karöltve, míg mások sokkal jobban kötődnek a magyar sportrendszerhez, de eredményeik nem e sportrendszer működésének közvetlen következménye – ellentétben mondjuk a hozzánk képest nyilván összehasonlíthatatlanul nagyobb Egyesült Államokkal vagy Kínával, ahol futószalagon gyártják az érmes versenyzőket.

Az természetesen nem véletlen, hogy Magyarországon 2010 óta sokkalta nagyobb összegek állnak rendelkezésre az olimpiai sportágakban a felkészülésre, mint korábban. A16 kiemelt egyéni sportág támogatásamár az előző kormányzati ciklusban elindult, a csapatsportágakat favorizáló tao-támogatások egyfajta kompenzációjaként.

Négy évvel ezelőtt mégazt írtam, hogy az új kormány soha nem látott mértékű sporttámogatásai ilyen rövid idő alatt még nem eredményezhetnek azonnali sikereket, tehát a pekingi olimpiai „kudarca" (merthogy a közvélemény így élte meg a „csak" három aranyérmet) és a londoni játékok sikerei közötti különbséget még nem feltétlenül a kormánytámogatások jelentik. Most már nyilván összetettebb a kép: bár kifejezetten a fenti kiemelt sportágak támogatása még mindig csak pár éves, de a teljes sportrendszert átalakító, és a sportot a nemzeti stratégia központjába helyező politika már bőven lefedte a most záruló olimpiai ciklust, vagyis éreztethette hatását. Ne felejtsük, hogy nemcsak a közvetlen felkészülési támogatások számítanak a sportolóknak, hanem – főleg mentálisan – a korábbinál sokkal biztosabbnak látszó egzisztenciális háttér is a felkészülés közepette.

Klasszikus „egyrészt-másrészt" szituáció ez: igen, kimondható, hogy a kormányzati támogatás nélkül nem lenne, nem lehetne ilyen sikeres a magyar csapat az olimpián, mint ahogyan azt is látni kell, hogy ez a háttér önmagában még mindig nem lenne elég ahhoz, hogy az első ötben (vagy akár tízben) legyünk az éremtáblázaton, egész egyszerűen Magyarország méretei és gazdasági ereje miatt – tessék csak összevetni magunkat a közvetlenül előttünk és mögöttünk tanyázó országokkal.

Itt jön tehát a képbe a sportolóink, szakemberek tudása és akarata.

Azt se felejtsük el, hogy az olimpia és annak sportágai máshogy működnek, mint a labdarúgás. Gazdasági szempontból két nagy csoportra oszthatóak ugyanis a sportágak: az egyik csoportban van a futball, a másikban az összes többi... A gazdasági erő és potenciál terén kimondhatatlan a labdarúgás fölénye a többi sportággal szemben, ami egyben azt is jelenti, hogy a futballban sokkal hatékonyabban „működik" a pénz, mint máshol. Számtalanszor elmondtuk-leírtuk, hogy hogyan határozza meg a költségvetés a futballcsapatok erősorrendjét: a sportág nagyfokú „iparosodása", gazdasági eltolódása miatt a játékosfizetések rendkívül hatékonyan fejezik ki a tudásbéli különbséget. Más sportágakban (és különösen az egyéni sportágakban) ez nincs így, nem kalibrálhatóak ilyen „egyszerűen" az eredmények – az olimpián sokkal nagyobb teret nyer a pénz ellenében az egyéni tehetség és szorgalom, az azt építő sportági kultúra és az egyszerű szentimentalizmus, amely teljesen áthatja az olimpia szellemét.

Nem véletlen, hogy a futball az olimpiák szófogadatlan fiúja, míg a labdarúgáson kívül szinte minden sportág rendkívül olimpiacentrikus – néha megdöbbentő, ahogy egy-egy világbajnokság vagy Európa-bajnokság fő kérdése nem az, hogy ki lesz a világbajnok vagy Európa-bajnok, hanem az, hogy ki szerez olimpiai kvótát...

Erre az olimpiacentrikusságra mi, magyarok aztán ráteszünk még egy lapáttal (lásdTóth KrisztiánvagyKenderesi Tamásnyilatkozatait) – nem véletlen, hogy most is éppen az érmeinkről és főleg az aranyainkról van szó. Külön szociológiai tanulmány próbálhatná kideríteni ennek az okát, talán éppen itt próbáljuk meg görcsösen megélni a nemzetközi „nagyhatalmi" státuszt, mert egyedül itt, a sportban van rá esélyünk.

És hogy végképp elszakadjunk a sporttól: a magyar társadalom számára az lenne a fontos, hogy mi, szurkolók hitet tudjunk meríteni a saját életünkhöz, és tanuljunk mindabból, amit sportolóinktól az olimpiákon látunk. Abból is, amikor valaki az utolsó pillanatig küzdve felér a csúcsra, abból is, amikor valaki saját magának is csalódást okozva alámerül a mezőny alján, vagy éppen abból, amikor valaki a tudásához képest remekül képviseli hazája színeit valahol a középmezőnyben.

És továbbra is: Hajrá, magyarok!