2016 hősei: futball, Dárdai, Katinka

Nem rangsorolni akarok természetesen, csak a mögöttünk hagyott, igencsak mozgalmas év legfőbb szubjektív benyomásait rögzíteni.

„Én leszek Dzsudzsák!" „Én meg Balázs!" Ez a párbeszéd az akkor ötéves lányom és a négyéves barátja között zajlott idén nyáron, amikor focizni kezdtek. Bár a nevek táján mutatkozott egy kis zavar (ezt azóta természetesen tisztáztuk), az mindenképpen örömteli, hogy kit választottak mindketten.

Az egész magyar válogatottat dicséri természetesen ez a választás – az év legfontosabb eseménye kétségkívül az volt, hogy a nemzeti együttes felélesztette az országban lappangó több százezer (millió) futballrajongót, akik hirtelen újra tudtak a lelkesedni a magyar labdarúgásért, még ha csak egy pár hétig is.

A lelkesedés hamar kihunyt, ami természetesen komoly tanulság arra nézve, hogy a válogatott még mindig – sőt, egyre inkább – egy külön kis sziget a magyar labdarúgáson belül, ahová sokkal kevésbé tudnak betörni a klubfutball hullámai.

Ez nyilván több mindennel magyarázható, nemcsak a hirtelen jött eredménnyel, az Eb-szerepléssel: fontos például, hogy a nemzeti identitás erősebb a klubhoz kötődő identitásnál, vagyis a korábban szeretett klubunkat könnyebben hagyjuk cserben, mint a hazát, azaz a válogatottat, és a válogatott a konkrét klubhoz kevésbé kötődőknek is tud identitást nyújtani. Ez a folyamat ráadásul önmagát erősíti, hiszen egyre nő a válogatott és a klubfutball élvezeti értéke közötti különbség, így a szurkolók nagy része mintha egyenesen túlkompenzálna a válogatottal, a klubjuk helyett tudatosan választva inkább a nemzeti csapatot.

Ezek után mégis meglepő lehet, ha azt mondom, 2016-ban talán mégsem a válogatott, hanem egy klubedző tette a legtöbbet a magyar futball renoméjáért: Dárdai Pál.

Mert amíg a válogatott csak a fent említett pár hétig tündökölt, addig Dárdai immár két éve ragyog a Hertha élén. Amikor tavaly nyáron elbúcsúzott a válogatottól,azt írtam, hogy a Herthánál végzett munkája talán még fontosabb is, mint a válogatott Eb-szereplése (holott akkor még nem jutottunk ki Franciaországba), és bár számomra iséletem egyik legnagyobb élményétadta az idei Eb, továbbra is tartom, hogy a magyar futball megítélését hosszú távon azt javíthatja a legjobban, ha Dárdai hétről hétre a Bundesligában szerepel.

Óriási a lemaradásunk ezen a téren, hiszen nincsen játékosunk a topcsapatokban, a topligákban is alig, edzőnk pedig még annyi sem, márpedig Dárdai a munkájával kivívott elismerés mellett magyarságát is büszkén vállalja, szinte egymaga tartva életben a magyar futball nemzetközi nimbuszát. (Csak halványan tartozik ide, de egy érdekes statisztika: a magyar válogatottban még soha nem lépett-léphetett pályára BEK- vagy BL-győztes futballista. Az izlandiban, a finnben, a grúzban, a San Marinó-iban, a kenyaiban vagy éppen a trinidadiban igen, de a magyarban még nem...)

Egy bocsánatkéréssel kell folytatnom: elnézést minden más sport jeles magyar képviselőitől, hogy ezt az írást a futballistákkal kezdtem, ráadásul éppen egy olimpiai évben. De mint tudjuk, kétféle sport létezik: a futball és az összes többi... Akárhány aranyérmet nyerhetünk is Rióban vagy bárhol, az emberek nem özönlenek ki az utcára spontán ünnepelni, nem tud semmi olyan érzelmeket kiváltani, mint a labdarúgás.

De ha ezen túllépünk, akkor a magyar sport idei első számú alakját nem kell sokáig keresgélni: Hosszú Katinka mindenhol tarolt. A medencében ugyanúgy egyértelmű úrnő volt, mint eddig, de amígtavaly ilyentájtkényszerű fegyverszünet követte az úszószövetség (és Gyárfás Tamás) elleni fellépését, addig az idén már itt is sikerrel zárt, legalábbis a fő követelés, Gyárfás távozása teljesült.

Ahogy azonban a válogatott esetében is hamar kialudt a láng, itt is fontos megjegyezni, hogy az igazán fontos dolgok most következnek csak: hogyan tovább? Tudnak-e vajon az úszók a pontokba fogalmazott követeléseiknek-kéréseiknek érvényt szerezni? Sikerül-e az új vezetésnek jobb kapcsolatot kialakítani a legjobbakkal, és azon belül is a legjobbal, a magyar úszósportot jelenleg teljesen maga alá gyűrő Hosszú Katinka–Shane Tusup párossal? És bármi is a válasz az előző két kérdésre, a fő kérdés az, hogy jobb lesz-e ezután a magyar úszásnak, mint eddig volt?

2016 egyértelműen Hosszú Katinkáé volt, de a nagy kérdés a magyar úszásban az, hogy ki lesz 2017 nyertese. Új, mindenki által elfogadhatóan működő szövetséget kell építeni, és mindeközben meg kell rendezni egy kirakat-világbajnokságot is, ahol a NOB jelen lévő tagjai árgus szemekkel figyelik majd, hogy Budapest alkalmas-e a 2024-es játékokra.

Akármit is gondolunk ez utóbbi kérdésről, az egyértelmű, hogy a magyar sport hosszú távú lehetőségeire 2017-ben az úszás lesz a legnagyobb befolyással, vagyis óriási felelőssége van a sportágban dolgozóknak az újratervezés során. Lehet azon elmélkedni, hogy jobb lett volna-e még egy évig (vagy legalább szeptemberig) kihúzni Gyárfással, de ezt a feszültséget tovább cipelni talán még nagyobb kockázat lett volna, mint most nekiállni újjáépíteni a rendszert a csata után maradt romokon.

Amint látható, 2016 mindegyik fontos történetében a jövő az igazán lényeges: hogyan tud profitálni a magyar futball a válogatott Eb-szerepléséből és Dárdaiból, és hogyan tud profitálni a magyar úszás és a magyar sport Hosszú Katinka és az úszók eddig sikeres forradalmából. Ilyen a sport, ahogy az idei év egy másik főszereplője, Király Gábor szokta mondani: ami történt, azon túl kell lépni, és a következő meccsre kell koncentrálni.

Békés karácsonyt, boldog új évet mindenkinek!