Növekvő átigazolási díjak a posztneymari korban

Ha történészek vagy „brit tudósok" vizsgálnák a labdarúgás transzferpiacát, akkor a 2017 nyaráig tartó időszakot bizonyosan preneymari, az azt követőt pedig posztneymari kornak neveznék. A brazil Párizsba igazolása alapvetően változtatta meg eddigi elképzeléseinket, gondolkodásunkat a játékosmozgásokat kísérő összegekről – többé nem érvényesek a „nem tartom elképzelhetőnek, hogy..." kezdetű mondatok.

Mindez igaz a Barcelonába frissen igazoltCoutinhóraés a Liverpool által megvásároltvan Dijkreis – az összegeket korábban irreálisnak mondtuk volna (a holland a világ legdrágább védője, a brazil meg a világ második legdrágább játékosa lett), de Neymar óta az „irreális" nem létezik.

Nem mellesleg, az említett két transzfernek közvetlen kapcsolata is van Neymarral: Coutinho sportszakmai és marketing szempontból is honfitársa (részleges) pótlására érkezett. A Barcelonában nyilván nem csak a világ egyik legjobb játékosát kell helyettesítenie (még ha az őszi eredmények nem is utalnak arra, hogy Neymar olyan nagyon hiányozna), vagy hosszú távon akár Iniestát leváltania, hanem sztárként is funkcionálnia kell, hiszen Neymarral komoly marketingérték is távozott a klubtól. Ráadásul minderre a fedezet is megvan a PSG-től kapott 222 millióból, amit persze a Liverpool is pontosan tudott, így a tárgyalások során sokkal bátrabban alkudozhatott, felfelé srófolva az árat.

...amikor pedig a vörösök akarták leigazolni van Dijket, akkor ők voltak abban a helyzetben, mint Countinho esetében a Barca. A brazil eladása vélhetően már tudott dolog volt a van Dijkről folytatott tárgyalások idején, így a Liverpool abban a tudatban fogadhatta el a világrekordnak számító árat, hogy meglesz rá a fedezet – és ezt nyilván a Southampton illetékesei is pontosan tudták. Neymar tehát nem egyszerűen csak inflálta a játákospiacot, hanem a Katarból Párizsba érkező milliókból konkréten Southamptonba is jutott; érdemes figyelni, milyen üzleteket köt a közeljövőben a Soton, hova jut még ebből az összegből...

De ha már az inflálódás: hogyan történhetett mindez, hogy nőhettek így meg a transzferárak?

Ennyivel jobbak lennének a mai futballisták a néhány évvel ezelőttieknél? Ennyit javult a futball és a játékosok színvonala? (Csak egy adat ennek illusztrálására: a transfermarkt.de adatai szerint a világ 25 legdrágább átigazolása közül csak egyetlen egy volt 2009 előtt: Zinedine Zidane.)

Nyilvánvalóan nem a játékosok lettek ennyivel jobbak, hanem egyszerűen csak a kluboknak van több pénzük. A futballipar bevételei folyamatosan nőnek, köszönhetően elsősorban az egyre növekvő összegű televíziós jogdíjaknak, valamint az egyre nagyobb és drágább (de így is megtelő) stadionoknak, a mindezek miatt növekvő szponzori összegeknek, és persze a topcsapatok Európán kívüli – főleg távol-keleti – terjeszkedésének. (Nem is beszélve a futballban önmarketing-lehetőséget látó, ezért oda befektető új tulajdonosokról, Katartól Oroszországig.) Márpedig a futballipar legértékesebb erőforrása a játékos, hiszen ő állítja elő magát a terméket, és ennek megfelelően a klubok a bevételeik legnagyobb részét, bőven több mint a felét a játékosaikra költik, átigazolási díjak és fizetések formájában. Ezek a bevételek egyszerűen „keresztülfolynak" a klubokon: amennyivel többet keres a klub, annyival többet fizet a játékosainak és a játékosaiért. A klubok kis túlzással semmit nem látnak ezekből az összegekből, csak átmegy a kezükön, mint a közértes pénztárosnak.

Hol a vége a folyamatnak?

Csak az biztos, hogy amíg nőnek a bevételek, addig nőnek a fizetések és a transzferdíjak is. Sokan hajlamosak ezt a helyzetet a kipukkanás felé tartó lufiként vagy buborékként jellemezni, de itt nincs, ami pukkanjon, mert valós bevételeket költenek el (ellentétben például jelzálog-hitelezéssel). Az persze egyszer előfordulhat, hogy egyszer csak elapadnak ezek a bevételek, mondjuk, mert a tv-társaságok, szponzorok rájönnek, hogy nem éri meg nekik ennyit fizetni a termékért, vagy az arab és egyéb tulajdonosok döntenek úgy, hogy több értelme van a Ferrari-parkot bővíteni; és akkor talán „normalizálódhat" a helyzet, de a futball népszerűsége miatt ez biztosan nem lesz földrengésszerű.

A számos televíziós közvetítési jogot birtokló Kirch-csoport 2003-as csődje okozott egy komolyabb visszaesést a piacon (nagyrészt emiatt állhatott fent Zidane 2001-es, 78 millió eurós világcsúcsa 8 éven keresztül), de a 2008-as pénzügyi válságnak már kisebb hatása lett, és a Zidane-csúcs is nem sokkal ezután, 2009-ben dőlt meg Cristiano Ronaldóval, hogy aztán azóta sűrűsödjenek a 100 millió körüli transzferek.

(Apropó, Ronaldo: szinte minden átigazolási időszakban felröppen, hogy elhagyná a Realt. Kis bibi, hogy gyakorlatilag csak egy klub van, ahová szakmai és gazdasági szempontok szerint egyaránt mehetne jelenleg: a Manchester United. Guardiola nyilván nem igazolná le a Cityhez, a Barcelona ugyanígy nem venné át, Párizsban az alfahím Neymar kapna agyvérzést tőle, a Bayern meg elvből nem költ ennyi pénzt egy játékosra. És a kör bezárult, más klub nem tudná ki- és megfizetni Ronaldót.)

Gyakorlatilag lehetetlen tehát pontosan megjósolni a transzferárak jövőbeni görbéjét a posztneymari korszakban, de azt ki lehet jelenteni, hogy a jelenlegi, szinte exponenciális növekedési ütem lassulhat ugyan, akár egészen le is laposodhat, de az nem valószínű, hogy maga a növekedés is megállna: továbbra is felfelé irányuló görbével kell kalkulálnia a kluboknak, a játékosoknak és persze az ügynökeiknek.

De az is lehet, hogy egy év múlva ilyenkor már Neymar átigazolási díja is aprópénznek tűnik majd az új rekordhoz képest...