A pénz győzött a magyar futballban

Nem, itt és most nem arról van szó, amitKuttor Attila szavaibóllehetett kihallani, vagyis hogy valakik a háttérben azt akarták volna, hogy a Felcsút legyen bronzérmes és Európa-liga-induló (bár a Puskás Akadémia a politikai beágyazódása miatt nyilván mindig is kiváló célpontja lesz a hasonló összeesküvés-elméleteknek). A gazdasági erőfölény ugyanakkor hosszabb távon mindig kiütközik a futballban, és ezt az NB I helyezései is rendkívül pontosan tükrözik.Kuttor Attila szavaibóllehetett kihallani, vagyis hogy valakik a háttérben azt akarták volna, hogy a Felcsút legyen bronzérmes és Európa-liga-induló (bár a Puskás Akadémia a politikai beágyazódása miatt nyilván mindig is kiváló célpontja lesz a hasonló összeesküvés-elméleteknek). A gazdasági erőfölény ugyanakkor hosszabb távon mindig kiütközik a futballban, és ezt az NB I helyezései is rendkívül pontosan tükrözik.

A rendelkezésre álló információk szerint a magyar futballklubok költségvetése nagyon vázlatosan úgy nézett ki az elmúlt években, hogy a Ferencváros 5 milliárd forint, a Videoton/Vidi/Fehérvár pedig 4 milliárd forint körüli összegből gazdálkodott (ezekben nincsen benne a két csapat Európa-liga-csoportkörös szerepléséért járó összeg, amely az adott évben közel megduplázta a bevételeket). Őket követi Puskás Akadémia több mint 3 milliárd forinttal, majd jön a többi csapat jellemzően 1-2 milliárd forint közötti összeggel. A most lezárult élvonalbeli szezon klubjai közül egyértelműen a Kaposvár lógott ki lefelé, amely az 1 milliárd forintot sem érte el.

Ez a sorrend tökéletesen megfelel a 2019–2020-as tabellának – erre mondtam tehát, hogy helyreállt a világ rendje.

Még a pontszámbeli különbségek is viszonylag jól megfeleltethetőek az anyagiak közötti különbségeknek: a Ferencváros és a Fehérvár magasan kiemelkedett a bajnokságból, de köztük is volt egy erős szünet, ahogy a Fehérvár után is. A Kaposvár utolsó helye hamar egyértelművé vált, a lemaradása is nagy volt, de a 3–11. helyek között rendkívül kiegyensúlyozott volt a küzdelem. (E küzdelemnek része volt a Puskás is, noha csak a költségvetések alapján stabilabban is hozhatták volna a harmadik helyet, de a helyezés végül így is megvolt.)

Természetesen nem arról van szó, hogy az anyagiak 100%-ban meghatározzák az eredményeket – akkor nem is lenne értelme lejátszani a meccseket. De 80-90%-ban mégis a pénz dönt. A maradék 10-20% áll rendelkezésre a véletleneknek, a szerencsének, a különbségeket eltüntetni tudó szakmai munkának és minden másnak: ez a 10-20% egyáltalán nem kevés, lényegesen több például, mint más csapatjátékokban.

Jól látszik ez azon, hogy a magyar első osztály elmúlt éveiben sem volt mindig ilyen katonás rend, a Ferencvárosnak és a Videotonnak is voltak gyengébb évei, és persze a Honvéd 2017-es bajnoki címe is szembe ment a gazdasági realitásokkal – ezért szeretjük a futballt. Az idei évben a Kuttor Attila vezette Mezőkövesdtől éppen az volt a nagy bravúr, hogy ilyen sokáig versenyben voltak a bronzéremért, a járványszünet utáni újrakezdéskor még úgy tűnt, nem is csúszhatnak le a dobogóról – de egyrészt egy jobb anyagi helyzetű csapat előnye éppen a hajrában ütközhet ki a mélyebb játékoskeretnek köszönhetően, másrészt a szerencse sem mindig a pénzügyi realitások ellen, hanem néha azok mellett is dolgozik, és ez most a Puskás malmára hajtotta a vizet.

Külön említést érdemel a Debrecen idei drámája, amely nyilván meglepő, ha a kétezres évek bajnoki tabellái alapján próbáljuk megállapítani az erőviszonyokat, hiszen még mindig a DVSC a 21. század legsikeresebb magyar csapata. Meggyőződésem, hogy a Debrecen a magyar futball gazdasági megerősödésének legnagyobb, és szinte egyetlen vesztese. Amikor régebben a klubok a tulajdonosaik saját forrásaira és ügyességére voltak utalva, akkor a Szima Gábor által teremtett biztos anyagi háttér a helyi szurkolótáborral karöltve kiemelkedő lehetőségeket nyújtott a Lokinak, de 2014 (vagyis pontosan a Debrecen utolsó bajnoki címe) óta olyan mértékben vontak be plusz tőkét a magyar futballba az MLSZ-en keresztül érkező központi támogatások útján, hogy a DVSC előnye eltűnt, marginalizálódott: a Ferencváros és a Fehérvár lehetőségei sokszorosan túlnőtték azt, így a Loki is „átlagos” klubbá vált. Ebből még nem következik egyenesen a kiesés, de ebben a 12 csapatos bajnokságban egy csapat vagy a dobogóért harcol, vagy a bennmaradásért (de leginkább mindkettőért egyszerre), és néhány forduló alatt hirtelen át lehet kerülni az egyik zónából a másikba, vagyis a két topcsapaton kívül mindenkinek a torkára kerülhet a kés. Ebben a rendkívül kiegyensúlyozott harcban a legapróbb nüanszok döntenek, és ezek most a DVSC-t lökték a mélybe. A sors iróniája, hogy éppen 2014-re készült el a várva várt debreceni stadion, és nyilván a most visszavonuló Tőzsér Dániel is azt gondolta 2016-ban, amikor hazaigazolt Debrecenbe, hogy bajnoki címekért fog majd harcolni.

A magyar futball jelenlegi hátterével kapcsolatban sok szurkoló (és nem-szurkoló) felveti a kérdést, mennyire életszerű, hogy a magyar csapatok költségvetése jellemzően nem piaci forrásokból származik, hanem személyes gazdasági-politikai kapcsolatok útján, akár a központi bevételeket, akár a klubok saját bevételeit nézzük. Emiatt a sportszakmai eredményességet nem is a költségvetésekre, hanem az azokat meghatározó kapcsolati tőkére kellene reálisan visszavezetni. A klubok büdzséjét nem(csak) a szurkolótáborok gazdasági potenciálja, hanem sokkal inkább a klubvezetők befolyásának gazdasági potenciálja határozza meg, de ettől még az a sportgazdasági tétel nem változik, hogy az így kialakított pénzügyi keretek hosszabb távon az eredményeket is determinálják.

Lehet tehát azon merengeni, hogy a magyar bajnokság „oligopóliuma”, vagyis a Ferencváros és a Fehérvár gazdasági dominanciája jó-e vagy sem, de akár jó, akár nem jó, nem valószínű, hogy ez a közeljövőben megváltozna.

Ha azt akarjuk, hogy legyenek nemzetközileg is versenyképes csapataink, amelyek képesek bejutni valamelyik kupa csoportkörébe, akkor ahhoz kiemelkedő büdzsé kell, amelyet viszont nyilván nem lehet egy-kettőnél több klubnak biztosítani egy Magyarország-méretű piacon, tehát a nemzetközi kupákra gyúró csapatok szükségszerűen elszakadnak a többiektől. Hagyományosan ilyen a helyzet például Skóciában, ahol a két nagy, a Celtic és (némi alacsonyabb osztályú purgatórium után) a Rangers rendszeres szereplője a nemzetközi kupáknak, a többiek viszont messziről szemlélik csak őket, miközben a saját kiegyensúlyozott bajnokságukat játsszák.

E skót modell felé halad a magyar NB I is, és a két legfontosabb szempont, a nemzetközileg versenyképes topcsapatok és a kiegyensúlyozott bajnokság egyidejű megvalósítása csak ebben a modellben képzelhető el.