Budapesti–kisvárosi futball

Nézzük először Budapestet: az öt csapat kerekítve 42%-os részarányt jelent. Önmagában nem kirívó, ha egy bajnokságban több fővárosi klub is van, a futballüzlet csúcsát jelentő Premier League-ben például 6 londoni csapat lesz, ami 30%-ot ér, de a mi fenti arányunk nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedő. Gyakorlatilag nincs más európai ország – a törpeállamokat leszámítva –, ahol a főváros csapatainak aránya az élvonalban meghaladná a 40%-ot. (A hozzánk hasonló vagy nagyobb méretű országok közül egyedül Azerbajdzsánban lesz nálunk több fővárosi csapat: a 8 csapatos élvonalból 3 bakui és 3 Baku környéki, plusz a Bakuban játszó Qarabag. Ez 88%.)

A helyzet az, hogy Magyarországon erről a budapesti fölényről nem a futball tehet.

A labdarúgás olyan mértékű összegeket mozgat meg, hogy egyszerűen csak ott tud megtelepedni, ahol van pénz. Ilyen szempontból a futball sokkal jobban leköveti a regionális gazdasági különbségeket, mint bármely más sportág, ahol kisebb szakmai műhelyek nagyobb mennyiségben is életképesek és erősek tudnak maradni. A futballklubok területi elosztása ezzel szemben minden országban a gazdasági erőviszonyokhoz igazodik.

Magyarországon a lakosság közel 20%-a a fővárosban él, ami már önmagában kiemelkedő szám (a hozzánk hasonló méretű vagy nagyobb országok között kevés ilyen van), de a gazdasági számok még erősebbek, hiszen a magyar GDP csaknem 50%-a Budapesten és vonzáskörzetében termelődik meg. Innen nézve nem is olyan magas az a 42%.

Nézzünk még külföldi futballpéldákat, csak vetkőzzük le a főváros–vidék szemléletet, és koncentráljunk az egyes országok gazdasági centrumaira.

Németországban a legerősebb választóvonal az egykori NSZK és NDK területei között fekszik: a keleti tartományok éveken keresztül nem tudtak csapatot adni a Bundesligába. Most is csak kettő van, a Leipzig és az Union Berlin (a Hertha nem az, mert nyugat-berlini), de ebből a Leipziget mesterségesen építették fel a Red Bull pénzéből, és azért Lipcsében, mert ott volt egy üres stadion, ami a 2006-os világbajnokságra épült, de nem volt csapat, amelyik ki tudta volna használni. Berlin pedig fővárosként a leggyorsabban „nyugatiasodott” keletnémet város lett, míg az NDK többi része eltűnt a süllyesztőben. A német gazdaság epicentruma ugyanakkor a Ruhr-vidék, ahol a most véget ért szezonban 6 élvonalbeli klub is játszott egy magyar megyényi területen, köztük olyanok, mint a Dortmund vagy a Schalke.

Olaszországban hagyományosan észak és dél között feszül a legnagyobb gazdasági különbség, és ez nagyon jól látható a Serie A összetételén is. Rómától délre csak 3 csapat volt a most befejeződött élvonalban, míg például a Torino–Milánó tengelyben, megint csak egy nagyobb magyar megyényi területen 6 is volt, köztük a három legnagyobb tradíciójú csapat, a Juventus, a Milan és az Internazionale is.

De hogy lássunk egy hozzánk hasonló méretű országot is: Portugália gazdasága két csomópont, a főváros Lisszabon, illetve Porto körül koncentrálódik. Az élvonal 18 csapatából 14 Lisszabonban, Portóban vagy ezek vonzáskörzetében volt található a most véget ért szezonban. A bajnoki címet is még csak lisszaboni és portói klubok tudták elhódítani: a nagy hármason, vagyis a Benfica, Sporting, Porto trión kívül a lisszaboni Belenses és a portói Boavista egyszer-egyszer.

A futball tehát a gazdasági erőviszonyokat követi, méghozzá többnyire természetes szelekció révén (legalábbis itt Európában).

Magyarországon ez persze különbözőképpen érvényesült a különböző történelmi korokban: Trianon után a vidéki nagyvárosaitól megfosztott országban spontán módon koncentrálódott Budapestre (és akkori agglomerációjára, pl. Újpestre és Kispestre) a pezsgő magyar futballélet, a kommunista korszakban ezt fokozta az erőszakos központosítás. A rendszerváltoztatás után lassan és sok vadhajtással kialakuló piacon is kitartott a fővárosi csapatok márkájának ereje, még ha a több budapesti csapat között talán szét is forgácsolódtak a szűkösebb erőforrások, így törhetett az élre több vidéki klub is.

Itt akár véget is érhetne ez az írás, de a magyar NB I jelenlegi vidéki csapatai nem tűnnek alátámasztani a fentieket. Az öt budapesti klub mellett négy 20 ezer fő alatti településnek van élvonalbeli csapata (ez az NB I egyharmada), míg mellettük csak három megyeszékhely, „vidéki fellegvár” játszik. Az NB II új szezonját ugyanakkor 9 megyeszékhely kezdte meg (még ha a DEAC-ot és a Gyirmótot nem is számoljuk külön a DVSC és a Győri ETO mellett), ami a Vasassal együtt már kiteszi a másodosztály mezőnyének a felét. Ez látszólag ellentmond annak, hogy a futball a gazdasági erőtereket követi.

A feloldás viszonylag egyszerű: a fenti elvek akkor érvényesülnek maradandóan, ha jellemzően piaci alapon működik a labdarúgás finanszírozása. Magyarországon azonban ma elsősorban a klubvezetők kapcsolatai határozzák meg a megszerezhető bevételeket, nem a szurkolótáborok nagysága és gazdasági ereje.

Így a hagyományos, gazdasági centrumokon alapuló rendszerre rárakódott egy másodlagos, kapcsolati tőkén nyugvó struktúra. A hagyományos rendszer hatásának tudható be a budapesti „nagycsapatok” jelenléte az NB I-ben, akárcsak a három vidéki nagyvárosé, Miskolcé, Székesfehérváré és Zalaegerszegé, míg a másodlagos struktúra tette hozzá Mezőkövesdet, Kisvárdát, Felcsútot. (Illetve természetesen ez a másodlagos struktúra, a kapcsolati tőke emelte ki a mezőnyből az amúgy alanyi jogon ott lévő Fehérvárt.)

Mindez akkor tud változni, ha a magyar labdarúgás élni tud a jelenlegi bőkezű finanszírozás előnyeivel, dinamikusan tudja növelni a nézőszámait (amikor éppen nincs koronavírus), és jóval nagyobb arányban tud piaci bevételeket bevonzani – akkor már döntő tényező lesz, hogy melyik csapat mögött mekkora település és mennyi szurkoló áll.