Gerő Ernőtől Michel Platiniig

Mintott kiderül, 1948-ban e napokban ezt írta az új ideológiát tökéletesen magáévá tévő Népsport: „Túl kellene már lennünk sportunknak azon a fokán, hogy a napi kérdéseket játékosvásárlások, pikáns átigazolások, bravúros intézői szipkázások jelentsék. »Ezen az úton további fejlődés nem lehetséges« – jelentette ki Gerő Ernő az UTE választmányi ülésén. Sportbeli fejlődés nem képzelhető el így, mert ez a szellem megakadályozza a népi sport kifejlődését, megakadályozza tehát a tömegek bevonását, a széles alapot a minőségi sport, illetve az utánpótlást a legjobbak számára. [...]"ott kiderül, 1948-ban e napokban ezt írta az új ideológiát tökéletesen magáévá tévő Népsport: „Túl kellene már lennünk sportunknak azon a fokán, hogy a napi kérdéseket játékosvásárlások, pikáns átigazolások, bravúros intézői szipkázások jelentsék. »Ezen az úton további fejlődés nem lehetséges« – jelentette ki Gerő Ernő az UTE választmányi ülésén. Sportbeli fejlődés nem képzelhető el így, mert ez a szellem megakadályozza a népi sport kifejlődését, megakadályozza tehát a tömegek bevonását, a széles alapot a minőségi sport, illetve az utánpótlást a legjobbak számára. [...]"

Azóta sok minden megváltozott a labdarúgásban (és nem csak ott), mégis gyakran felvetődnek hasonló gondolatok: a szurkolók hajlamosak lenézni a játékosok vásárlásával megerősödő klubokat, „zsoldoshadsereg" és egyéb hasonló nevekkel illetni őket, azt sugallva, hogy az utánpótlás-nevelés értékesebb, erkölcsileg magasabb szinten áll, mint a játékosvásárlás.

Aki ezzel feltétel nélkül egyetért, gondoljon rá büszkén, hogy ebben mindenképpen azonos elveket vall Gerő Ernővel, a magyar nép nagy barátjával.

A labdarúgás legszűkösebb erőforrása a labdarúgó, különösen a kiemelkedő képességű labdarúgó. Mezt, cipőt, fűmagot, A4-es papírt, műanyag széket bárhonnan lehet szerezni bármilyen mennyiségben, futballista viszont nem nő minden bokorban, főleg nem élvonalbeli – esetleg nemzetközi – képességű. Ebből következik, hogy ennek az erőforrásnak ugyanolyan piaca alakul ki, mint bármilyen más szükségletnek, amelyet a kluboknak el kell látnia, márpedig ha van piac, akkor azon van kereslet-kínálat.

Esetünkben az utánpótlás-nevelés ezen erőforrás „termelésének" tekinthető, és amikor a klubok arról döntenek, hogy egy-egy játékos helyét a saját fiataljaikkal vagy kívülről, a piacról igazolt futballistákkal töltsék-e fel, akkor tulajdonképpen a közgazdaság klasszikus dilemmájával, a „make or buy" problémával néznek szembe. Ugyanezen döntés elé kerül az autógyár is, amikor alkatrészek saját gyártásáról vagy külső beszerzéséről határoz – és még lehetne sorolni a példákat minden iparágból.

A szocializmus építése során a piacgazdaságot a tervgazdaság váltotta fel, nem meglepő hát, hogy a piac működését mindenhol, így a futballban is igyekeztek kiiktatni, sőt le is tagadni. Emiatt aztán a játékosvásárlások – vagyis a piac mozgásai – nemkívánatos történésnek számítottak, amihez aztán megfelelő ideológiát is gyártottak az illetékesek.

Tegyük gyorsan hozzá, csak a piaci alapú átigazolásokkal volt gondja a hatalomnak, a parancsszóra történt transzferek nem jelentettek problémát.

(Jellemző epizódot ír ezzel kapcsolatban Budai Miklós a 100 éves a Budapest Honvéd c. könyvben: amikor Budai II László és Kocsis Sándor 1950 nyarán az ÉDOSZ-szá keresztelt Ferencvárosból a Honvéddá lett Kispestbe igazolt, a tranzakció csupán egy nyúlfarknyi átigazolási listából derült ki a korabeli Népsport olvasói számára, holott korábban egy ilyen csapatváltás bizonyosan címlapsztori lett volna. Azon a napon azonban a címlapot az El a kezekkel Koreától! jelszó uralta...)

De most már vissza a jelenbe: ha üzleti alapú futballt akarunk, akkor ahhoz piacgazdaság kell minden területen – a játékosoknál is. Michel Platini nem nézi jó szemmel, hogy egy Manchester City, egy Chelsea, egy Real Madrid vagy éppen egy Győri ETO kívülről vásárolt játékosokkal tölti fel a keretét, de ha a játékospiacot akarjuk „bezárni", akkor a profi futballt zárjuk be. (Korábban írtammár arról, hogy Platini néha különös vonzódást mutat Marx és Engels kommunista eszméihez.)

Mindez persze nem azt jelenti, hogy a kluboknak a játékosokat vásárolniuk kellene és nem nevelniük – mint ahogy ez a mondat fordítva sem igaz. Egyszerűen csak arról van szó, hogy minden erőforrás kezelése akkor hatékony, ha a piac alakítja az erőviszonyokat, vagyis ha a klubok szabadon dönthetik el, hogy saját nevelésből vagy más csapatokból erősítik-e meg keretüket.

Lehet, hogy nem szimpatikus tehát az arab sejkek játékospolitikája, de mindez csak azt jelzi, hogy a piac él és lélegzik, a futballgazdaság pedig a lehető legjobb színvonalon működik – a mi szórakoztatásunkra.

Ha ezt Gerő Ernőék megérték volna...

SZABADOS GÁBOR